Hát, az előző bejegyzésem elég buggyantra sikerült. Félreérthető, de nem baj. Elég, ha én tudom, mit is értek alatta.
Akkor is zavar vidéki A. gondolata, hogy ő "tökéletes" társ akar lenni. Egyszerűen lehetetlen, hiszen ez a bizonyos tökéletesség, mint fogalom egyáltalán nem azon múlik, ő mit tesz, mond, vagy gondol - hanem attól, a másik, a társ hol tart. És mit hajlandó észrevenni. És mit hajlandó értékelni. Hányszor hittem azt, hogy úgy szerettem, ahogyan csak bírtam - és biztosan így is volt, csak a másiknak nem arra volt szüksége, vagy nem akkor, vagy nem tőlem.
Ha valaki nem érzi magát már most tökéletesnek - ti. tökéletesen alkalmasnak arra, hogy társ legyen, tökéletesnek abban az értelemben, hogy elhiszi magáról: képes a megfelelő dolgokat nyújtani a megfelelő pillanatban - akkor alkalmatlanná válik, önmaga által. Önbecsülésének hiányosságaira fog a másik fél ráérezni - és a másik mindig tükröt tart nekünk.
És ebből következik az is, hogy nincsen megfelelő pillanat, és minden pillanat éppen annyira megfelelő lehet, mint a következő...Valójában már ebben a pillanatban is képes lennék tökéletes társként létezni egy férfi mellett. És e tény mellett teljesen eltörpül annak a jelentősége, vajon hány sérelmet dédelgetek még a keblemen, és mikorra oldom fel őket. Az első az önbecsülés kérdése, a második az önismeret, a belső út igénye. Valójában minél tisztábban látom, mennyi sérelem, pótolandó érzelem tornyosul még közém és a világ közé, annál kevésbé jelentenek akadályt ezek a sérelmek, inkább csak állomások, jelzőfények az életemben.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése