Töredelmesen bevallom, hogy valami oltári hülyeséget csináltam múlt hétfőn...K. barátnőm úgy értékelte A-val egyetemben, hogy végre, meg helyes, meg ez egy igazán nőies lépés volt, de én utána majdnem elsírtam magam elkeseredésemben. Hogy hogyan lehetett ennyi eszem. De hát zavaró, hogy míg a víg szakács felhőtlenül és szégyentelenül flörtölgetni próbál velem (pedig esélye nulla, de lehet, ezért teszi), addig atlasztestű Szépmosolyú nem aktiválja magát. Igaz, én sem bizsergek úgy, mint régen, bár K. nagyon jó szemmel vette észre, hogy ez azóta van, amióta szóba áll velem.
Nos, hol is kezdjem? Biztosan én értelmeztem félre az eddigi lépéseit (ha lépéseknek lehet ezt egyáltalán értelmezni, nem csupán átlagos terem-kommunikációnak, az éterbe elröppentett mondatoknak), és biztos csak nekem tűnik fel, hogy szinte kizárólag csak akkor beszél velem, ha nincsen más férfi a közelben...Ja, hogy mi is történt: Múlt hétfőn már számítottam arra, hogy Szépmosolyú elhúz az autószerelővel kesztyűzni, én meg kitartóan püföltem a zsákot. Egy idő után egyedül maradtam, mert a fickók máshogyan építik föl az edzésüket: mennek erősíteni is. Éreztem, mikor bejött, enyhén hörcsög fejjel, folyt róla patakokban a víz, meg fröcsögött a nyála a fogvédőben (bár ez már nem is zavar), és megkérdezte, hogy mi újság...Hát erre mit lehet felelni? Még soha nem beszélgettünk. Én annyit feleltem, hogy semmi különös, ami persze bárgyúság, mert miért nem ejtettem el egy személyesebbet - de hirtelen semmi nem jutott az eszembe. (Ha még egyszer megkérdezi, esküszöm, visszakérdezek, hogy konkrétan mire kíváncsi!) És folytatta, hogy hányadik menetnél tartok, mire elárultam, hogy nem szoktam számolni, csak érzésre csinálom, mivel nem szoktam a szorítóba menni. Erre közölte, hogy kereshetnék valakit (ezt már más is mondta, de nincs az én súlycsoportomban, csak az autószerelő fiú, de ő kezdő, mint én, és eléggé egyértelművé tette, hogy nem akarja), mire én, hogy igen, de félek is attól, hogy ütni kell, és mi fog történni, mire ő, hogy ez butaság (na, nem ezekkel a szavakkal!), és hogy azért vagyunk itt, hogy gyakoroljunk. Aztán jöttek érdekesebb férfiak, és velem nem beszélt többet. Csalódott lettem, piszkosul. Kicsit úgy érzem, mintha minden egyes alkalommal ugyanonnan kellene indulnom, annyit nem beszélünk, hogy személyesebbre fordulhasson a dolog, és a mizujsra személyesebben felelhessek.
Kimentem, gyakoroltam, aztán menni készültem. Meglepetésemre ő is eljött a zsákoktól, és elvonult az erősítő részhez. Annyira csalódott voltam, hogy bekattantam, és utánamentem. Egy egyszerű kérdést szegeztem neki: "Te elvállalnád?" Legnagyobb meglepetésemre nagyon készségesnek bizonyult. Percekig beszélgettünk szigorúan arról, hogy majd beszerzek egy fogvédőt, és mi is történik ilyenkor - ő nem is akar ütni, de tény, hogy akárkivel nem célszerű leállni, mert nem mindenki képes gyengíteni az ütésein (ezt én is tudom, sőt, az egyik okom, hogy őt kérdeztem meg, pont az volt, hogy tudom, a küzdősportos múltja miatt tudnia kell szabályozni az erejét). Persze megjelent az autószerelő srác és elröppentett egy viccet kettőnkről, meg az óriási küzdelemről, mire megjegyeztem, hogy bezzeg ő ráutaló magatartással jelezte, hogy nem...Elbeszélgettünk még hármasban az erősítésről, meg jeleztem, hogy szörnyen béna vagyok (szerinte nem, mert már egy ideje járok le), aztán elmentem. Jó pihenést kívánt. Ennek a fickónak volt gyerekszobája.
A második fejezet tegnap volt, amikor is célirányosan odamentem hozzá, és rákérdeztem, pénteken ráér-e, vagy a másik srác már lefoglalta az időpontot. Nemigen értette, mire gondolhattam. Beszélgettünk a kesztyűről és egyebekről, pl. a fogvédő beszerzéséről, mosolyogtam, de valahogy úgy éreztem, nem túl készséges. Igaz, voltak más pasik is, de azért próbáltam fenntartani valamiféle kommunikációt. Úgy éreztem, kudarcot vallok. Kiderült, hogy nagyon fáradt, mert keveset aludt - előző nap koncerten volt. Érdeklődtem, min, tettem rá egy kedves megjegyzést, ennyi. Ja, és a legszebb: "koncerten voltunk.". Voltunk. Porba tiporva minden reményem, ha szabad némi költőiséget vinnem e blogba.
Nem mintha számítana. Ma kiveséztük a témát K-val, aki borzalmas pszichológiai érzékkel addig kérdezget, míg kisül, hova vezethetők vissza eme kudarc-érzések, ez a borzalmas rettegés: hogy nem leszek elég, elég jó, és felsülök, és megszégyenülök, főleg, ha mások előtt is nyilvánvalóvá válnak szándékaim. Ezt a fajta megszégyenülést többször elszenvedtem életemben, és valójában ez nagymértékben akadályoz a kapcsolatteremtésben, mert nem tudom belőni, mi lehet a kellő mértékű és ízléses női jelzés. Többször kaptam már meg pasiktól, hogy egyáltalán nem voltam egyértelmű, és bizonytalanságban tartottam őket, holott én azt hittem, az általam küldött jelek egyenesen kiabálnak. A másik, amitől rettegek, hogy félreértelmezem a dolgokat, lásd B-t, aki utólag mindent nemes egyszerűséggel letagadott.
Tudom, hogy ennek a belső bizonytalanságnak, és rettegésnek a megszégyenüléstől gyerekkori gyökerei vannak, de akkor is! Már szörnyen unom, hogy mindig ugyanazzal a forgatókönyvvel kell szembenéznem!
Lehet, hogy megyek májusban családállításra egy másik emberhez, és akkor már megvan a témám is...
Ma furi dolog történt. Edzés után bementem a kedvenc ásványboltomba, mert érzem már egy ideje, hogy szükségem van új kőre. Hagytam, hogy az intuícióm vezessen. Először is, egy idő után akkora erővel kezdtem el érzékelni az ásványokat, hogy fejfájásom lett. Aztán, bizonyos köveknél jött egy jelzés: belső ujjongás, és izgalom, hogy igen, ez kell nekem...

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése