A héten csak úgy pörgött az agyam. Agyaltam. Vagy agyalogtam. Az mindig rosszat tesz nekem :-))
Az összefoglalóm a hétvégéről csak igen vázlatos lehetett - nem tértem ki persze azokra a részletekre, amik arra vonatkoztak, miket beszéltem a tesómmal a fickókról. Hát, semmi jót. A tesóm a maga liberalizmusában továbbra is kapacitálja a vén krapekokat (persze, míg neki a korosztálya átlagánál messzemenően jobban karban tartott férje van, amellett kampányol, hogy nem minden 40-50 éves vén csótány. Igaza van: bár nem tudom, hogy százalékos arányban a jobbfajták elérik-e az 1 %-ot...) Meg előjött a nyomasztó dumával, hogy nekem el kell fogadnom, meg bele kell nyugodnom, hogy a leendő páromnak minden valószínűség szerint már van egy-két gyereke. Igen, ha más lenne az átlaggazdasági helyzet, vagy nem akarnék saját csemetét, ez teljességgel jogos volna. Az egyre romló helyzetben viszont kénytelen vagyok kicsit keményebb lenni. Lássuk be: neveltetésem, szociokulturális hátterem (milyen jól csengő kifejezés!) és megnyerő külsőm ellenére nem abban a rétegben mozgok, és nem úgy öltözködöm, hogy arra számíthatnék, észre fog venni egy budai milliomos :-)) Én meg aztán kifejezetten nem az a típus vagyok, hogy "3 forint a bevételünk, de sebaj, szüljünk 2-3 gyereket, aztán utánunk az özönvíz!". A statisztika a korosztályommal (vagy kategóriámmal?) kapcsolatban csak ott téved, hogy én nem azért nem szülök, mert nem akarok, hanem nincsen megfelelő partnerem és/vagy az átlagnál jobban mérlegelem, tervezgetem a lehetőségeket.
Szóval egynémely vonatkozásban voltak nézeteltéréseink a tesómmal: ő fiatalon férjhez ment, azóta sem nélkülözte a házasság örömeit, én meg alig élveztem a párkapcsolat nyújtotta élvezeteket; nem szeretném eltemetni magam egy korosodó férj mellett, aki már nem bírná az iramot. :-)) Na, ez most úgy hangzott, mint a Kisgömböcben, amikor lement az egész család a pince mélyére, és egymás vállán siratták a még el sem jött jövendőt!
De a tesóm becsületére legyen mondva, hogy ő is óvva intett a nők - szerinte- nagy részére jellemző "biztonsági játékos" szerepkörtől: őmaga nyilatkozta, hogy a nőismerősei nagy része azért van benne egy kapcsolatban, mert fél egyedül lenni, ill. férfiismerősei, bármilyen jófejek, klassz munkatársak, partnernek egyiket sem tudná elviselni (és ő csak kívülről látja azokat a kapcsolatokat!).
Aztán a héten beállt a sorba a kolléganőm, aki két kisfiú boldog, ámde igen elfoglalt mamája: hogy én minek gyártok prekoncepciókat, azzal csak akadályozom magamat (ebben azért van igazság!); merthogy honnan tudom, mi a jó nekem?! Na, igen. Őneki nem kell elképzelnie, milyen lehet 1-2 "mostohagyereket" felvigyázni mondjuk kéthetente...Játsszunk el a gondolattal: most gyakorlatilag a családom és egyéb programok ráncigálnak szanaszéjjel, így a lakást 2-3 hetente tudom rendesen takarítani. Ha ennél gyakrabban tudok házitündért játszani, már büszke vagyok magamra. AKKOR valószínűleg minden héten egy, az enyémnél sokkal nagyobb lakást lennék kénytelen puccparédába rántani (mert a gyerekeknek is példát kell mutatni!). Most hét közben magam osztom be, mikor edzek, mikor mosok hajat, asztróra mikor készülök, mit eszegetem este (ha kedvem van, diéta szerint csak egy kefírt, vagy, mint ma, bementem a kínaiba, és összeválogattam, amit este is ehetek. Vagy figyelmen kívül hagyom egy napra a vacsi-szénhidráttilalmat.). Egyéb nőies tevékenységekről, mint piperézés, shoppingolás, ne is beszéljünk! Hol találok olyan férfiembert, aki tolerálja, sőt, dicséri és részt vesz az étrendemben?! (amúgy abszolút betartható egy férfinek is, ő sem éhezne). Hétvégéről ne beszéljünk: azt főzök, amihez kedvem szottyan - értsd: ha akarom, csak egy kiadós levest, de ha úgy szeretném, akár három fogást is megfőzök. Családdal konstansan 2-3 fogásokban kell gondolkodni, és folyamatosan figyelembe kell venni mindenki egyéni igényeit is. Nálam ez max. úgy működne, hogy "ezt eszünk, fiam, és punktum!"; és nagy ritkán rántanék nekik húst, de panírozni nem vagyok hajlandó. Mikor ezt közöltem anno anyámékkal, akkor úgy néztek rám, mint egy szentségtörőre: HÁT HOGY KÉPZELHETI EGY NŐ, HOGY NEM PANÍROZ ÖNFELÁLDOZÓAN LÁTÁSTÓL MIKULÁSIG?! Így. Egyébként én is szeretem a rántot cuccokat, de csak módjával, és ha nem nekem kell pepecselnem velük. Minden mással szívesen pepecselek a konyhában. És ez azért alakult így, mert én gyerekkoromban évente kb. kétszer ettem rántott húst, az anyukám szinte soha nem csinált. Állítom, hogy most sokkal gyakrabban ránt.
És ne beszéljünk arról, hogy ehhez a viszonylag szabad élethez képest a felvigyázandó, és rendszeresen megjelenő "mostohagyerekek" rákényszerítenének bizonyos önkorlátozásokra, amiket az ember önként csak a vér szerinti gyereke miatt vállal fel. Én azt látom az anya-ismerőseimen, hogy elképesztő dolgokat megtesznek a gyerekeikért, de azért, mert azok a gyerekeik, nem kéthetente kölcsönbe kapott, "lízingelt" gyerekek, akiknek folyamatosan azt kell tudat alatt bizonyítani, hogy "apátok méltó társa vagyok". Ez így pocsék kilátás lenne. (Ezért csodálom Á-t, aki a házassággal kapott egy ilyen kis lízingelt fiúcskát.) Tudom, hogy minden eset más, de ismerem magamat annyira, hogy tudjam: a más gyereke miatti felelősségtől sokkal jobban frászolnék, mint a saját gyerekem miatt.
Legfőképpen pedig azért, mert annyiszor vesztettem el önmagamat a nagy megfelelési vágyamban, hogy titkon egyáltalában nem érdekel, hogy a jövendő párom esetleges gyerekeinek megfeleljek. Nem, mert nem érzem sem méltányosnak, sem szükségesnek. Egyszerűen nem érdekel, hogy elfogadnának-e. Az utóbbi másfél-két évnek ez lett a hozadéka: lezártam magamban sok mindent, így azt is, hogy mindig mindenkinek meg akarjak felelni. Engem csak az érdekel, hogy önmagamat elfogadjam, el tudjam fogadni. Pl. a tortákat, sütiket, programokat nem azért sütöttem, szerveztem az unokaöcséimnek, hogy jobban "elfogadjanak" (hülye kategória, ők mindig elfogadtak!), hanem azért, mert örömet akartam szerezni nekik. Én nem kötelességből főzök, hanem örömből. Nem hiszem, hogy bármilyen helyzetben meg kellene játszanom az agyamat. Az a nők meg a férfiak baja, hogy mindkét fél túlságosan sok helyzetben játssza meg magát: egymás előtt is, meg egymás családjai előtt is. Aztán ha véletlenül kiesnek a szerepükből, csak lesnek, és várják, hogy a súgó majd kisegíti őket a megfelelő szöveggel, életbölcsességgel. Meglepő módon a súgó mindig éppen szabadságolja magát. :-))
A kisgömböcösködésről meg csak annyit, hogy a fenti helyzetek azért voltak fonákok, mert csupa gyerekkel és gyerekkezeléssel már rendelkező ember próbálta meg rámtukmálni, hogy én fogadjak el egy olyan mesterséges helyzetet (mostohaszülőség), aminek a természetes verzióját (édesszülőség) sem ismerem. Mindezt előre, ismeretlenül. Aki csak kívülről látja a szülő-gyerek kapcsolatot, az tudja, hogy én arról a szörnyű sokkról beszélek, amit egy ilyen helyzetbe kívülről betekintve kap a delikvens. Ez ugyanis rémisztő. Rémisztő a 10 hónapos, 40 fokos lázas bőgő csecsemő, rémisztő a kétéves hisztizve a földön fetrengő kisgyerek, rémisztő a szomszédra nyelvét öltögető óvodás, rémisztőek az egymást gyepáló testvértek, rémisztő egy fekete pont, és rémisztő általában az összes, félpercenként felbukkanó döntéshelyzet. A fent vázolt kényelmi pozícióhoz képest meg pláne rémisztő.
Persze egyelőre fölösleges ilyesmin molyolnom, mert senki sincs a láthatáron.

Utálom a kisgömböc mesét!!! Az én lányom is lízingelt gyerek lesz, ha egyáltalán párra lelek, míg fel nem nő!!! Szülőnek lenni néha valóban "rémisztő", de ha már benne vagy, teljesen természetes. De megértelek, hogy édesanya szeretnél lenni, nem édes mostoha...
VálaszTörlés