2013. január 11., péntek

egy kis összefoglaló

Íme, egy kis összefoglaló, avagy ízelítő abból, mi minden történt velem azon a bizonyos három napon, amikor megfordult velem a világ. A rosszkedvem, amit az egyedüllét és gyerektelenség fölött érzek, már nem újdonság senkinek. Legfeljebb az emberek máshogyan reagálják le azt, hogy mennyire "nem tehetek" magamért semmit - ill. tehetek-e, ill. van-e jogom fűnek-fának kimutatni rosszkedvemet...Az úgy folytatódott (végül is kezdetnek nem írhatom, hiszen elkezdődni még hetekkel ezelőtt kezdődött, és alakult a hetek folyamán), szóval úgy folytatódott, hogy múlt csütörtökön elsírtam magam a villamoson, mert eszembe jutott, hány helyre vittem már babakelengyét, s nekem mennyire mostoha sors jutott - eddig. A sírás sajnos nálam nem úgy néz ki, hogy a világot leszarva zokogok nagy és közönyös plénum előtt, hanem elkezd kontrollálhatatlanul folyni a könnyem, és megpróbálom visszatartani. Hát, annyit sikerült felfognom, hogy nem kellene erőltetnem a tornázást, úgyhogy hazahúztam "depizni" (cuki egy szó, nem?). Hogy ki mennyi depit tart jogosnak önmaga számára, az a személyes habitusunktól függ - én már nemigen akartam gátat szabni fájdalmaimnak a némileg álságosnak érzett "hepinessz" közben. Jót bőgtem. Lehet, hogy ezt már évekkel ezelőtt el kellett volna kezdenem, de eleddig nem voltak a keservekhez annyira kedvező tranzitok, úgymint a Plútó-Plútó kvadrát, a Szaturnusz kvadrátja a Hold, Vénusz és Merkúr felé; valamint egy Jupiter-Neptun oppozíció is  rásegített a szenvelgéseimre. Ezekből én már egy tranzit-típust is éppen elégnek éreznék, de most egyből háromfajta jutott osztályrészemül. Ezt most nem mentségül írom, de valamennyire mégis azért. Mindegy: nem voltatok ott, és nem nektek kell napi 8 órában elviselni a világfájdalmas fejemet - ez mindjárt másnap kiderült.

A péntek ugyanis vízválasztóvá vált számomra: Gardróbos előszedett és megmosta a fejemet az utóbbi időben tanúsított, közvetlen kollégáim számára elviselhetetlen viselkedésem miatt. Szerinte - és ha így érzi, csak igaz lehet, hiszen a külvilág ezt érzékeli-, nagyon gáz, hogy nyomom kifelé a feszültséget magamból, és öntöm a rosszkedvet mások fejére. Hosszú távon ugyanis be fognak emiatt skatulyázni (szerintem már megtették...hm, mintha kevesebbet kommunikálnának velem egyesek...hm). Ja, és az, hogy arra hivatkozom, hogy a családosok/párosodottak ezt nem érthetik, mert nekik otthon nem üres a lakásuk, és van kivel kommunikálniuk, az egyszerűen irigység. Ezen nagyon kiakadtam, mert ugyan senkitől nem irigylem a többiek előtt alaposan kikozmetikázott kapcsolatát, én egyszerűen tényként kezelem, hogy több a mély, szoros emberi kapcsolatuk, és pl. a gyereked, vagy a párod szeretete sok mindent kompenzálhat. Természetesen abba nem látok bele, ki mekkora szennyest takargat, de...
Amin meglepődtem, az az, hogy Gardróbos mennyit fejlődött az utóbbi időben: ő is folyamatosan puffogott és mérgelődött, kihajtotta magát, és lám, most a sors rákényszerítette, hogy felülbírálja nézeteit. Egyszerűen nem hajlandó mérgelődni olyan dolgokon, amiken úgysem tudunk változtatni, csak azért, hogy fönntartson egy bizonyos stressz-szintet...Khm. És erre mondom én, hogy aki el van foglalva a családi fészek melegével, vagy éppen langyosságával, az szintúgy tojik a külvilág f...szságaira. Népiesen szólva.
Gardróbos még azt is javasolta, hogy kérjek külső segítséget, amit jónak látok, de úgy látja, hogy már annyira belegabalyodtam a saját fölös köreimbe, hogy egyedül nem fogok boldogulni velük...Megköszöntem, hogy megosztotta velem építő kritikáját.
Én nem hiszek abban, hogy ha bekapkodok néhány homeós cseppet, akkor a lelki nyavalyáim csak úgy elpárolognak - szeretem átdolgozni, kifájni őket, így úgy döntöttem, hogy a számomra legszimpatikusabb módon keresek segítséget: "ráakaszkodok" másokra, úgymint K. meg a szomszéd néni, mert ők eddig mindig meg tudtak nyugtatni, és az ő nézetükre is adok általában.

K. nem lát engem annyira negatívnak - de tegyük hozzá, ő naponta nem 8 órára van velem összezárva, hiszen nem vagyunk közvetlen kollégák. És ő sajátos nézeteket vall a pszichodráma miatt: igenis ki kell fájni, át kell élni a dolgokat. Viszont szerinte -és ez is egy érdekes nézet- azért bököm egyesek csőrét, mert én nem egy marcipánmázzal próbálom meg befedni a szarrétegeket, hanem az ál-hepiség helyett azt adom, ami van. Az egyenességnek pedig hátrányai is vannak. De K. másik erősségét is éreztem: ő sokszor nem meri úgy elmondani a dolgokat, tekintettel van másokra - viszont ez csendes elfogadással párosul, így remekül lehet a vállán bőgni. Pénteken konkrétan háromszor bőgtem (de csak egyszer K. vállán).

Szóval, miután szembesültem azzal, hogy én vagyok az a galád és elviselhetetlen perszóna, aki megkeseríti a kollégái cukormázas hétköznapjait, elboltoltam magam szomszéd nénihez is. Szomszéd néni azonban más nézeteket vall: szerinte én eleget sajnáltam már magam (bár nem tudom, ő ezt mi alapján döntötte el...ez kétséges a számomra), és szerinte csak mást sajnáljak (azt lehet), viszont ne zavartassam magam a külvilág nyűgjeitől. Amiben igaza van, csakhogy ezt a fajta megvilágosodott állapotot neki, közel a 70-hez már lényegesen könnyebb megvalósítania, mint nekem...Ami igazán elkeserítő volt, az az, hogy közölte: ideje lenne már leválasztanom magam B-ről, mert az sehova sem vezet - ő megkérdezte a szenzibiljét, és nem rám vár. Az én szellememet is megkérdeztük, és én is helyeseltem ezt - bár pontosan a néni szenzibilje az, amiben kissé kételkedem, hiszen ő is elismerte, hogy olykor "hazudnak" a szellemek, mert olyanjuk van. És még valami más miatt is voltak kétségeim: a néni kijelentette, hogy csak az én egóm ragaszkodik, mindent én magyaráztam bele az elmúlt hónapokba...Kiakadtam - nem azon, hogy szerinte nekem mit kellene csinálnom, nem azon. Hanem azon, hogy én számtalanszor el akartam engedni B-t, erre tett próbálkozásaimra történt mindaz, amiket az elmúlt hónapokban leirkáltam. És ha csak az én álmaimról, vagy megérzéseimről lenne szó! De ott volt még kb. ötféle különböző, egymástól független külső dolog (nem dolog: látó, M. svt-s tisztítása, az a bizonyos  azsztrós társakkal folytatott meditáció, ahol nem az én egóm irányított...stb,). Mindegy: ebből csak az zavart, hogy a szomszéd néni ugyanazt tette, amit minden ún. segítő foglalkozású: a saját elképzelését nevezte ki az egyedül üdvözítőnek.
Mégis, mit gondolt: talán nem akartam továbblépni már 2010-ben, vagy 2012 tavaszán?! 
Én megpróbáltam elfogadni, hogy ez valami miatt nem megy, nem tehetek róla - sőt, ez is egy olyan helyzet, amiben én többet már nem tehetek. Valami miatt egyedül nem zárhatom le. Azt viszont elhatároztam, hogy egyet megteszek: elfogadom ezt a helyzetet olyannak, amilyen. Ez is egy lépés az elengedéshez.

Így este hazamentem, és egy kis gyertyafény mellett letérdeltem a Jóisten elé színt vallani. Kérni. Könyörögni. Zokogni. Tulajdonképpen már máskor is közöltem vele, hogy ezt a helyzetet én így nem bírom, de úgy tűnik, a Jóistennel nem osztjuk nézeteinket ebben az egy kérdésben. Szerinte én sokkal többet is kibírok - hiszen eleddig nem tett semmit a feloldozásomért. Most tehát újra próbálkoztam - és rájöttem valami fontosra: 

Ha nem fogadok el egy helyzetet, akkor az abban a helyzetben játszott szerepemet sem fogadom el - végső soron önmagamat nem fogadom el. Ha elfogadok egy helyzetet, akkor elfogadom önmagamat is - hiszen én akkor, abban a helyzetben a tőlem telhető legtöbbet, legjobbat nyújtottam...

A sok sírás, jól megfogalmazott "mantra-mondat", mint a fentiek mintájára elmondott "elfogadom ezt a helyzetet, mert én abban az időben...stb" megtette a hatását: lassan ellazultam, megnyugodtam, és helyette valami sokkal békésebb töltötte be a lelkemet...És akkor úgy éreztem, hogy kezembe kellene vennem az ametiszt drúzámat, a régebbit. És akkor megtörtént újra, amit a leginkább hiányoltam az elmúlt hónapokban. Újra éreztem azt a fajta földöntúli szeretetet, a jelenlétet. Ami különös volt benne, az az, hogy eddig soha nem volt a kezemben közben kristály. Lila fényt, és lila fénylényt láttam, és lila szikrákat felpattanni...Csodálatos volt. Végre nem azt éreztem, hogy elzártak az Istenemtől, hanem azt, hogy fontos vagyok neki. Szeretet és harmónia vett körül - énmagam is szeretetté és harmóniává nőttem.
És a legelképesztőbb az egészben az, hogy utána kíváncsiságból fellapoztam az angyalkártyás könyvemet, mert rá szerettem volna jönni "kicsoda" látogatott meg. A lila fény, lila szikrák, és az ametiszt(!!!) egy olyan entitáshoz tartoznak, akit pontosan az én élethelyzetemnek megfeleltethető kártyalapokon szerepel. Azt hiszem, velem már senki nem fogja elhitetni, hogy az egóm képzelődik, vagy vannak véletlenek. Nem, ezt isteni gondviselésnek hívják, és ha elcsendesedsz, akkor a részévé válhatsz...

De a csodák a szombattal folytatódtak: Reggel nem sok dolgom akadt, ezért szakítottam arra időt, hogy átgondoljam az előző napi eseményeket. Ráadásul a sok sírás és a lelki kimerültség miatt aznap úgy aludtam, mint a bunda, tehát még kipihenten tudtam rendszerezni a gondolataimat. Leültem a kávémmal, simogattam a kristályaimat, örültem a reggeli napfénynek, és rájöttem, mi a legfontosabb a számomra: azok a bizonyos "földöntúli szeretet"-percek, meg az azt megelőző kiegyensúlyozottság, és harmónia. Valójában minden helyzetben ezt keresném. Eldöntöttem, hogy ha még sírni lesz kedvem az egyedülléttől, vagy sanyarúnak érzékelt sorsomtól, akkor megengedem magamnak ezt a luxust is, de alapvetően arra fogok törekedni ezentúl, hogy senki és semmi ne mozdíthasson ki az egyensúlyomból - se gazdasági, vagy közéleti események, se kollégák, családtagok, vagy vadidegenek, se munka, se más rosszkedve...semmi! És tisztában vagyok azzal, hogy ezt az állapotot hétvégente sokkal könnyebb fenntartani, de akkor is eszerint fogok élni. 

Ekkor megvilágosodtam. Azért nem írom idézőjelben, mert ami történt, azt hiszem, az lehet a megvilágosodás: amikor valamire rádöbbensz - egy olyan dologra, amit az eszeddel régóta tudsz, és a legtöbb dolog ilyen az életben, hogy ésszel régóta tisztában vagyunk vele. De amikor rádöbbensz az adott dologban rejlő igazságra, akkor a szíveddel átéled azt az igazságot. Velem ez történt:

Hirtelen tudtam, hogy más nem tehet boldoggá, csak magam tehetem magamat boldoggá. S ez mély nyugalommal töltött el. Ilyenformán nem függök a másiktól, de tudtam azt is, hogy ugyanennyire igaz az is, hogy egyedül nem lehetünk boldogok - mégis, más nem tehet boldoggá, mert a boldogságra való készség, a boldogság csírája bennünk rejlik, és mi döntjük el, hogy kihajthat-e. A külvilág ezen csak javíthat, vagy ronthat. De alapvetően mi vagyunk felelősek a boldogságunkért.

Sokkal több mindent kellene a gyakorlatban átélnem...

Délután találkoztam M-mel, és beszélgettünk. Igazából moziba mentünk, a Felhőatlaszt néztük meg, de M-nek nem tetszett, zagyvának tartotta, én meg ezt nagyon sajnáltam, mert nekem óriási katarzisom volt - nem is emlékszem, volt-e filmtől valaha ekkora katarzis-élményem, pedig...És később rájöttem, hogy a pedigen volt a hangsúly: Szinte egész film alatt (3 órán keresztül) azon küzdöttem, hogy lepislogjam azt a koszt a kontaktlencsémről, ami az egyik szememre úszott a film elején. Titokzatos egy kosz volt, mert nem irritálta a szememet, de semmilyen könnycsepp nem tudta lemosni. Otthon rájöttem: a jobb szememmel nem láttam rendesen - vagyis az egész filmet bal szemmel - következésképp jobb agyféltekével néztem végig. Számomra nemhogy nem volt zavaros a film, de egy csodálatosan érthető egésszé állt össze, és újabb megnyugtató bizonyosság-tudat fogott el. A kosznak azóta nyoma veszett, a katarzisomnak nem.

Vasárnap azzal az intuícióról szóló könyvvel múlattam az időt, amit K-tól kaptam karácsonyra, és azon tűnődtem, hogy egy lelkileg ennyire sűrű és súlyos hétvége után vajon mit tehetnek még asztrós meditálós társaim értem - merthogy pénteki kiborulásomkor még hozzájuk is bejelentkeztem, mint potenciális segítségekhez...Ültem, és kipróbáltam egy viszonylag egyszerű lazításos-érzékeléses gyakorlatot, és életemben talán először sikerült megéreznem az egyes testrészeimet, és a bennük megbújó érzéseket. Akkor még nem értettem, miért érzem azt, hogy a méhem, és társai, a petefészkeim félnek...sőt, nagyon abszurdnak tűnt a gondolat, hogy ami ott fészkel, az a félelem lenne...Délután hózivatarban vettem nyakamba a várost, az asztrós párral jól kibeszélgettük magunkat, majd a feladatomra került a szó, hogy tulajdonképpen milyen egyszerűen meg lehetne oldani, s én mégsem jutok egyről a kettőre...vajon mi akadályozhat? És akkor a hölgy felkiáltott: "hiszen te félsz a gyerektől!". "Már mért félnék! Soha semmi ilyen nem került elő belőlem!"...Aztán rámeditáltunk, és rácsúsztunk egy nem ebből az életből való félelemre...Borzalmas volt elsiratni a kisfiút úgy, hogy nem tudtam, mikor, milyen körülmények között vesztettem el. De jó volt - kisírni a félelmet, hogy ettől már soha ne kelljen félnem. A pár szerint én sokkal képszerűbben látok, és több mindent - láttam pl. a kisfiamat is. Nem tudom, ez megkönnyíti-e a dolgokat, vagy sem. Engem az döbbentett le, hogy soha, senkinél, semmilyen gyakorlat közben ez a veszteség nem  merült fel - biztosan most volt itt az ideje, most kellett elengednem.

Hát, ennyi volt a hétvége, életem legsűrűbb hétvégéje - és akkor még nem sejtettem, hogy a Jóisten milyen gyorsan próbára tesz, hogy képes vagyok-e tartósan létrehozni a belső egyensúlyomat. De ez már egy másik történet. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése