2011. október 27., csütörtök

mindenféléről

Beregisztráltam az olvasós oldalra! Nekem ez olyan, mintha nyitás előtt beszabadultam volna egy bevásárlóközpont karácsonyi vásárára, ahol az olvasmányok a díszek, én meg nyúlkálok utánuk...Nagyon élvezem, csak nem szeretnék fejből régi olvasmányélményeket pontozgatni...K... entitás könyveit pedig még ezen  a fórumon sem szokás pontozgatni :-))
Mit tegyek? A asztro-tanár semmiféle újfajta spirituális megközelítést nem tart hitelesnek - abban igaza van, hogy a jövő év óriási ezós-biznisz; könyvek tonnái jelentek meg, és mindenki jobban tudja a másiknál, mi fog történni. És tényleg sok zakkant ember talál átmeneti megnyugvást az ezózásban. A tanárnak abban igaza van, hogy az, hogy a maja naptár miért ér véget, arra a jelenlegi kontextusban mi nem tudunk választ adni - egy korabeli maja ellenben...Ugyanakkor tegnap a gyógyítóra rákérdeztem, és ő a dimenzióváltást, vagy "eltolást" realitásként kezeli. Ő mindenesetre azt mondja, hogy annyiban pontatlanok lehetnek azok a megfogalmazások, hogy az ötödik dimenzióba (de inkább írjuk csak azt, hogy a másik dimenzióba) csak bizonyos számú ember juthat el...Pont az a lényeg, hogy mindenki eljut - de akkor fognak a nagy változások bekövetkezni: ui. aki nem bírja az ottani energiát, az majd akkor fog meghalni. Magyarán, a jelenlegi katasztrófák csupán előfutárai annak, ami még az emberiségre vár.
Én most már inkább a saját megérzéseimre hagyatkoznék, és mindenkit erre buzdítok!
A világ tele van szomorúsággal, holott te a boldogságra születtél...Hogy dolgozhat valaki ilyen hatalmas orbisokkal?! Így gyakorlatilag minden bolygó minden bolygóval fényszögházasságra lép, ami abszolút nem vicces! Rákérdeztem a tanárra ma órán, miért dolgozik ilyen hatalmas orbisokkal, és azt felelte, hogy a fényszögek azok gumiszerűek, és azt tapasztalta, hogy egyén-függő is, de tényleg így működik. Ekkora orbissal. Meg persze nem egészen, de ezt nem tudja még elmagyarázni, mert ahhoz sokkal több dolgot kellene ismernünk. 
Ez rossz hír, mert akkor van egy olyan fényszögem is, amit én egyáltalán nem szerettem volna (újabb tanulni- és rágódnivaló...) 
A tanár gyakorlatilag asztrológiai gondolkodást tanított. Elképesztő! Arra próbál minket rávezetni, hogyan működnek a sors szabályai, meg hogyan gondolkodik az asztrológia (persze nem az asztrológia gondolkodik, de mindegy). Az a döbbentes, hogy hihetetlenül töményen adja elő magát: cseveg, cseveg, de a mondatai letisztultak és tömények. Kijelent, de olyan, mintha kérdéseket tenne fel neked arra vonatkozóan, hogyan is viszonyultál eddig az életedhez.
Persze megvannak a maga korlátai is: úgy vettem észre, a tanár egy zárt univerzumban létezik, ahol van 10 bolygó, meg a racionális, tudásvágyas ember, aki fejlődni szeretne. Nincs benne misztikus felemelkedés, asztrológiai kísérletezgetés; semmi olyan, ami éjszaka a hűtő mellett ácsorogva meglephetne (mondjuk egy angyal...vagy ufó...vagy bármi). Kicsit úgy érzem, hogy ő nagyon is kikalkulálta, kikísérletezte ezt a világot magának. De ez az ő világa - jó alap lesz számomra, de nem végleges.

Hétvégén ne foglalkozzatok meditációval, mágiával! Az eltávozottak miatt. Csak gyújtsatok mécsest!

2011. október 23., vasárnap

őszi szomor

Kedden egyedül megyek a gyógyítóhoz - most gyógyításra. Kicsit stresszel, hogy egyedül utazom ki meg vissza a sötét, szottyos időben, de most már nemigen tudjuk a barátnőmmel tovább halogatni a kezelést, a múltkorit ugyanis lemondtuk. Most ő nem tud jönni, ugyanis nagyon fájt az egyik melle, és elzavartuk orvoshoz, aki kitapintott egy csomót, és elküldte mammográfiára. Mit ne mondjak a magyar helyzetről: februárra kapott időpontot(!!!). Az, hogy közben el is halálozhat, szemmel láthatólag senkit nem zavart. No, kapcsolatok révén eljutott az onkológiai kp-ba - ott bezzeg kapott egy időpontot pontosan jövő keddre; úgyhogy mondtam is neki, menjen, ne idegeskedjen fölöslegesen. Én bizakodó vagyok: ha fáj neki, az remélhetőleg csak egy begyulladt mirigy lesz. Szóval, lehet, hogy összességében jobban is jár, ha a szakintézményben nézik meg, mert ott vannak a legjobb specialisták, és nem kell 30 felé rohangálnia. Nekem a mell(ön)vizsgálattal mindig az a bajom, hogy úgy érzem, a mellem egy babzsák, és azonnal felmegy a vérnyomásom...(DE mindenkinek ajánlom a vizsgálgatást!)
Én viszont egyedül fogok beülni a gyógyítóhoz, és fogalmam sincs, mit is mondhatnék neki...A mellemet viszont külön megnézetem vele is; bár úgyis mondaná, ha látna valamit. (A neten viszont nem fogok tünetek után kutatni, mert azon nyomban kiderülne, hogy legalább 17 kórságtól szenvedek...)

másodszori megtekintés

Ma nagy kanapén-elnyúló magányomban megnéztem másodszor is egy olyan filmet, amire anno sokat ácsingóztam, de senki sem akarta velem megtekinteni a moziban, aztán egyszer jól leárazták, és akkor gyorsan lecsaptam rá. 
Mondanom sem kell: a másodszori megtekintések mindig igen hasznosak. A film magyar címe: "mindenképpen talán", és az alapsztorija az, hogy egy válófélben levő apukától azt kéri a kislánya, hogy mesélje el, hogyan jött össze az anyukájával, de úgy, ahogy az valójában megtörtént. A kedves papa eleget tesz a kérésnek, de megváltoztatja a neveket, és a gyermeknek kell kitalálnia, ki lesz az anyukája a jelöltek közül. Az alapötlet zseniális, de határozottan emlékszem, hogy első nézéskor nekem mennyire nem tetszett, hogy a főhős végül is rendesen megalkuszik, és "jobb híján" elveszi volt barátnőjét (aki korábban megcsalta), ahelyett, hogy a szeretett nőért még küzdene egy kicsit. No, ebből a kapcsolatból lesz aztán 10 évvel később a válás; merthogy a filmekben sem ér véget a történet 10-15 évvel később. 
Ma egészen más oldala kapott meg a történetnek. Inkább az tetszett meg benne, hogy mi, emberek, amikor belekerülünk egy helyzetbe, pontosabban megismerkedünk valakikkel, akikkel persze, hogy meg kellett ismerkednünk - szóval mennyire nem tudjuk meghatározni, mit is érzünk az adott ember iránt, a szeretet ugyanis annyiféleképpen tud ránktalálni. A főszereplő apuka is tulajdonképpen háromféleképpen vonzódik a történet három nőjéhez, akikhez a sors gonosz viccből nagyjából párhuzamosan sodorja, csak éppen egy-egy nő hol feltűnik, hol eltűnik mellőle. És ő kétszer meg is veszi a gyűrűt, mert TÉNYLEG  úgy gondolja. 
A történetben elhangzik egy mondat az egyik lány szájából, ami igencsak vitatható: az igazival kapcsolatban. A lány úgy véli, hogy az ember nem találhatja meg az igazit, merthogy csak az igazi találhatja meg az embert. A hangsúly ugyanis nem a személyen, hanem az időzítésen van: amikor valaki megérik pl. a gyermekvállalásra (vagy egy igazi kapcsolatra), akkor a mellette lévő aktuális pár válik majd igazivá. Hát...ez az, amiben én nem hiszek. Végül is a film is ezt igazolja: attól még, hogy a volt barátnője annyira kéznél van, végül nem lesz a főhős házassága sem sikeres (igaz, a filmben nem fejtik ki, miért romlik meg a kapcsolatuk).
De a film kellemesen rímel a múltkori gondolatomra, amit a ki-nem-használt egyetemi és egyéb vonzódásokról írtam: nem tudhatom, mi lett volna, hiszen az adott szereplőkkel ki sem fejlődött semmi. Vagy pl. GA eltűnt az egyetemen (és később sokszor). Vagy B. nem vállalta a történetünket fel. Vagy J. kitáncolt a kapcsolatból - no, erről az egyről tudom, hogy figyelembe véve akkori személyiségünket, nem működött volna hosszú távon a dolog. 
Én például mindig csodálkoztam azon, hogyan képes J. az exeivel "baráti" kapcsolatot fenntartani - ez persze az összes exére vonatkozott, kivéve engem, mert mi a szakítás óta nem láttuk egymást. Kivéve az első három szakítást, ami után mindig barátok akartunk maradni, de nem ment...:-)) Ma már lehetséges, hogy működne a dolog, de azóta eltelt négy év. (egy örökkévalóság!!!)

Amúgy nem felejtettem el, hogy tartozom még Nektek egy történettel, a harmadik találkozáséval (mármint J-vel), és mostanában éreztem is magamban némi késztetést, hogy lejegyzeteljem; viszont úgy érzem, az azóta megtörtént lelki tisztogatás kiirtotta belőlem azt a fajta romantikus megközelítési módot, amivel ezt a jelentős eseményt érdemes lenne megörökíteni. Amikor benne voltam, annyira nem találtam romantikusnak, de az ember olyan szépen tudja selyempapírba bugyolálni az emlékeit! :-))
Egyet viszont eldöntöttem: a bejegyzésnek nem lesz annyira explicit címe, mert visszanéztem, melyik irományra hányan voltak kíváncsiak, és nem szeretném, ha a rendszeres olvasóimon kívül túl sokan megnézegetnék.
Persze felvetődhet a kérdés, hogy ha zavar a gondolat, hogy olyanok is elolvashatják ezt a  blogot, akik teljesen más témákban keresnek a neten, miért nem korlátozom az írásomhoz való hozzáférést? Nos, roppant egyszerű az ok: nem hiszek a véletlenben. Minden percedben ott a válasz létezésedre; és senkit sem szeretnék megfosztani attól a lehetőségtől, amihez talán valamelyik jelentéktelenebb bejegyzésem segíti hozzá. Ez egyszerűen nem lenne fair: én annyi segítséget - ihletet?_ találtam a másokkal való beszélgetéseimben, blogolvasásokban, neten való kotorászásban, az olvasásban...

2011. október 21., péntek

büntibe kerültem

Szerdára pedig jól lebetegedtem. A betegség mindig valaminek a "végső megoldása" - pl. eleged van valamiből, és jól benáthásodsz, vagy nem vagy hajlandó észrevenni valamit. Énnekem vírusos hasmenés-szerűségem lett, megspékelve egy magas lázzal, és nyilalló fejfájással. A láz miatt fájt minden izmom, étvágyam eltűnt, a magas testhőmérséklet viszont nem segített az elalvásban. Másnap az orvos sem segített sokban, mert jól megnyomogatott, és kitalálta, hogy "zárjuk ki a vakbél lehetőségét", és jól megcsapolták a véremet. Én motyogtam, hogy dehát megvan, és az lehet a petefészkem is, ott jobb oldalt, lent...blablabla. Kiírni meg nem nagyon akart (addigra már csak 37,9 volt a hőmérsékletem, ami nagykönyv szerint nem láz). Ez azért vicces, mert ritkán vetődöm be az orvoshoz - a náthával egyetlen egyszer írattam ki magam, amikor a "hini-vírus" miatt gyakorlatilag minden egyszer tüsszentőt már küldtek is haza. Na, akkor jöttem rá, hogy tényleg sokkal értelmesebb kifeküdni a náthát egy hét alatt, mint három hétig lábon szövődményeket növeszteni! Szóval, csak annyit akartam írni, hogy azért mentem le, mert nem akartam a munkahelyen agonizálni munka helyett (szerdán már amúgy is csak kínlókodtam bent). Ő meg ellebegteti a vakbelet, antibiotikumot ír fel (ami vírusra amúgy hatástalan, dehát ugyebár van olyan, hogy "bakteriális felülfertőződés"...), és meg sem fordul a fejében, hogy kiírjon. Nem mellékes: ha vakbél, azért, ha vírusos, akkor meg fertőzöm...No, végül is kiírt, így a tegnapot nagyrészt átaludtam és vécére rohangáltam (felváltva). Mára szerencsére elmúlt a  láz, a fej-, és izomfájdalmak, és délután már a hasam is jobban lett (bár, még nem az igazi). Hozzátenném, hogy találtam itthon málnalevelet, ami jó a hasmenésre, úgyhogy abból ittam meg vagy 2 liter teát.
Így raktam magamat büntibe: nem mentem sem asztróra, sem ingyenes sminktanácsadásra, sem moziba. Helyette nappalra átköltözöm a nappalimba, ott olvasgatok, meg teázom, meg alszom. A legrosszabb a kényszerű diéta. Semmi olyat nem ehet az ember, ami feldobná a kaját.
Mivel ma már egészen jól voltam, így leültem este a géphez, hogy karácsonyi könyv-ötleteket nézegessek az unokaöcséimnek. Tesóm ajánlott egy közösségi oldalt, ahol mániás olvasók gyűlnek össze, és az olvasmányaikat értékelik. Kacérkodom a gondolattal, hogy beregisztráljak, mert így sokkal több infóhoz lehet jutni. Igazából érdemes kitapasztalni, hogy kinek az értékelései esnek egybe az ízléseddel, mert utána annak az embernek a verdiktjei valamennyire mérvadóak lehetnek. A könyvesboltok értékelései ugyanis csalókák, és ezt sajnos én is tapasztaltam már. Viszont érdekes, hogy sokan hiába olvasnak gyerekkönyveket, képtelenek elrugaszkodni attól, hogy nem ők a megcélzott olvasóközönség: a Grimpow-t például eléggé lehúzták (69%-ot kapott); és sokan azt kifogásolták, hogy túl "szájbarágós" az író - de könyörgöm: 12 éves srácoknak írta, akiknek elenyésző ismereteik vannak a középkorról és a valódi mágiáról. Még a HP után is :-))

2011. október 17., hétfő

figyelmezés

Jól figyelmezzetek szavaimra, kedveseim: az iménti példa Élelmes Gizelláról ne sarkalljon benneteket arra, hogy vicsorogva rontsatok kiválasztottatok ajtajának, faltörő kosként használva fogkeféteket! Túl sok derék hajadon vesztett ugyanis rajta eme nagyravágyó hadműveleten: vérmes hitelkártya-forgatókból fásult vászoncseléddé silányítván önnönmagukat.

és ebben kapok egy bókot...

...az egyik fiatal kollégámtól. A srác már korábban is bókolt a maga szertelen-szemtelen Ikrek stílusában; de azt jó szójátéknak vettem. Amúgy is: angol órán az ember lánya ne akarjon 4-5 fickóból egy nőset kihalászgatni, nem? Aztán teltek a hónapok, alig láttuk egymást, számomra kiderült, hogy a fickó időközben egy szokásos "emelem"-rendszerbe lépett be - a neje súlyos beteg, a cég termékei hoztak neki egyedül enyhülést - sőt, talán áttörést, és tartós javulást is. Mikor megtudtam, hogy a hagyományos gyógyászatot vegyítik a legújabb technológiákkal, akkor felkeltette a dolog az érdeklődésemet. Egyértelművé tettem, hogy nem lépek be, egyszerűen szeretek jól tájékozott lenni (ki tudja, mire lesz ez még jó?), de elkezdtünk egyeztetni, mikor ülhetnénk le. A mai telefonban megint nagyon dévaj volt: elsütött pár célozgatást, amire konkrétan rákérdeztem. Mire megkaptam a választ, hogy én már akkor is tetszettem neki, amikor a céghez kerültünk, csak én akkoriban olyan "mufurc" voltam. Ez konkrétan így igaz, viszont nekem is tetszett a srác, és ezt most viccesen közöltem is vele: ti. hogy én is felfigyeltem rá anno. De mit tegyünk? Nekünk már csak ilyen ártatlan beszélgetések jutnak, mint a gyógyászat legújabb vívmányai...(TÉNYLEG csak azok juthatnak!!!)
De ilyen az élet. Hányszor, de hányszor jártam úgy az életben, hogy tetszett valaki, figyelgettük egymást, aztán nem lett belőle semmi, mert én nyúl módjára (na, ezért sem kímélem a nyulakat!) nem mertem lépni, vagy nem kapartam, mert már azt is túl soknak éreztem. Nos, ez B. esetében annyit jelentett, hogy Élelmes Gizella rámászott, befeküdt az ágyába, odavitte a fogkeféjét, majd egy koffer ruhát, és gyorsan teherbe is esett tőle. Így múlnak el a nagy vonzalmak. Másvalaki súlyos tompora kitúrja őket a megálmodott közös nyoszolyából. (Bár a stílusommal lehet a baj: én ártatlan őzikeszemekkel szoktam intelligensen nyilatkozni, amitől megrettennek, míg ha gonosz villámokat szóró tekintetet párosítanék buta beszólásokkal, akkor még csak nem is nekem kellene azt a koffert cipelnem a hím lakásába...)
Akárhogy is volt, a kolléga annak idején nem érte el a mércét általános bátortalansága miatt. Pedig kiváló párosítás lett volna belőlünk: felváltva beszéltünk volna lyukat a másik hasába. :-))

ebben fodrozódik a parketta...

Szombaton ki akartam takarítani, és utána szerettem volna valamiféle ellazulást tartani, kipróbálni azt, amit K. entitás ír, hogyan vegyük föl vezetőinkkel a kapcsolatot. De egy darabig csak odáig jutottam, hogy lecsüccsentem a kanapéra kávézgatni, teázgatni, kezemben a könyvvel - ez is egyik kedvenc reggeli magány-rituálém: addig kávézgatok és olvasok, míg már nem lehet tovább halogatni az ebéd odatételét meg a takarítást.
Ott ültem, és egy idő után ismét elálmosodtam, aztán csak merengtem a szép délelőtti fényeken. Októberben még csodálatosan világos tud a reggel lenni, a függönyön áttör a fény, puhaságba burkolva a falakat. Hirtelen olyan szép lett a nappalim - és megláttam valami mást is. Súlya, teste lett a levegőnek; csipkés tömeggé vált, ami a szemben lévő könyvespolctól és tévészekrénykétől elválaszt. Alaposan szemügyre vettem, hiszen nem siettem: ezt a tömör energia-érzetet nem a szokásos fénytörés okozta. Ott virított a könyvszéleken, a kékesfehér aura glóriát vont a fehér gyertyáimra, és lassan, méltósággal meglódult a könyvespolc, a tévé. Mintha egy zsebkendő szegélyeit húzogattam volna, az eddig kifeszített vászon hullámzani kezdett. A tévén kevésbé lehetett érzékelni e mozgást, de a könyvespolc színes kötetein annál inkább. Nem ijedtem meg, ahogy boldog ujjongás sem fogott el. Konstatálni próbáltam, hogy ez mind természetes része életemnek. Próbát tettem: lehunytam a szemem, és éreztem, érzékeltem magam körül a besűrűsödő energiákat. Megkérdeztem, hogy van-e itt valaki, és azonnal megsimogatták a combomat. Azt szeretem bennük, hogy olyan hihetetlen boldogsággal töltenek el a jelenlétükkel.
Délután, a módszerességem némi gátat vetett a spontaneitásnak - tiszta szoba ide, vagy oda!-, de életemben először láttam, és nem csak érzékeltem valakit, és nem csak felvillanó, sejtelmes történet-képekben, amiben szép angyalok és férfiak jönnek-mennek beazonosíthatatlan tájakon, hanem mint valakit, aki ott van mellettem, a szobámban. A fénylény égőkék szemmel (ez volt az egyetlen "arcvonása", amit ki tudtam venni), lekuporodott a jobb lábamhoz, és valamit kiszedett(?) belőlem. A többiek(?) mögöttem maradtam, mint mindig, nem láttam őket.
Később a parketta diszkréten fodrozódni kezdett, minta tó felszíne, ha fúj a szél.

ebben megint álmodok, de sokat...

Nem szeretném azzal áltatni magam, hogy rohamléptekkel haladok a karmám levetkezéséhez - K. entitás ugyanis a fejlődés lépcsőfokának tartja, ha valaki hirtelen elkezd élénkeket álmodni. Én már gyerekkorom óta nagyon élénken tudok álmodni (Neptun a 12. házban, kedvező fényszögekkel...)
Most megint álmodtam - részlegesen saját felborult lelkiállapotomat: pénteken láttam magam a tükörben: a szemem kompletten bevérzett (=mit nem akarok meglátni?), miközben a bőröm nyaktól lefelé ellilult - de a fejem kimaradt. Föl is riadtam rendesen, aztán visszaaludtam. Akkor meg találtam egy kisbabát a tarisznyámban. Kezdjük azzal, hogy nincsen tarisznyám, de egy álomban ilyenen nem szokás fennakadni. Tarisznya, táska, egyre megy - a nőiség szimbóluma, nem véletlenül onnan húztam elő a kisbabát. No, szóval, tudtam, ez a gyerek nem az enyém, mégis most én gondozom. Elmentem gyerekorvoshoz, ahol várakozni kellett. Gondoltam, biztos kihűlt a gyerek, előveszem, és kicsit a mellemre fektetem. Ott valóban sokkal jobban érezte magát, és elkezdett beszélni(!!!). Olyat mondott, hogy "igen, igen!" - de ezt nagyon lelkesen. És akkor borzadtam el: a baba egy normál babához képest is kicsi volt; hogyan beszélhet hát? Úgy éreztem, hogy nagy baj van: a gyereknek fizikailag sokkal fejlettebbnek kellene lennie...
Napokig ezen rágódtam, mert a baba/gyerek mindig új kezdetet, terveket jelent. Mi az, ami nem az én tervem, de hozzám tartozik? És nem olyan fejlett a fizikai síkon, mint a szellemin?! (ennek a következő bejegyzésben lesz értelme.)

Ha még nem álmodtam volna eleget, mára virradóra is sikerült (biztos a nyúl volt az oka, sokat ettem...) Ma álmomban egy szörnyű hosszú színielőadáson vettem részt - ha jól emlékszem valamilyen Mozart-opera volt. A szünetében azonban átmentem egy önismereti-csoportterápiára, mert oda is jártam...(na, ez az, ami nem jutna eszembe, csoportpszichózni!) Jól elkéstem, ezért a terapeuta külön akart velem foglalkozni - elkezdtünk az én párkapcsolatomról beszélgetni. Álmomban volt valami idősebb palim, de már szakítottunk. Mindezt egy csoporttársam, egy fiatal, jóképű krapek kihallgatta, amiért én jól leszidtam. De nem nagyon, mert tudtam, hogy közeledni akar felém. Ezek után kimentem, és láttam, hogy a szatyromban lévő étkezési zsír mind felolvadt, elárasztotta a táskát, amiért is ki kellett hajítanom a retikülömet, de előtte kimenekítettem belőle az értékes holmikat (ahelyett, hogy tovább álmodtam volna a fiatal pasival, nem?). Az olvadás egyébként érzelmi oldódást, új kezdeteket jelez. A retikül ugyebár női princípium - kérdés, milyen irányba változtattam a nőiségemen.

ebben szó esik bizonyos entitásról...

(Pocsék cím! Hogy lehet olyan bejegyzés-címkéket kreálni, amik avítt 18. sz-i regények fejezet-címeire hajaznak?! És hogyan lehet zárójellel kezdeni egy fejezetet? Na így, kérem!)

"Midőn pedig elhatározásra jutott..." Leginkább nem határoztam el semmit, vagy maximum tendáltam az elhatározás felé - inkább megélették velem, rávezettek arra, amiről már oly bőségesen írogattam a látó-csoporttal kapcsolatban, meg az erdélyi "élményeim" kapcsán. Képletesen szólva fellógattam magam száradni, érni - és beíratkoztam asztróra, ami egy egzakt tudomány - legalábbis tanárunk szerint. (És ő tesz is arról, hogy mi is hasonló következtetéseket vonjunk le.)
No, szóval kicsit felfüggesztettem a látás-akarást, meg a csoportba-járogatást, mert outsidernek érzem magam. Sőt, egy alkalmat most a gyógyításból is kihagytam. És nem bántam meg. A viszonylagos nyugalmam mellett nyomott korszakomat élem, hol végtelen béke áraszt el, hol meg depressziósnak érzem magam. Önmagamhoz képest, persze, mert én nem vagyok hajlamos a depresszióra, hiába próbáltam költőpalánta koromban elhitetni magammal ennek az ellenkezőjét.
Viszont úgy döntöttem, hogy előveszem a "forrást", akire a gyógyító is sűrűn hivatkozik, meg aki szintén jelen szokott lenni az épp aktuális Föld-munkán. Végül is, a K... nevű entitás, akit már 20 éve közvetít egy L. C. nevű ember, megjelentetett vagy 11 könyvet. Gondoltam, érdemes lenne ezekkel részletesebben is megismerkedni. Most a 2. kötetnél tartok, és nagyon megnyugtató őt olvasni. Igaz, szöget ütött a fejemben jó pár dolog: a könyveket majd' 20 éve írták, és ahogy K. entitás mondogatni szokta, nincsen az Univerzumban egyetlen épkézláb entitás sem, aki megmondhatná nekünk 100%-osan, hogy mi fog történni, mivelhogy az energia folyamatos mozgásban és fejlődésben van, mi is folyamatosan fejlődünk - így váltak elavulttá az olyan régi jövendölések, melyek a bolygó pusztulásáról szóltak. Nekem az a furcsa, hogy K. entitás előre jelzi, hogy hány évet fog ő a Földközelben tevékenykedni, hogy szépen elvégezze azokat a mágneses korrekciós munkákat, amik a mi fejlődésünket támogatják (és amiknek elvileg majdnem 10 éve vége is lett) - ehhez képest L. C. úr a mai napig boldogan turnézik K. entitással, jönnek kicsiny hazánkba is...miközben ugyanez a K. entitás másoktól (ld. a látó-kör) várja, hogy a segítségükkel helyreállítsák azt a hálót, amit a sötét erők szétdúlni próbálnak. Értitek, hogy mivel van a gondom? Különösebben nem kavar fel K. entitás léte (igen, láttam őt is, de elismerem, hogy úgy mondták meg leírásaim alapján, hogy őt láttam - noha mondjuk J. esetében nem kellett semmit mondani, őt töviskoszorú nélkül is felismertem, és szerintem őt mindenki felismerné...); és a sötét erőket sem vonom kétségbe, noha azokat ennyire részletesen szerencsére nem láttam a foglalkozásokon (inkább a Föld állapotáról láttam bizonyos dolgokat). Láttam "ufót"; érzékeltem nagyon pozitív erőket magam körül. Semmi okom nincsen kételkedni olyan dolgok létezésében, amiket eddig megfelelő szerkentyűk híján nem tudtak lefotózni. Miért is ne lehetne? Még az ember maga is túl bonyolult lény, alig ismerjük. A tudatról szinte semmit nem tudunk. Szinte semmiről semmit nem tudunk; ez a világkép is egy lehetőség. Nálam a mérce mindig magam vagyok: valami közben jó érzés fog-e el, vagy sem. A látó-körösöktől kirázott a hideg, a gyógyítást hitelesnek éreztem, K. entitás könyvei megnyugtatnak. És egyébként egyre több ismerősöm meséli, akiknek szintén vannak látó ismerőseik, hogy más látók is pontosan érzékelik a sötétek támadásait - mivel több forrás egybehangzóan érzékel valamiket, nincsen okom kétségbe vonni semmit. Csak jelenleg úgy érzem, hogy nekem K. entitás körül valami nem tiszta: nem a 20 évvel ezelőtti K. körül, hanem ami ma történik; nem tudom, ki kivel van. Persze még csak a 2. kötetnél tartok...
(Amúgy K. entitást a reikiesek is sokat olvasták, csak anno én nem akartam beállni a K-rajongók táborába...)

ebben némileg főzök...

Egy fogás lett, egy nagy kondér ál-borscs. Krumpli nélkül, hogy este is lehessen belőle enni. Mármint a hétvégi főmenü. A "mellékest" úgy hívták, hogy csoki, közelebbről rizses csoki, meg jó, mézes-citromos earl grey-tea. Valami miatt az a kényszerképzetem, hogy a fekete teát nem lehet üresen meginni; de ez tévképzet, a múltkor a munkahelyemen kipróbáltam, márpedig ott nem tartok sem cukrot, sem citromot. Aztán vasárnap megcsináltam az "ünnepi" ebédet, amiből ma is jutott: sütöttem nyulat. (Igen, nyulat! Nekem nincsenek romantikus állatbarát érzéseim a nyulakkal kapcsolatban: pl. sosem tartanék törpenyulat. Előbb lenne macskám, mert az legalább egy okos állat. És szőre neki is van, amit lehet simogatni. Sőt! Egy macska még dorombol is! Mit csinál ehhez képest egy nyúl? Igénytelenül potyogtatja a bogyóit, makog, és szétrágja a számítógépzsinórt. És ne feledjük, hogy a köztudatba milyen mellékjelentéssel mentek át ezek az állatok: egy nő lehet fifikás macskanő, hízelgő cicus - czicza-micza!-; ha viszont nyulam-bulam...no, azt a fehérmájú mindenségit! :-))
A nyulat azért vásároltam, mert akciós volt, és derengett, hogy gyerekkoromban apai nagyanyám egyszer csinált nyuszi-pörköltet, és az ízlett. Így, a nosztalgiától vezérelve szert tettem fél kiló nyúllapockára. Tudom, hogy ez nem combika, de ez volt a boltban! Mielőtt még azt hinnétek, hogy igényesen vadhúsboltba járogatok...Szóval, a nyúl isteni lett: ráraktam a szokásos extra kecsöpös-mustáros-mézes pácot, amit most horror-mennyiségű fokhagymával dúsítottam, nehogy "mellékíze" legyen a nyúlnak. Csak nekem lett mellékszagom. A nyúlnak amúgy sem kellett, mert nem vadnyúl volt. Viszont az izmos lapockán is rajta maradt némi nyuszi-háj, amit nem ítéltem veszélyesnek - pedig annak volt ám csak átható bukéja, mikor kihűlt az étel! Sosem gondoltam volna, hogy ennyire faggyúra fog emlékeztetni!
Dehát ezek a szingli-lét áldásai. Néha vehetek fél kiló nyúllapockát. Meg kevesebbet koszolok, mintha hárman vagyunk.

2011. október 13., csütörtök

a kisgömböc meséje

A héten csak úgy pörgött az agyam. Agyaltam. Vagy agyalogtam. Az mindig rosszat tesz nekem :-))
Az összefoglalóm a hétvégéről csak igen vázlatos lehetett - nem tértem ki persze azokra a részletekre, amik arra vonatkoztak, miket beszéltem a tesómmal a fickókról. Hát, semmi jót. A tesóm a maga liberalizmusában továbbra is kapacitálja a vén krapekokat (persze, míg neki a korosztálya átlagánál messzemenően jobban karban tartott férje van, amellett kampányol, hogy nem minden 40-50 éves vén csótány. Igaza van: bár nem tudom, hogy százalékos arányban a jobbfajták elérik-e az 1 %-ot...) Meg előjött a nyomasztó dumával, hogy nekem el kell fogadnom, meg bele kell nyugodnom, hogy a leendő páromnak minden valószínűség szerint már van egy-két gyereke. Igen, ha más lenne az átlaggazdasági helyzet, vagy nem akarnék saját csemetét, ez teljességgel jogos volna. Az egyre romló helyzetben viszont kénytelen vagyok kicsit keményebb lenni. Lássuk be: neveltetésem, szociokulturális hátterem (milyen jól csengő kifejezés!) és megnyerő külsőm ellenére nem abban a rétegben mozgok, és nem úgy öltözködöm, hogy arra számíthatnék, észre fog venni egy budai milliomos :-)) Én meg aztán kifejezetten nem az a típus vagyok, hogy "3 forint a bevételünk, de sebaj, szüljünk 2-3 gyereket, aztán utánunk az özönvíz!". A statisztika a korosztályommal (vagy kategóriámmal?) kapcsolatban csak ott téved, hogy én nem azért nem szülök, mert nem akarok, hanem nincsen megfelelő partnerem és/vagy az átlagnál jobban mérlegelem, tervezgetem a lehetőségeket.
Szóval egynémely vonatkozásban voltak nézeteltéréseink a tesómmal: ő fiatalon férjhez ment, azóta sem nélkülözte a házasság örömeit, én meg alig élveztem a párkapcsolat nyújtotta élvezeteket; nem szeretném eltemetni magam egy korosodó férj mellett, aki már nem bírná az iramot. :-)) Na, ez most úgy hangzott, mint a Kisgömböcben, amikor lement az egész család a pince mélyére, és egymás vállán siratták a még el sem jött jövendőt!
De a tesóm becsületére legyen mondva, hogy ő is óvva intett a nők - szerinte- nagy részére jellemző "biztonsági játékos" szerepkörtől: őmaga nyilatkozta, hogy a nőismerősei nagy része azért van benne egy kapcsolatban, mert fél egyedül lenni, ill. férfiismerősei, bármilyen jófejek, klassz munkatársak, partnernek egyiket sem tudná elviselni (és ő csak kívülről látja azokat a kapcsolatokat!).
Aztán a héten beállt a sorba a kolléganőm, aki két kisfiú boldog, ámde igen elfoglalt mamája: hogy én minek gyártok prekoncepciókat, azzal csak akadályozom magamat (ebben azért van igazság!); merthogy honnan tudom, mi a jó nekem?! Na, igen. Őneki nem kell elképzelnie, milyen lehet 1-2 "mostohagyereket" felvigyázni mondjuk kéthetente...Játsszunk el a gondolattal: most gyakorlatilag a családom és egyéb programok ráncigálnak szanaszéjjel, így a lakást 2-3 hetente tudom rendesen takarítani. Ha ennél gyakrabban tudok házitündért játszani, már büszke vagyok magamra. AKKOR valószínűleg minden héten egy, az enyémnél sokkal nagyobb lakást lennék kénytelen puccparédába rántani (mert a gyerekeknek is példát kell mutatni!). Most hét közben magam osztom be, mikor edzek, mikor mosok hajat, asztróra mikor készülök, mit eszegetem este (ha kedvem van, diéta szerint csak egy kefírt, vagy, mint ma, bementem a kínaiba, és összeválogattam, amit este is ehetek. Vagy figyelmen kívül hagyom egy napra a vacsi-szénhidráttilalmat.). Egyéb nőies tevékenységekről, mint piperézés, shoppingolás, ne is beszéljünk! Hol találok olyan férfiembert, aki tolerálja, sőt, dicséri és részt vesz az étrendemben?! (amúgy abszolút betartható egy férfinek is, ő sem éhezne). Hétvégéről ne beszéljünk: azt főzök, amihez kedvem szottyan - értsd: ha akarom, csak egy kiadós levest, de ha úgy szeretném, akár három fogást is megfőzök. Családdal konstansan 2-3 fogásokban kell gondolkodni, és folyamatosan figyelembe kell venni mindenki egyéni igényeit is. Nálam ez max. úgy működne, hogy "ezt eszünk, fiam, és punktum!"; és nagy ritkán rántanék nekik húst, de panírozni nem vagyok hajlandó. Mikor ezt közöltem anno anyámékkal, akkor úgy néztek rám, mint egy szentségtörőre: HÁT HOGY KÉPZELHETI EGY NŐ, HOGY NEM PANÍROZ ÖNFELÁLDOZÓAN LÁTÁSTÓL MIKULÁSIG?! Így. Egyébként én is szeretem a rántot cuccokat, de csak módjával, és ha nem nekem kell pepecselnem velük. Minden mással szívesen pepecselek a konyhában. És ez azért alakult így, mert én gyerekkoromban évente kb. kétszer ettem rántott húst, az anyukám szinte soha nem csinált. Állítom, hogy most sokkal gyakrabban ránt.
És ne beszéljünk arról, hogy ehhez a viszonylag szabad élethez képest a felvigyázandó, és rendszeresen megjelenő "mostohagyerekek" rákényszerítenének bizonyos önkorlátozásokra, amiket az ember önként csak a vér szerinti gyereke miatt vállal fel. Én azt látom az anya-ismerőseimen, hogy elképesztő dolgokat megtesznek a gyerekeikért, de azért, mert azok a gyerekeik, nem kéthetente kölcsönbe kapott, "lízingelt" gyerekek, akiknek folyamatosan azt kell tudat alatt bizonyítani, hogy "apátok méltó társa vagyok". Ez így pocsék kilátás lenne. (Ezért csodálom Á-t, aki a házassággal kapott egy ilyen kis lízingelt fiúcskát.) Tudom, hogy minden eset más, de ismerem magamat annyira, hogy tudjam: a más gyereke miatti felelősségtől sokkal jobban frászolnék, mint a saját gyerekem miatt.
Legfőképpen pedig azért, mert annyiszor vesztettem el önmagamat a nagy megfelelési vágyamban, hogy titkon egyáltalában nem érdekel, hogy a jövendő párom esetleges gyerekeinek megfeleljek. Nem, mert nem érzem sem méltányosnak, sem szükségesnek. Egyszerűen nem érdekel, hogy elfogadnának-e. Az utóbbi másfél-két évnek ez lett a hozadéka: lezártam magamban sok mindent, így azt is, hogy mindig mindenkinek meg akarjak felelni. Engem csak az érdekel, hogy önmagamat elfogadjam, el tudjam fogadni. Pl. a tortákat, sütiket, programokat nem azért sütöttem, szerveztem az unokaöcséimnek, hogy jobban "elfogadjanak" (hülye kategória, ők mindig elfogadtak!), hanem azért, mert örömet akartam szerezni nekik. Én nem kötelességből főzök, hanem örömből. Nem hiszem, hogy bármilyen helyzetben meg kellene játszanom az agyamat. Az a nők meg a férfiak baja, hogy mindkét fél túlságosan sok helyzetben játssza meg magát: egymás előtt is, meg egymás családjai előtt is. Aztán ha véletlenül kiesnek a szerepükből, csak lesnek, és várják, hogy a súgó majd kisegíti őket a megfelelő szöveggel, életbölcsességgel. Meglepő módon a súgó mindig éppen szabadságolja magát. :-))

A kisgömböcösködésről meg csak annyit, hogy a fenti helyzetek azért voltak fonákok, mert csupa gyerekkel és gyerekkezeléssel már rendelkező ember próbálta meg rámtukmálni, hogy én fogadjak el egy olyan mesterséges helyzetet (mostohaszülőség), aminek a természetes verzióját (édesszülőség) sem ismerem. Mindezt előre, ismeretlenül. Aki csak kívülről látja a szülő-gyerek kapcsolatot, az tudja, hogy én arról a szörnyű sokkról beszélek, amit egy ilyen helyzetbe kívülről betekintve kap a delikvens. Ez ugyanis rémisztő. Rémisztő a 10 hónapos, 40 fokos lázas bőgő csecsemő, rémisztő a kétéves hisztizve a földön fetrengő kisgyerek, rémisztő a szomszédra nyelvét öltögető óvodás, rémisztőek az egymást gyepáló testvértek, rémisztő egy fekete pont, és rémisztő általában az összes, félpercenként felbukkanó döntéshelyzet. A fent vázolt kényelmi pozícióhoz képest meg pláne rémisztő.

Persze egyelőre fölösleges ilyesmin molyolnom, mert senki sincs a láthatáron.

2011. október 9., vasárnap

hétvégi tortadúlás

Hát, megvolt, kérem szépen, a hétvége is. Jó volt. De pont azon gondolkodtam péntek este elalvás előtt, hogy milyen békésen érzem magam az unokaöcséim mellett is. Régebben kicsit feszélyezve voltam - fiúk, és úgy éreztem, hogy "én nem értek a kisfiúk nyelvén". A kislányokhoz képest agresszív játékokhoz vannak szokva; egy dinós szerepjáték, vagy egy playmobil meg -nekem- kissé unalmas egy legóhoz, vagy szerelős cuccoshoz képest (az én unokaöcsikéim nem azok a szerelős típusok, hanem inkább a szerepjátékosok). De mindez már a múlté! :-)) A 12 éves nagyfiúval már lehet értelmeseket beszélgetni, sőt, tanúja lehettem az önérzetes kamasz-kirohanásainak is. Mindent megeszik (egy átlagos sáska-falka smafu hozzá képest!), így a "helyi látványosság" is megvolt. Nyár óta 4 centit nőtt (szerencsére nagyon arányosan nől); most 162 centi és 43-as a lába. (Igen, 43-as!!!). Sportol, és átlagosan többet eszik, mint a szintén sportoló 44 éves apja. Konkrétan cirkuszban kellene mutogatni: olyan, mintha egy gép lapátolná be azt a kalóriamennyiséget, ami két felnőtt bányásznak is elegendő lenne. Tesóm szerint van, hogy 1,5 kiló húsból négyen esznek - egyszer. Az étteremben 15 deka húst számolnak egy adagnak...A 60 deka majdnem a harmada a másfél kilónak. Nem a 6 éves kisebbik, és nem a tesóm eszik meg fél-fél kilót. És az apjuk sem nagyon, noha ő azért emberes adagokat képes eltüntetni. Ültem szombat reggel, és néztem, amint a gyerek - saját bevallása szerint- "csak" 2,5 nagy karéj kenyeret tüntetett el. Gondolom, az otthoni tobzódásban az is közrejátszhat, hogy a menzán nem növésben lévő, sportoló gyerekeknek adagolnak, hanem azoknak az elsősöknek, akik a tornasor végén állnak, és annyit eszegetnek, mint az a kiskutya, amelyik egy pezsgőspohárban fér el. Nem csoda, ha a kölykök a küszöböt rágják! (Szerintem az egyik olyan terület, ami óriási reformra szorulna, az a gyermekétkeztetés: nem egyszerűen a kólát meg a chipset kellene száműzni a büfékből, hanem kétszer akkora adagokat kellene adni sokkal egészségesebb - és finom!- ételekből. Azt el tudom képzelni, hogy egy falusi suliban úgy oldják meg az alapanyagok felvásárlását, hogy a helyi parasztoktól veszik, akiket ismernek. Persze sok múlik a szülőkön is: tesóm mesélte, hogy anno az oviban náluk szerveztek ún. reformélelmiszeres bemutatót kóstolóval. Itt sok olyan megoldásra felhívták a szülők figyelmét, amit nem aranyárban mérnek, de egészséges és finom is. A szülők nagy része húzta az orrát, hogy "Úristen, te ezt hogyan tudod megenni?" - a tesóm megkóstolta az összeset.)
A kisebbik gyerekkel sincsen sok gond, azt leszámítva, hogy ő a kicsi, és minden problémát masszív hisztizéssel akar megoldani. A testvérek amúgy egyfolytában szekálják egymást - aztán csodálkoznak, hogy büntibe kerülnek. Szóval, a kisebbik, aki mesefüggő, mesét olvastatott velem. 2,5 óra elteltével már elkezdett kiszáradni a torkom, és a vízbevitel sem sokat segített. Még neki állt feljebb, hogy "alig olvastál". :-)) Mindenki nagyon várja már, hogy önmagának olvasson; de egyelőre elsős, és még legalább egy évet ki kell bírnunk. Mivel mese-mániás, megvan rá az esély, hogy az átlaggyerekeknél sokkal hamarabb fog aktívan könyveket forgatni.
Megsütöttem a csoda-tortát: most újfajta krémet próbáltam ki, a sűrű pudingba vajat is kevertem. A végén olyan kemény lett a krém, hogy a torta külsejére, különösen az oldalára úgy kellett fakanállal fellapogatni, mintha vályogot tapasztottam volna. De megérte! Ma, amikor felvágtuk, a leggyönyörűségesebb, szabályos tortabelső mosolygott ránk. És, hát...azóta volt, nincs. Édesapám szerint a torta nagyjából négy kilós volt, nyolcan voltunk rá. Délben egy-egy szeletet ettünk, a bátrabbak másfelet. A maradékot a két gyerek falta be ozsonnára. Egy picit azért hagytak a szülöknek.
Egyéb érdekesség is akadt: igyekeztem sokat gyakorolni az asztro-órán tanultakat, és magammal együtt 20 embernek számolgattam ki, hogy van-e rejtett aszcendense, inkább pozitív, vagy negatív pólusú, ill. melyik évszakok dominálnak benne. Majd leestem a kanapéról, amikor megláttam J. pontjait: a sima képlet alapján nemigen lehetett érteni, miért ő, miért mi. Persze elviekben a nőideálja vagyok, ez látszik a képletén, de úgy értem, nem túl kedvező fényszögeink voltak, stb. A 19 emberből ő volt az egyetlen, akinek ugyanaz a rejtett aszcendense, a polaritása és az évszakjai is, mint nekem. Magyarán: az életét hasonlóan éli meg, a habitusa, stb...Legalább választ kaptam erre is. Aztán persze vele álmodtam: éppen szakítottunk, és kocsival akart elvinni a célba, ahol kitehet, de meg kellett változtatnunk az útvonalat, mert a kocsi majdnem lezuhant egy megszűnt felüljáró maradékáról. Közben (természetesen) csókolóztunk, tehát sejtettem, hogy nem ez lesz az utolsó megnyilvánulása - de mintha közben már évek óta más is lett volna a barátnője. Szóval olyan volt, mintha most szakítanánk, holott tudtam, hogy már évek óta mással van. Rá is kérdeztem, mi van a leányzóval, de láttam rajta, hogy ez egy nagyon oda nem illő kérdés volt...
Mielőtt még mérgelődnétek, hogy miért vettem be az asztro-gyakorlásba az ő adatait is: nos, mindenkiét bevettem, akiről sejthetem, hogy az aszcendense korrekt. És minél több gyakorlóanyagot szerettem volna.

2011. október 6., csütörtök

hogyan oldjuk meg...

...életünk problémáit?

Ma ugyan nem erről szerettem volna írni, de így, este 10 után, egy fárasztó, ámde szórakoztató asztro-óra és tortasütés után, feltört lábbal szeretnék megosztani veletek egy-két gondolatot, melyek az asztro-tanártól erednek. Rám ugyanis nem csak azért hatnak üdítőleg az órái, mert várakozáson felüli szinten magyaráz, élvezetesek, jó hangulatúak az órái, hanem folyamatosan gyakorlunk is, és a tanár a magyarázatokba beleszövi hétköznapi életbölcsességeit - nagyon magvas megfigyelések, és kicsit más irányból világítanak meg dolgokat, miáltal jobban inspirálnak.

Vegyünk egy egyszerű példát a nyugati kultúrkörből: az elemtant. A nyugati kultúrában négy őselemet ismernek: tűz, víz, és a belőlük származtatható föld és levegő. E négy elemet remekül föl lehet köralakban vázolni: a tűzzel (meleg, száraz) szemben található a víz (hideg, nedves), és jobbra a száraz és hideg sajátosságból létrejön a föld, míg a másik oldalon a meleg és nedves levegő. Könnyű belátni, hogy az elemek egy része jól megfér egymással, míg mások szembenállnak. Tévedés azonban azt hinni, hogy a szembenálló elemek kioltják, kiolthatják egymást: noha a tűz és a víz ellentétes elemek, a kettejük elegyéből vagy elfojtás, vagy belobbanás lesz - kiegyenlítődés soha. A tűznek ugyanis mindig cél kell; ha nincsen célja, fölemészti önmagát. Ezért a tűz számára az ideális megoldás a föld elem, hiszen az az anyagi megvalósulás révén leköti energiáit. A föld elem arról szól, hogy a személyiség az anyag felől közelít az élethez - erre mondják azt, hogy ez az, amit "el kellene engednie" - ám pontosan ez az, amivel nem tud mit kezdeni (ld. levegő elem). A föld energiájának sokkal természetesebb útja visz a vízhez, az érzelmekhez: ahol ugyanis stabilitás, biztonság van, ott megjelennek az érzelmek. Minél több érzelem van valakiben, annál több kapcsolatra van igénye - azaz a levegő elemre van szüksége, mert ez az az elem, ami a kapcsolatokról szól. Az elemek egymáshoz való harmonikus kapcsolódását (a feltételrendszerüket) tehát föl lehet egy körbe rajzolni.

Hogy jön mindez a problémák megoldásához? Egy problémát mindig onnét kell megközelíteni, amilyen elemmel megoldható; ill. meg kell határozni, mely elemből eredeztethető. Például a párkapcsolati probléma a levegő elemhez tartozik; ha meg akarom oldani, akkor a körben a soron következő elemben kell keresnem a megoldást: ez a tűz - találnom kell valódi közös célokat. Ha lesz közös célunk, akkor beindul a kör: e célokat meg akarjuk valósítani (föld); ebből a stabilitásból új érzések sarjadnak (víz), ami pozitívan fog hatni a kapcsolatomra. Ha egyáltalán nincsen kapcsolat, az az érzelmek hiányát feltételezi (tehát a víz elemhez tartozik, és nem a levegőhöz!); ilyenkor a megoldás a levegő elemben, a kapcsolatok építésében rejlik.

Az elmélet egy dologra legalábbis rávilágít: a problémák sosem azok, amiknek tűnnek, amiknek hinni szeretnénk őket.

Ezenkívül elhangzott egy cuki megfogalmazása a vízöntőségnek, ami tökéletesen szemlélteti J. hozzáállását kapcsolatunkhoz: a vízöntő a kapcsolatok megtartására törekszik - a kapcsolatok TÁVOLRÓL való megtartására - "maradjunk barátok", továbbá "szeretek vissza-visszamenni az exemhez". (Nem, nem vagyok rosszmájú, csak a tényekhez ragaszkodom!)

2011. október 4., kedd

újabb kis-csodák...

Azért vannak igen örvendetes fejlemények is az én életemben: az egyik anyukámhoz kötődik, a másik a gardróbszekrényemhez (furcsa bejegyzés-párosítás, hm).

Anyukám részt vett az 50 éves érettségi találkozóján, és jól érezte magát - ezt már írtam. De ami a lényeg: szerintem ott történhetett vele valami, talán láthatta az egyedülálló osztálytársait (lányosztályba járt), hogy egészen jól érzik magukat, és az egyik beszélgetésünkkor egyértelműen kijelentette, hogy ha egyedül maradok, nem megyek férjhez - AZ IS JÓ lesz. Eddig inkább sopánkodott a sorsomon, és éreztette, hogy számára ez a verzió elfogadhatatlan lenne - nem mintha nekem ne lett volna anélkül is nehéz a helyzetem. Arra vágytam, hogy fogadja el a lehetőséget, és ne éreztesse velem azt, hogy férfi nélkül csak nyomorult lehet az életem. És ez most bekövetkezett. Egy nyomással kevesebb.

A másik: turkáltam a szekrényemben, felpróbálgattam, hogy most mennyire jönnek rám azok a nadrágok, amiket az utóbbi időben (khm...években) nem tudtam hordani. Nos: az egyik tavaly turizott téli nadrág teljesen jó lesz, és az egyik őszi naci is simán rámjött. Van pár, ami nem annyira kényelmes, de újabb két kiló után már azok is simán rám fognak jönni. Tavaszig pedig megpróbálom a hastájékról azt a négy-öt kilót leadni, amit terveztem, mert azzal gyakorlatilag minden nadrágom naaagyon kényelmes lenne, és nem kellene azon gondolkodnom, hogy ha szoros, leülhetek-e benne...

átlagoljunk!

Szomszéd néni azt mondta, ő személyesen adja oda a kérdőívét a népszámolgatós embernek, mert a személyes papirosok után pénzt kapnak szegények. Mondtam neki, hogy majd nézze meg az ürgét, és ha jó pasi, akkor én is a kezeibe fogom nyomni az irományt. Irományt azonban eddig nem töltöttem ki. Igazából a borítékot sem nyitottam ki; sőt a hosszas sajtócikkeket is mértékkel nézegettem. A cikkek mindenféle remek tanácsokat osztogatnak arra vonatkozóan, mit is írjon szegény magyar. Állítólag sokan nem tudják, hogyan is kellene egy ilyen formanyomtatványt kitölteni - és ezen az egyik kollégám csodálkozott. Én nem: a sulikban csak mostanában nyomatják a szövegértési feladatokat, az idősebb generáció sokszor egy rózsaszín csekket nem képes kitölteni - a hivatalos papírok érthetetlen rubrikáiról ne is beszéljünk.
Másik kolléganő (átmeneti szereplő itt, vegyük olybá) az orrom alá dugott egy cikket, ami pontosan mirólunk szólt: az egyedülálló, diplomás nőkről. Hogy a statisztikusok/szociológusok majd milyen remekül el fognak rajtunk csemegézni. A diplomás nők egyharmada szingli, gyermektelen (és az is marad...khm). A statisztikusok azon agyalnak, hogy miért van az, hogy az átlagos diplomás nők kevesebb gyereket akarnak vállalni, de egy felsővezető nő már inkább szül akár kétszer is. Persze sokkal később, mint egy középfokú végzettségű. Átlagban.
Az a bajom a statisztikával, hogy abból semmi nem derül ki arról, valójában miért vagyok egyedül. Kiderül, hogy begyűjtöttem 3 egyetemi diplomát, de nem derül ki, hogy nem ezekre vagyok a legbüszkébb - tanulni végül is olyan egyszerű, természetes dolog; lefogyni, vagy letenni a cigit, vagy szembenézni önmagunkkal ellenben... Kiderül, hogy 6 évet jártam egyetemre és éltem a szüleim nyakán, de nem derül ki, ők mekkora áldozatot hoztak azért, hogy én tanulhassak. Nem derül ki az sem, hogy alig lógtam az órákról - egyszer vidéki A-val egy délelőtti szeminárium helyett ültünk be egy filmre, és nagyon élveztük a lopott óráinkat. Kiderül, hogy hány nyelvet beszélek, de senki nem kérdezi, miért azokat választottam, és mi az, ami leginkább megragadott a másik kultúrából. Kiderülhet, nagyjából hány száz könyvem van, és hogy havonta hány könyvnek és dvd-nek nem tudok nemet mondani - de nem derül ki, hogy filmeket azóta gyűjtök, mióta egyedül vagyok, ahogy azt sem, hogy rendszeres lusta-szingli programom az óriási kondér leves főzése, majd levesevéssel egybekötött délutáni filmnézés. Kiderülhet, hogy van egy szép nagy lcd-tévém, de az nem, hogy akkor vettem, amikor 10 év után elromlott a mini-tévém, és gyakorlatilag ehhez a tévéhez vettem egy olcsó dvd-lejátszót. Kiderül, hogy hivatalban dolgozom, de nem derül ki, munka után hova járok edzeni, ahogy az sem, hogy asztrót tanulok, és miért.
Kiderül majd, hogy a lakásom 53 négyzetméter, de ebből 3 a terasz, ami persze 6, de az nem derül ki, miért kell a teraszok méretét félértékkel beleszámolni a lakásokba, továbbá az sem, miért nem szoktam kint aludni egy szál hálózsákban, és bánnám-e, ha éjszaka macskák és sündisznók trappolnának át a hálózsákomon. Azt sem kérdezik, van-e hálózsákom, futócipőm, csővázas hátizsákom (nincsenek), és arra sem kíváncsiak, miért gondolkodom azon, hogy beírjam azt, katolikus vagyok, holott nem járok templomba.
Én csak egy gonosz diplomás nő vagyok, aki b...szik nekik kölyköket szülni, és csak a statijukat rontom. Meg pofátlan módon egyedül vagyok. Biztosan k... jól szórakozom, míg a húsos káposztalevest eszegetem és végeérhetetlen sorozatokat nézegetek a puccos lcd-tévémen. :-))
Egyébként: köszönöm, jól vagyok, és nagyon élvezem a húsos káposztalevesemet, a kedvenc sorozataimat. Vasárnap pedig csoda történt: amint felébredtem, felhívtam zugolvasó L-t, hogy akkor menjünk-e este előadásra (nem mentünk); majd megemlítettem neki, hogy a fenenagy vákuum után "már-mintha-úgy-érezném, hogy azért jó-jó egyedül; de azért lehet, hogy lehetséges volna - esetleg, talán, stb-, hogy egy kapcsolatban még akár jobban is érezhetném magamat. Persze a megfelelő alannyal." L. vigyorgott (szinte láttam a rádiótelefon hullámain át!), és közölte, hogy majd postázza a kívánságot E. barátnőnknek, az ő párjának állítólag vannak facér haverjai. Aha. Mint a múltkor? Télen egy depressziós törpével mentünk a hegyekbe - oké, egy napig kellemes társaság volt, meg az erdő sokat dobott a fickó hangulatán (a mienkén nem kellett dobnia!). Nem, nem, ezek állítólag tényleg jó pasik, bár L. a múltkor az asztalnak pont azon a végén ült, ahol a nős meg barátnős haverok foglaltak helyet. :-))
Az Univerzum kezdi hallogatni a lelkem változásait, mert ma K. barátnőm is megemlítette, hogy a párjának van egy haverja, aki annyira rendes, de annyira...hogy szeretne minket összehozni. Persze, akit K. jó pasinak tart, azt én nem feltétlenül - a srác alacsony, meg vidéken él, de a legnagyobb gond az átlátszó mutyiztatás. Az igazat megvallva: akármilyen is K. jelöltje, és akár sikerül vele találkoznom, akár nem, és akárhogy is legyen: nagyon jól esett, hogy rám gondolt. :-))
De, megragadom az alkalmat, és tudatom minden kedves olvasómmal: ha ismernek eladósorban lévő férjalapanyagot, aki szerintük nekem megfelelne (végül is, itt mindenki ismeri az igényeimet), és akinek feltételezhetően én is bejönnék, akkor ne habozzanak, és értesítsenek! Vagy még jobb, ha suttyomban, álindokokkal hozzák össze a nagy találkozást. Szóval: felkészültem a nagy találkozásra.

2011. október 1., szombat

a negyedik mérés

Nagy áttörés nem történt, ahogy ez várható volt - eleve két hétig az edzőterem felé sem néztem, mert pihentem, de valószínűleg a sz...-i rendszeres úszásnak lett annyira áldásos hatása, hogy kordában tartott. Centimétereket nem javítottam, de szerintem egy bizonyos érték elérése után sem fogyni, sem testkörfogatot megjavítani nem lehet - vagy talán nem is szeretnék. Nem szeretnék pl. 54 kilós lenni, de ez elvileg nem is lehetséges, mert izmaim nőttek az egyetem óta. Jól érzékelhető izmaim. (L. szóvá is tette a legutóbbi masszírozáskor.) Szóval:

Lement újabb 80 deka - most 69,3 kg-ot mutatott a mérleg.
Lement 0,6% zsír, ez azt jelenti, hogy a súlyvesztés nem izomból történt, hanem hájból - most 31,9%. (A normál érték nőknél 24-28% közé esik, ami ez alatt van, az szerintem a soványka kategória.)
A BMI-m -0,29 lett, azaz most már csak 25,15. (25 fölött beszélnek túlsúlyról, de ez csalóka, mert a csupa izom sportolók általában túllépik ezt az értéket; márpedik az ő zsírmutatójuk naaaagyon jó szokott lenni.)
Visszajött 1 cm a mellemre (104 cm).
Lement 1 cm a derekamról (77cm).
Visszajött 1 cm a hasamra (91 cm).

Karácsonyig jó esetben lemehet újabb 1,5-2 kiló...ha jó kislány leszek, vagy ha a szervezetem úgy égeti el a zsírt. Megjegyzem: már egy ideje nem szedegetem a HCA (zöldteás) kapszulákat, az összes fogyás nagy része anélkül sikerült. Van pár dobozzal, a későbbi szép időkre, de A. és L. tudják, milyen spájzolós vagyok - felhalmozok mindent, így a vitaminokat is, aztán...Most éppen rohamléptekkel lejáratos halolaj kapszulákat eszegetek. :-))
Amire igazán büszke vagyok azon kívül, hogy végre fogyást produkáltam, és mindenki megjegyzi, milyen sokat is adtam (pedig 5 kiló nem túl sok, de feltehetőleg a hájból ment le, így többnek látszik) - nos, amire igazán büszke vagyok, hogy úgy szabadultam meg 5 kilótól, hogy közben a mellemből egy centi sem ment le, a derekamból ellenben 6 centi. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy nem fogyókúráztam a szó klasszikus értelmében, havonta 1-1 kiló tűnt el. Az átlagos fogyókúráknál havi szinten 2-4 kilót adnak le a delikvensek, ennél többet a közepes túlsúlynál (15-20 kiló felesleg) a szakértők nem is javasolnak.
Amíg az eredményeimmel elégedett vagyok, addig nincs is probléma.