2013. április 21., vasárnap

látogatóban

Tegnap meglátogattam az unokabátyámékat, ahol nemrég született meg a második csimota. A látogatásom szociális része várakozáson felüli volt - azt hiszem, rég nem arattam ekkora sikert gyerekek körében. Egyfelől a 2,5 éves kislány folyamatosan hozzám csiripelt, a kezemet fogta séta közben, másfelől a kisöccse érdeklődését is sikerült felkeltenem. A kisbaba amúgy nagyon kis békés, barátságos szerzet - így egy idő után érdeklődve nézett engem is, és mosolygott, ahogy simogattam a buksiját és beszéltem hozzá - valljuk be, nem túl magasröptű dolgokat, csak olyasmit, hogy milyen kedves, szép baba. Sőt! Este, amikor is patthelyzet állt be, mert mindkét gyerek egyszerre kezdett el sírni, és az anyjuk a nagy nyomására letette a picit, úgy döntöttem, megpróbálom én megnyugtatni a kicsit. Fölvettem, én, egy síró gyereket - és a gyerek elhallgatott a kezemben. Eddig csak fordítva történt meg, ti. hogy kezembe adtak egy nyugis csecsemőt, hogy nesze, fogd meg és légy boldog (elvégre minden bablátogatóról feltételezik, hogy azonnal kézbe akarja kapni a kicsit, és ez az esetek 90%-ában így is van, mínusz én, aki szeret időt adni a  megszeppent csöppségnek is). Nem csoda, ha a kicsik rövid távon sírni kezdtek, mert nem apu-anyu szívverését hallották. Most azonban! A kisfiú megnyugodott, nézelődött, elvolt a karomban.
Bevallom, nagyon furcsa érzés, amikor egy kisbaba figyeli az embert. A pici babáknak van valami titokzatos a tekintetében; soha nem lehet tudni, mit gondolnak, mennyit látnak a világból (ugyebár ők még mindent látnak: aurát, kísérőket...) Sőt, állítólag még a születés után is viszonylag sokat járogat vissza a lélek odaátra, mert nehéz megszokni az itteni alacsony rezgéseket.

Ahogy olvasom a belső gyerekgyógyító könyvet, egyre erősebben jön elő a szégyenérzet a saját kis életem miatt. Vajon milyen erős lesz ez, ha belekezdek a önterápiába? Nagyon lassan olvasok, és ódzkodom a könyvet olvasni, mert annyira sűrűk az érzelmek, annyira fáj már az is, amit a szerző ír...Hát, jól belepancsoltam a lecsóba, az már igaz!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése