2013. április 10., szerda

tökéletesen alkalmas

Hát, az előző bejegyzésem elég buggyantra sikerült. Félreérthető, de nem baj. Elég, ha én tudom, mit is értek alatta.
Akkor is zavar vidéki A. gondolata, hogy ő "tökéletes" társ akar lenni. Egyszerűen lehetetlen, hiszen ez a bizonyos tökéletesség, mint fogalom egyáltalán nem azon múlik, ő mit tesz, mond, vagy gondol - hanem attól, a másik, a társ hol tart. És mit hajlandó észrevenni. És mit hajlandó értékelni. Hányszor hittem azt, hogy úgy szerettem, ahogyan csak bírtam - és biztosan így is volt, csak a másiknak nem arra volt szüksége, vagy nem akkor, vagy nem tőlem.
Ha valaki nem érzi magát már most tökéletesnek - ti. tökéletesen alkalmasnak arra, hogy társ legyen, tökéletesnek abban az értelemben, hogy elhiszi magáról: képes a megfelelő dolgokat nyújtani a megfelelő pillanatban - akkor alkalmatlanná válik, önmaga által. Önbecsülésének hiányosságaira fog a másik fél ráérezni - és a másik mindig tükröt tart nekünk.

És ebből következik az is, hogy nincsen megfelelő pillanat, és minden pillanat éppen annyira megfelelő lehet, mint a következő...Valójában már ebben a pillanatban is képes lennék tökéletes társként létezni egy férfi mellett. És e tény mellett teljesen eltörpül annak a jelentősége, vajon hány sérelmet dédelgetek még a keblemen, és mikorra oldom fel őket. Az első az önbecsülés kérdése, a második az önismeret, a belső út igénye. Valójában minél tisztábban látom, mennyi sérelem, pótolandó érzelem tornyosul még közém és a világ közé, annál kevésbé jelentenek akadályt ezek a sérelmek, inkább csak állomások, jelzőfények az életemben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése