2013. január 24., csütörtök

jól érzem magam

Hát, meg tudnám szokni ezt a semmittevést. Egész héten szabi - a hétvége családdal súlyosbítva, de remélem, zökkenőmentes lesz az is. Semmit, de tényleg semmit nem tettem. Én két szalmaszálat nem tettem keresztbe. Most úgy fogok elmenni órára, hogy nem készültem. Helyette barátnőztem - kedden M-mel találkoztunk, tegnap B-vel ültünk be megnézni a napos oldalt B.C-vel a főszerepben - aki naaaaagyon jó pasi. Meg persze jó színész, de elsősorban naaaagyon izgalmasan jó pasi. MMmmm. És: mmmMMM,
Ma asztró. És közben folyamatosan költöttem a pénzemet magamra, meg másoknak ajándékokra. És éjszakába (sőt: hajnalba!) nyúlóan kutakodtam a neten - újabb előadásokat kutattam fel azokkal a témákkal kapcsolatban, amik mostanában érdekelnek; úgymint az energetikai változások és az őshagyományok kapcsolata, beleértve a magyarok őshagyományait is, ami persze, tudjuk, hogy ingoványos terület, de megpróbálom értő füllel hallgatni az előadásokat, és szelektálni az ott elhangzottak között. Máris belefutottam egy olyan 2,5 órás anyagba, aminek a tört részét értettem, ami kicsit elkeserítő, hiszen azt hittem, én mennyire olvasott vagyok ezó-téren. Nem.
És persze újabb filmnézős helybe is belebotlottam a neten, és azóta hajnalba nyúlóan élvezkedek! Kerekebb a világ.

Közben A. barátnőm (nem a vidéki, hanem a kolléganőm), akivel a sok program mellett egy olyan ismeretséget is köszönhetek, mint a volt jógaoktatóm és védikus asztrológusom...Hülye dolog ezt birtokos jelzővel illetni, nem az volt: jártam hozzá egy évig jógára, és szerintem messzemenően hiteles és jó jógaoktató. Nem mellékesen ugyebár az indiai kultúrák szakértője is. Viszont mivel az ő prognózisa csak részlegesen jött be, elgondolkodtam azon, vajon mennyit számít a keleti asztróban pár perc eltérés. Mint kiderült, kb. olyan sokat, mint a nyugatiban. Viszont semmit nem tudok a védikus számítási módszerekről, ill. a prognózisukról, ezért amikor A. említette, hogy a férje egyik cimborája a jógaoktatómnál tanult, és foglalkozik aktívan ezzel a területtel, megkérdeztettem egy-két dolgot. Persze ahogy az lenni szokott, A. nem ért a szaknyelvhez, ezért inkább egyenest a fickóhoz irányított. Úgyhogy írtam is neki, mert így legalább nem könyvből kell utánabogarászni olyan dolgoknak, amit egy szakember kb. 3 perc alatt elmagyaráz. Áldom a fejem, hogy mielőtt a tanulásra adtam magam, össszeolvastam tücsköt-bogarat a témában, így sok mindenről hallottam már.

Szóval, most éppen egy jó periódusomban vagyok.

2013. január 22., kedd

lemondva

Az özvegyember lemondta a holnapi randit, mivel a lánya lebetegedett. :-((
Ez az én formám.
A kezem viszont sokat javult, már egy nap alatt is - igaz lámpázom, reikizem, mindent megteszek érte.
Holnap moziba megyek, ha minden igaz - bár ez igazán majd csak utána lesz biztos.
Ma találkoztam M-mel, és vele legalább jót beszélgettünk.

Bárcsak a Szépmosolyú annyit gondolna rám, mint én őrá, bár az sem mindegy, mit gondol a másik...

2013. január 21., hétfő

3 mondat :-))

Lehet, hogy már megint szétütöttem a kezem, de...beszéltünk kb. 3 mondatot a Szépmosolyúval!!! Eleve kevesen jöttek le edzeni, és ez így jobb is, mert ha túl sokan vannak, akkor csak tele a terem, kettesével állnak a  zsáknál (múltkor ez volt, Szépmosolyúnak nem is jutott zsák, ezért kiment, így amikor én távoztam, megkérdezte, van-e szabad hely, de gondolom, rögtön lecsaptak a megüresedett zsákra...no, mindegy). De most! Szó szerint  olyan kevesen voltunk, hogy a srácok egyik zsáktól mehettek a másikig. Ez azért jó, mert minden zsák másmilyen - van nagyon kemény, meg jó puha is - én most a  puhát keresem a kezem miatt, bár a pontozásnál mégis sikerült szétütnöm, így egész este reikiztem, meg lámpáztam a bütyköm körüli ödémás-fájós területet. Én amúgy nem bírom a  legkeményebb zsákokat, de, gondolom, ez senkinek nem meglepetés.
Szóval jött, mintegy fél órával később, mint én, és csini hosszú ujjú pólót viselt. Télen nem is ajánlott az ujjatlan, de így sajna nem bámulhattam meg a gyönyörű karizmait, csak a  gyönyörű vádliját. Nagyon szép "anatómiai jellegű" guggolásokat csinált megint - kirajzolódó vádliizmokkal. Szépmosolyú igen alaposan szokott bemelegíteni, ha lehet, a többieknél is alaposabban. Aztán edzettünk - Szépmosolyúék valami bokszmeccsekről beszélgettek, amibe úgysem tudtam volna belefolyni. De én ritkán kommunikálok bárkivel is, ma is csak azon humorizált az egyik srác, hogy ásítozom az időjárás miatt - két zsákolás között. 
Aztán lejárt a szokásos időm (még vagy 2 menetet rá is húztam, hogy lássák, milyen szorgalmas vagyok), és mentem. Szépmosolyú rámmosolygott és megkérdezte, hogy elég volt-e mára, mire én visszamosolyogtam, hogy igen, mert a kezem szétütöttem. Erről váltottunk pár szót - őszerinte ki kell pihentetni, mire én, hogy visszatérő probléma, és aláfásliztam, bla-bla - jaj, mikor leszek képes végig a szemébe nézni? Ez így nem túl udvarias: ő bátran, rendesen rámnéz, én meg zavarban vagyok, és néha elnézek, aztán vissza rá, és mosolygok. Ő is mosolyog. Mosolygunk. Igen, a puha zsákot kerestem - pedig az a jó, ha fáj! (Ugyan, mit élveznek a férfiak a fájdalmas edzésen? És amúgy is kétszer akkora bütykei vannak, amit sokkal nehezebb szétütnie...) Megjegyeztem, hogy több zsákon is tudnak lenni, ő meg megmutatta, melyik a  kedvenc zsákja - jól megvizslattam, persze az egyik legkeményebbel edz...blablabla. Kijöttem. Biztos lejött neki, hogy bejön nekem, meg zavarban vagyok. Csak legalább tudtam volna a szemébe nézni, mert így olyan idétlen szendécske lehettem...

----------------------------

Hát, ez most valami olyasmi, mint kamasz koromban, amikor tetszett nekem a gimi kosárbírája, a bájosan bandzsa Balázska. Balázskának szőke haja és kék szeme volt, és jópár hónapig rajongtam érte, aminek nyomait kamasznaplóm őrzi, melyben - más események híján- olyanokat jegyeztem fel, mint "Balázska ma a kék A... pólóját vette föl. Nagyon jól nézett ki." Vagy: "Balázska ma szembe jött velem a folyosón a másodikon, és láttam, amint az aulában pakolnak, de ő nem látott engem." Asszem, 16 voltam. És nagyon szerelmes. És úgy fájt, hogy rám sem néz - bár a többiek sem néztek rám, és végigtitkoltam az egész gimit éppen aktuális szerelmeimmel.

De nem baj. Ennek így kellett lennie. 

(És most jönne az a kétségbeejtő női mondat, hogy de Úristen, ő vajon most mit gondol rólam?! Tulajdonképpen elég jó pasi ahhoz, hogy tisztában legyen az adottságaival, és szerintem elég egyértelmű az én zavarom is, annak ellenére, hogy próbálok közömbös lenni, vagy semlegesen barátságos, de azért barátságos és nyitott, de közben visszafogott is...Szóval, valószínűleg semmit nem gondol.)

közérdekű bejelentés

Szeretnék ezennel egy, az olvasóközönség érdeklődésére számot tartó bejelentést tenni: szerdán randevúm lesz. Egy év után, félvakrandi.

Történt, hogy szombaton meglátogattak az unokatesómék, akik most várják a 2. gyereküket. Az egy dolog, hogy én sík ideg voltam, mert direkt a vasárnapokat neveztem meg megfelelő időpontnak, mivel akkor szombaton ki tudok takarítani, és esetleg még sütök is valamit...de nem, mert miért is azt tenné az én unokabátyám, ami nekem kényelmes?! Szóval ehelyett jöhettek egyhetes lakásba, sós mandula és keksz mellé. A dolog jobban sült el, de az én idétlen unokatesóm előhozakodott azzal, hogy van egy volt osztálytársa, aki egyedül van, és tudja, hogy az ilyesmik ritkán sülnek el jól, de esetleg hajlandó lennék-e találkozni vele, bár fogalma sincs, hogy összeillenénk-e, és a fickó amúgy is özvegy és egyedül neveli a kislányát...Gondoltam, ez egy olyan lehetőség, amit a Jóisten nyújt az én hosszas könyörgésemre. Ugyan nagy a rizikó, mert az özvegy nem vasárnapi apuka, és így a helyzet egészen más, én amúgy is pánikolok a gyerekes pasiktól, meghát, ugye, ott van B. emléke...de a francokat is! EZ EGY LEHETŐSÉG! Ha meg sem próbáljuk, akkor a nemet mondásra sem lesz lehetőségünk. 

A fickó tegnap keresett, és hosszas lelki nyűglődés után beleegyeztem, hogy skype-on megnézzük egymást. Az ő részéről csak annyira volt éles a kép, hogy azt láttam, nem az esetem, viszont volt valami ismerős benne - utána azon gondolkodtam, melyik színészre hasonlítanak a reakciói, a fellépése. 

Ma próbáltam rákérdezni meditációban, de valami nagyon szokatlant láttam: ahogy hozzáértem, a testem elporladt, atomjaira hullott...Próbálom nem rossz jelnek venni, de valami nem természetesre hívják föl a figyelmemet, úgy érzem. Először meg is ijedtem, mert a kép ismétlődött, magyarázatot nem kaptam. Akkor rákérdeztem még 3 emberre: J-hez közeledve lefagytam (mint a sci-fikben, tisztára jégtömbbé fagytam!); galád A. egy rémisztő fekete köpenyt viselt, és hályog volt a szemén (ez sem túl biztató látvány); míg háromszögellő R. egy üvegbúra alatt volt, így nem tudtam vele sem kommunikálni. Hát, ennyit a hozzávetőleges exekről: jégtömb, hályogszemű, meg búra alatti. 

Próbálok nem aggódni, elvégre úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy...

A. barátném protestál

Pénteken elmentünk csajozós délutánt tartani - először K-t kísértem el lefoglalni a menyasszonyi ruháját (végül nem varrat, mert talált egy isteni szépet nagyon kedvező árért). A ruha és a kalap bérlése együtt lesz kb. 65 ezer; de nagyon igényes darabokról van szó, csak mivel nincsen agyondíszítve, ezért sokkal olcsóbb, mint a többi ruha. Utána elmentünk egy könyvesboltba - én elköltöttem a szülinapi pénzemet (megvettem Hamvastól a Karnevált, ami elvileg valami beavatóregény, és nagyon dicsérték), K. megvette élete első tarot-pakliját - ugyanazt a típust választotta, amit annak idején én, nagyon intuitív és inspiráló darabot. Utána beültünk egy kocsmának nevezett, újonnan fölfedezett helyre, ahol megfizethető a bor is, és van remek májas zsíroskenyér, meg körözöttes...sok-sok hagymával! :-)) Megvártuk A-t, utána jött B...Hm. B-vel még ünnepek előtt találkoztam, amióta vezető lett, még a szokásosnál is ritkábban járunk össze. A-nak szűk keresztmetszet a gyerek felvigyázása, de most szerencsére a férje ráért.
Hát, hosszasan beszélgettünk, és A. egy jó darabig kínzott, hogy miért nem adom meg neki a blogom címét. Mondtam neki, hogy akivel napi kapcsolatban vagyok, annak nem adom meg, mert akkor már úgy érezném, hogy nem írhatok fesztelenül - meg amúgy is mindenről tud; minek akarna valamiről másodszor is értesülni?! A. nem hitte, hogy ugyanazt írom le, mint amit neki mesélek, meg még jobban meg akar ismerni...Nem adtam be a derekam, ha ugyanis egyvalakivel kivételt teszek, akkor mindenkinek meg kellene adnom...Amúgy picit ízléstelennek tartanám, hogy olyanok olvasgassanak, akik napi szinten szerepelnek a blogban. Tudom, hogy ez bizonyos szempontból falemelés, de ez van. És nehéz elképzelni, hogy A. szabadidejében engem olvasson, mikor sokkal jobb dolga is akad. Én tudom, amikor K. megadta a saját blogját, egyszer tiszteletemet tettem rajta, és többet sem, mert hát ugye naponta beszélünk...

most még kicsit összeomlik

Szóval: ígértem, hogy azonnal fel is kérdeztek, és ezt megosztom veletek, de az élet változatossága miatt ez késett...Közben eltelt nagyjából 2 két, és alakult a helyzet. A lényeg az, hogy Gardróbossal beállt egy rövidebb mosolyszünet (hidegháborút mégsem írhatok, mert éppenséggel nem kommunikáltunk, és hagytuk egymást békén...) No: részben hibás voltam e mosolyszünetért, részben nem. Ami nekem fájt: olyasmit feltételezett rólam, amit barátnőként én nem feltételeznék a másikról. Gardróbos ugyebár most a társkeresésben nyomul (hogy mennyire, azt nem tudhatom, mert pasikról most már szigorúan nem beszélek vele, elkerülendő a félreértéseket). És eme társkeresés kapcsán kevés ideje van, pl. visszamenni a dokihoz a csodacseppekért. Mondtam neki, hogy azért csak tud időt szakítani erre, mire megmutatta a határidőnaplóját, hogy nézzem meg, mennyire elfoglalt, minden nap van valami...na, ja! Csupa olyan programok voltak beírogatva, mint randi, meg buli...Én meg azt találtam mondani - szerintem évődő hangsúllyal-, hogy "hát, akinek ennyi programja van"...Ebből ő AZT hallotta ki - hogy megint OLYAN  vagyok...Szerintem ebből a félmondatból AZT nem lehetett kihallani, és kikértem magamnak: egyébként is mit várt, mit mondjak? Ha csupa kellemetlen kötelességgel töltené az idejét, megérteném a panaszkodását, de így...Közöltem vele, hogy 3 év ismeretség után nem ilyen feltételezéseket vártam tőle, aztán jegeltem az ismeretséget egy időre. Egyszerűen úgy éreztem, nemigen tudnék olyat mondani, amiben nem találna valami kivetnivalót. K. szerint Gardróbos panaszkodva dicsekedett, amit nehéz lereagálni, de engem az ezt követő napokban sokkal jobban lefoglalt a szörnyű nyomasztó érzés, amit átéltem -elszigetelődés, és sorolhatnám, mi minden. Közben persze tudtam, hogy ez egy próbatétel, és azt mondogattam, hogy azért van ez, hogy képes legyek elfogadni és tiszteletben tartani, hogy mások esetleg nem azt gondolják rólam, mint amit én szeretnék.
Ennél bővebben erről nem írnék, és higgyétek el, nekem is volt korábban olyan megjegyzésem, amit nem bántásnak, hanem viccnek szántam, de amin ő megsértődött - valószínűleg ezért értelmezte félre a szándékaimat...Aztán megköszöntött a szülinapomon, és onnantól kezdve van egyfajta lassú javulás, de én azt érzem, ez már nem az, ami régen volt. A pasikról persze nem kérdezem: szerintem tavaszra sikerrel jár, ha olyan energiákkal veti bele magát az ismerkedésbe, amivel rendelkezik. Az eredményről pedig úgyis értesülök.

2013. január 11., péntek

ez is jó volt

Ja, és van még egy jó hír: voltam bokszon (mondjuk iszonyatos tömeg volt, mindegy...)...És eljött a Szépmosolyú, és jóképűbb volt, mint valaha. Mondjuk ez inkább nekem jó hír...:-)) De nekem az! 

egy kis összefoglaló

Íme, egy kis összefoglaló, avagy ízelítő abból, mi minden történt velem azon a bizonyos három napon, amikor megfordult velem a világ. A rosszkedvem, amit az egyedüllét és gyerektelenség fölött érzek, már nem újdonság senkinek. Legfeljebb az emberek máshogyan reagálják le azt, hogy mennyire "nem tehetek" magamért semmit - ill. tehetek-e, ill. van-e jogom fűnek-fának kimutatni rosszkedvemet...Az úgy folytatódott (végül is kezdetnek nem írhatom, hiszen elkezdődni még hetekkel ezelőtt kezdődött, és alakult a hetek folyamán), szóval úgy folytatódott, hogy múlt csütörtökön elsírtam magam a villamoson, mert eszembe jutott, hány helyre vittem már babakelengyét, s nekem mennyire mostoha sors jutott - eddig. A sírás sajnos nálam nem úgy néz ki, hogy a világot leszarva zokogok nagy és közönyös plénum előtt, hanem elkezd kontrollálhatatlanul folyni a könnyem, és megpróbálom visszatartani. Hát, annyit sikerült felfognom, hogy nem kellene erőltetnem a tornázást, úgyhogy hazahúztam "depizni" (cuki egy szó, nem?). Hogy ki mennyi depit tart jogosnak önmaga számára, az a személyes habitusunktól függ - én már nemigen akartam gátat szabni fájdalmaimnak a némileg álságosnak érzett "hepinessz" közben. Jót bőgtem. Lehet, hogy ezt már évekkel ezelőtt el kellett volna kezdenem, de eleddig nem voltak a keservekhez annyira kedvező tranzitok, úgymint a Plútó-Plútó kvadrát, a Szaturnusz kvadrátja a Hold, Vénusz és Merkúr felé; valamint egy Jupiter-Neptun oppozíció is  rásegített a szenvelgéseimre. Ezekből én már egy tranzit-típust is éppen elégnek éreznék, de most egyből háromfajta jutott osztályrészemül. Ezt most nem mentségül írom, de valamennyire mégis azért. Mindegy: nem voltatok ott, és nem nektek kell napi 8 órában elviselni a világfájdalmas fejemet - ez mindjárt másnap kiderült.

A péntek ugyanis vízválasztóvá vált számomra: Gardróbos előszedett és megmosta a fejemet az utóbbi időben tanúsított, közvetlen kollégáim számára elviselhetetlen viselkedésem miatt. Szerinte - és ha így érzi, csak igaz lehet, hiszen a külvilág ezt érzékeli-, nagyon gáz, hogy nyomom kifelé a feszültséget magamból, és öntöm a rosszkedvet mások fejére. Hosszú távon ugyanis be fognak emiatt skatulyázni (szerintem már megtették...hm, mintha kevesebbet kommunikálnának velem egyesek...hm). Ja, és az, hogy arra hivatkozom, hogy a családosok/párosodottak ezt nem érthetik, mert nekik otthon nem üres a lakásuk, és van kivel kommunikálniuk, az egyszerűen irigység. Ezen nagyon kiakadtam, mert ugyan senkitől nem irigylem a többiek előtt alaposan kikozmetikázott kapcsolatát, én egyszerűen tényként kezelem, hogy több a mély, szoros emberi kapcsolatuk, és pl. a gyereked, vagy a párod szeretete sok mindent kompenzálhat. Természetesen abba nem látok bele, ki mekkora szennyest takargat, de...
Amin meglepődtem, az az, hogy Gardróbos mennyit fejlődött az utóbbi időben: ő is folyamatosan puffogott és mérgelődött, kihajtotta magát, és lám, most a sors rákényszerítette, hogy felülbírálja nézeteit. Egyszerűen nem hajlandó mérgelődni olyan dolgokon, amiken úgysem tudunk változtatni, csak azért, hogy fönntartson egy bizonyos stressz-szintet...Khm. És erre mondom én, hogy aki el van foglalva a családi fészek melegével, vagy éppen langyosságával, az szintúgy tojik a külvilág f...szságaira. Népiesen szólva.
Gardróbos még azt is javasolta, hogy kérjek külső segítséget, amit jónak látok, de úgy látja, hogy már annyira belegabalyodtam a saját fölös köreimbe, hogy egyedül nem fogok boldogulni velük...Megköszöntem, hogy megosztotta velem építő kritikáját.
Én nem hiszek abban, hogy ha bekapkodok néhány homeós cseppet, akkor a lelki nyavalyáim csak úgy elpárolognak - szeretem átdolgozni, kifájni őket, így úgy döntöttem, hogy a számomra legszimpatikusabb módon keresek segítséget: "ráakaszkodok" másokra, úgymint K. meg a szomszéd néni, mert ők eddig mindig meg tudtak nyugtatni, és az ő nézetükre is adok általában.

K. nem lát engem annyira negatívnak - de tegyük hozzá, ő naponta nem 8 órára van velem összezárva, hiszen nem vagyunk közvetlen kollégák. És ő sajátos nézeteket vall a pszichodráma miatt: igenis ki kell fájni, át kell élni a dolgokat. Viszont szerinte -és ez is egy érdekes nézet- azért bököm egyesek csőrét, mert én nem egy marcipánmázzal próbálom meg befedni a szarrétegeket, hanem az ál-hepiség helyett azt adom, ami van. Az egyenességnek pedig hátrányai is vannak. De K. másik erősségét is éreztem: ő sokszor nem meri úgy elmondani a dolgokat, tekintettel van másokra - viszont ez csendes elfogadással párosul, így remekül lehet a vállán bőgni. Pénteken konkrétan háromszor bőgtem (de csak egyszer K. vállán).

Szóval, miután szembesültem azzal, hogy én vagyok az a galád és elviselhetetlen perszóna, aki megkeseríti a kollégái cukormázas hétköznapjait, elboltoltam magam szomszéd nénihez is. Szomszéd néni azonban más nézeteket vall: szerinte én eleget sajnáltam már magam (bár nem tudom, ő ezt mi alapján döntötte el...ez kétséges a számomra), és szerinte csak mást sajnáljak (azt lehet), viszont ne zavartassam magam a külvilág nyűgjeitől. Amiben igaza van, csakhogy ezt a fajta megvilágosodott állapotot neki, közel a 70-hez már lényegesen könnyebb megvalósítania, mint nekem...Ami igazán elkeserítő volt, az az, hogy közölte: ideje lenne már leválasztanom magam B-ről, mert az sehova sem vezet - ő megkérdezte a szenzibiljét, és nem rám vár. Az én szellememet is megkérdeztük, és én is helyeseltem ezt - bár pontosan a néni szenzibilje az, amiben kissé kételkedem, hiszen ő is elismerte, hogy olykor "hazudnak" a szellemek, mert olyanjuk van. És még valami más miatt is voltak kétségeim: a néni kijelentette, hogy csak az én egóm ragaszkodik, mindent én magyaráztam bele az elmúlt hónapokba...Kiakadtam - nem azon, hogy szerinte nekem mit kellene csinálnom, nem azon. Hanem azon, hogy én számtalanszor el akartam engedni B-t, erre tett próbálkozásaimra történt mindaz, amiket az elmúlt hónapokban leirkáltam. És ha csak az én álmaimról, vagy megérzéseimről lenne szó! De ott volt még kb. ötféle különböző, egymástól független külső dolog (nem dolog: látó, M. svt-s tisztítása, az a bizonyos  azsztrós társakkal folytatott meditáció, ahol nem az én egóm irányított...stb,). Mindegy: ebből csak az zavart, hogy a szomszéd néni ugyanazt tette, amit minden ún. segítő foglalkozású: a saját elképzelését nevezte ki az egyedül üdvözítőnek.
Mégis, mit gondolt: talán nem akartam továbblépni már 2010-ben, vagy 2012 tavaszán?! 
Én megpróbáltam elfogadni, hogy ez valami miatt nem megy, nem tehetek róla - sőt, ez is egy olyan helyzet, amiben én többet már nem tehetek. Valami miatt egyedül nem zárhatom le. Azt viszont elhatároztam, hogy egyet megteszek: elfogadom ezt a helyzetet olyannak, amilyen. Ez is egy lépés az elengedéshez.

Így este hazamentem, és egy kis gyertyafény mellett letérdeltem a Jóisten elé színt vallani. Kérni. Könyörögni. Zokogni. Tulajdonképpen már máskor is közöltem vele, hogy ezt a helyzetet én így nem bírom, de úgy tűnik, a Jóistennel nem osztjuk nézeteinket ebben az egy kérdésben. Szerinte én sokkal többet is kibírok - hiszen eleddig nem tett semmit a feloldozásomért. Most tehát újra próbálkoztam - és rájöttem valami fontosra: 

Ha nem fogadok el egy helyzetet, akkor az abban a helyzetben játszott szerepemet sem fogadom el - végső soron önmagamat nem fogadom el. Ha elfogadok egy helyzetet, akkor elfogadom önmagamat is - hiszen én akkor, abban a helyzetben a tőlem telhető legtöbbet, legjobbat nyújtottam...

A sok sírás, jól megfogalmazott "mantra-mondat", mint a fentiek mintájára elmondott "elfogadom ezt a helyzetet, mert én abban az időben...stb" megtette a hatását: lassan ellazultam, megnyugodtam, és helyette valami sokkal békésebb töltötte be a lelkemet...És akkor úgy éreztem, hogy kezembe kellene vennem az ametiszt drúzámat, a régebbit. És akkor megtörtént újra, amit a leginkább hiányoltam az elmúlt hónapokban. Újra éreztem azt a fajta földöntúli szeretetet, a jelenlétet. Ami különös volt benne, az az, hogy eddig soha nem volt a kezemben közben kristály. Lila fényt, és lila fénylényt láttam, és lila szikrákat felpattanni...Csodálatos volt. Végre nem azt éreztem, hogy elzártak az Istenemtől, hanem azt, hogy fontos vagyok neki. Szeretet és harmónia vett körül - énmagam is szeretetté és harmóniává nőttem.
És a legelképesztőbb az egészben az, hogy utána kíváncsiságból fellapoztam az angyalkártyás könyvemet, mert rá szerettem volna jönni "kicsoda" látogatott meg. A lila fény, lila szikrák, és az ametiszt(!!!) egy olyan entitáshoz tartoznak, akit pontosan az én élethelyzetemnek megfeleltethető kártyalapokon szerepel. Azt hiszem, velem már senki nem fogja elhitetni, hogy az egóm képzelődik, vagy vannak véletlenek. Nem, ezt isteni gondviselésnek hívják, és ha elcsendesedsz, akkor a részévé válhatsz...

De a csodák a szombattal folytatódtak: Reggel nem sok dolgom akadt, ezért szakítottam arra időt, hogy átgondoljam az előző napi eseményeket. Ráadásul a sok sírás és a lelki kimerültség miatt aznap úgy aludtam, mint a bunda, tehát még kipihenten tudtam rendszerezni a gondolataimat. Leültem a kávémmal, simogattam a kristályaimat, örültem a reggeli napfénynek, és rájöttem, mi a legfontosabb a számomra: azok a bizonyos "földöntúli szeretet"-percek, meg az azt megelőző kiegyensúlyozottság, és harmónia. Valójában minden helyzetben ezt keresném. Eldöntöttem, hogy ha még sírni lesz kedvem az egyedülléttől, vagy sanyarúnak érzékelt sorsomtól, akkor megengedem magamnak ezt a luxust is, de alapvetően arra fogok törekedni ezentúl, hogy senki és semmi ne mozdíthasson ki az egyensúlyomból - se gazdasági, vagy közéleti események, se kollégák, családtagok, vagy vadidegenek, se munka, se más rosszkedve...semmi! És tisztában vagyok azzal, hogy ezt az állapotot hétvégente sokkal könnyebb fenntartani, de akkor is eszerint fogok élni. 

Ekkor megvilágosodtam. Azért nem írom idézőjelben, mert ami történt, azt hiszem, az lehet a megvilágosodás: amikor valamire rádöbbensz - egy olyan dologra, amit az eszeddel régóta tudsz, és a legtöbb dolog ilyen az életben, hogy ésszel régóta tisztában vagyunk vele. De amikor rádöbbensz az adott dologban rejlő igazságra, akkor a szíveddel átéled azt az igazságot. Velem ez történt:

Hirtelen tudtam, hogy más nem tehet boldoggá, csak magam tehetem magamat boldoggá. S ez mély nyugalommal töltött el. Ilyenformán nem függök a másiktól, de tudtam azt is, hogy ugyanennyire igaz az is, hogy egyedül nem lehetünk boldogok - mégis, más nem tehet boldoggá, mert a boldogságra való készség, a boldogság csírája bennünk rejlik, és mi döntjük el, hogy kihajthat-e. A külvilág ezen csak javíthat, vagy ronthat. De alapvetően mi vagyunk felelősek a boldogságunkért.

Sokkal több mindent kellene a gyakorlatban átélnem...

Délután találkoztam M-mel, és beszélgettünk. Igazából moziba mentünk, a Felhőatlaszt néztük meg, de M-nek nem tetszett, zagyvának tartotta, én meg ezt nagyon sajnáltam, mert nekem óriási katarzisom volt - nem is emlékszem, volt-e filmtől valaha ekkora katarzis-élményem, pedig...És később rájöttem, hogy a pedigen volt a hangsúly: Szinte egész film alatt (3 órán keresztül) azon küzdöttem, hogy lepislogjam azt a koszt a kontaktlencsémről, ami az egyik szememre úszott a film elején. Titokzatos egy kosz volt, mert nem irritálta a szememet, de semmilyen könnycsepp nem tudta lemosni. Otthon rájöttem: a jobb szememmel nem láttam rendesen - vagyis az egész filmet bal szemmel - következésképp jobb agyféltekével néztem végig. Számomra nemhogy nem volt zavaros a film, de egy csodálatosan érthető egésszé állt össze, és újabb megnyugtató bizonyosság-tudat fogott el. A kosznak azóta nyoma veszett, a katarzisomnak nem.

Vasárnap azzal az intuícióról szóló könyvvel múlattam az időt, amit K-tól kaptam karácsonyra, és azon tűnődtem, hogy egy lelkileg ennyire sűrű és súlyos hétvége után vajon mit tehetnek még asztrós meditálós társaim értem - merthogy pénteki kiborulásomkor még hozzájuk is bejelentkeztem, mint potenciális segítségekhez...Ültem, és kipróbáltam egy viszonylag egyszerű lazításos-érzékeléses gyakorlatot, és életemben talán először sikerült megéreznem az egyes testrészeimet, és a bennük megbújó érzéseket. Akkor még nem értettem, miért érzem azt, hogy a méhem, és társai, a petefészkeim félnek...sőt, nagyon abszurdnak tűnt a gondolat, hogy ami ott fészkel, az a félelem lenne...Délután hózivatarban vettem nyakamba a várost, az asztrós párral jól kibeszélgettük magunkat, majd a feladatomra került a szó, hogy tulajdonképpen milyen egyszerűen meg lehetne oldani, s én mégsem jutok egyről a kettőre...vajon mi akadályozhat? És akkor a hölgy felkiáltott: "hiszen te félsz a gyerektől!". "Már mért félnék! Soha semmi ilyen nem került elő belőlem!"...Aztán rámeditáltunk, és rácsúsztunk egy nem ebből az életből való félelemre...Borzalmas volt elsiratni a kisfiút úgy, hogy nem tudtam, mikor, milyen körülmények között vesztettem el. De jó volt - kisírni a félelmet, hogy ettől már soha ne kelljen félnem. A pár szerint én sokkal képszerűbben látok, és több mindent - láttam pl. a kisfiamat is. Nem tudom, ez megkönnyíti-e a dolgokat, vagy sem. Engem az döbbentett le, hogy soha, senkinél, semmilyen gyakorlat közben ez a veszteség nem  merült fel - biztosan most volt itt az ideje, most kellett elengednem.

Hát, ennyi volt a hétvége, életem legsűrűbb hétvégéje - és akkor még nem sejtettem, hogy a Jóisten milyen gyorsan próbára tesz, hogy képes vagyok-e tartósan létrehozni a belső egyensúlyomat. De ez már egy másik történet. 


nagyon plasztikus

Órán felmerült egy nagyon plasztikus hasonlat az élettel kapcsolatban, amit szeretnék megosztani veletek, mert szerintem nem csak plasztikus, de igaz is: Az élet olyan, mint egy óriási áruház, tele árcédula nélküli termékkel. Mindenki kedvére válogathat a termékek között, de végül a pénztárnál úgyis mindent ki kell fizetni.

2013. január 6., vasárnap

bujjék!

Mindenkinek boldog új évet kívánok!

Ma van január 6-a, de el kell ismernem, hogy lelki értelemben ez volt életem legsűrűbb évkezdő hete. Megjártam a lelki poklokat, óriási felismeréseket tettem (kérdés: meddig tart ez majd ki?), ill. tulajdonképpen pont ez a lelki vándorlás volt az, ami eddig megakadályozott többek között a blog folytatásában, de pl. a tornában is. 

Ma még elmegyek kedves asztrós csoporttársamékhoz, talán meditálni is fogok, de beszélgetni mindenképpen, szóval még nem írogatok össze-vissza mindenféléket. Az elmúlt 3 napban amúgy is szívtam vérét legalább 3 embernek, akik mind nagyon értékes dolgokkal világítottak rá lelkem setét bugyraira, ill. viselkedésemnek a környezetemre tett gyászos hatására...Három eltérő vélemény, tanács, avagy tanács hiánya - no meg a saját döntéseim, próbálkozásaim. sirámaim, imáim...megvilágosító film, meditáció, kristályfogdosás...Volt minden.

RÁJÖTTEM...hogy mi tesz engem boldoggá, a boldogság mibenlétére, és egyéb rejtelmes tulajdonságaira. Hogy mit szeretnék az életemmel kezdeni így, első körben. Furcsa, de valamire csak akkor jöhetsz rá, ha ÁTÉRZED  az adott gondolatot...És felfedeztem magamban egészen újszerű dolgokat, illetve a Jóisten sem hagyott el, már ez is biztos.

Kicsit összeszedetlen vagyok, de még nem ülepedett le semmi.

És még egy jó hír: 3-án megszületett ámerikai A-ék kisfia. Három kiló, 50 centi, és pont olyan gyűrött, mint a többi reményteljes embergyermek élete első napjaiban :-))