Azt hiszem, összességében egy igen kellemes karácsonyt tudhatok a magaménak. Ez pedig csak elhatározáson múlik. Egyszerűen elhatároztam, hogy minden jó lesz. És az is igaz, hogy az ember csak azért mérgelődik, mert hagyja, hogy bosszantsák bizonyos dolgok. Ez utóbbi még nem megy: vagyis egyelőre még zavartatom magam pár "apróságon".
A családom persze nem tagadta meg önmagát - de egy átlagos ünnep már rég vitába fulladt volna. Elég heves vérmérsékletűek vagyunk mindannyian, és sajnos nézetkülönbségek is adódnak (ez így túl finomkodó: konfliktusok). Ha valaki ismer engem, nehezen tudja elképzelni, hogy sokszor a családom körében, és a barátaim között sem vagyok képes magamhoz ragadni a szót. A családom esetében ez érthető: mindig én voltam a "kicsi" ( a kisebb gyerek), ezért nekem negyedannyi szavazati jogom volt, mint másnak. Kb. tíz évvel később fogadták el, hogy felnőttem, mint a tesómnak. Persze ő korán elboltolta magát (férjhez ment), én meg a nyakukon maradtam. Mindenesetre én így éltem meg a történetet - ŐK természetesen egészen máshogyan látják a dolgokat. Persze a véleményedet csak annak tudod elmondani, aki ezt el is fogadja - sokszor kaptam meg, hogy én ezt vagy azt nem tudom elképzelni, mert nincs gyerekem/családom/kutyafülém. Nekem természetesen meg kellett hallgatnom az okos tesóm véleményét pl. a szinglilétről, amiből neki gyakorlatilag zéró élménye van...:-))
A családomból sokszor éreztem, hogy kilógok. Máshogyan viszonyulok sok mindenhez, mint ők. Viszont az évek alatt megtanultam máshogy nézni, máshogy látni, és máshogy viszonyulni problémákhoz. Például a tényhez, hogyan érdemes tálalnom nekik bármit.
Tudomásul vettem, hogy csak ímmel-ámmal veszik tudomásul az ezoterikus érdeklődésemet, így az utóbbi hónapok eseményeit értelemszerűen nem osztottam meg velük.
A barátaim már más kérdés. Ha valakivel kettesben beszélgetek, akkor elég sokat tudok beszélni, de egy nagyobb társaságban inkább figyelő pozíciót veszek fel. Így a legrégebbi barátaim szintúgy mit sem tudnak a dolgaimról (kivéve L-t, aki elvileg zugolvas engem). Igazából: az életem ezen intim szeletéből NAGYON kevesen részesülnek. Nem látom ugyanis értelmét, hogy olyasmivel traktáljam őket, amiben vagy nem hisznek, vagy nem tudnak mit kezdeni vele, vagy nem is érdekli őket.
Lehet, hogy ezért írogatom ezt a blogot is, noha az eredeti cél a J-vel és B-vel való kálváriám lezárása volt.
Szóval, én jól éreztem magam: négy napon át folyamatosan süteményeket sütöttem, főztem, mosolyogtam, a tesóm arcát masszíroztam, és úgy általában a nem-zavartatom-magam-semmin állapotot gyakoroltam.
Elmentünk egyszer fürdőbe is: Sz. város jótékony ajándéka volt lakosainak, hogy regisztrálhattak ingyenes családi belépőre az új, reprezentatív élményfürdőbe. A srácok alaposan kitombolták magukat a csúszdákon, atyámmal megáztattuk magunkat a gyógyvizes medencében is (innét egyszer finoman kiküldtek minket, mert az unokaöcsém nem bírt magával és pancsolónak nézte a tisztes dagonyázót...) És még voltunk szaunázni is (bár én nem nagyon bírom). Az alakom pedig - minő meglepetés!- egyáltalán nem zavart! Sőt: egy egész jóképű krapek nézegetett, még azután is, hogy kiemeltem habtestemet a medencéből...
Az idei karácsony hatalmas sikere volt az is, hogy szokásunktól eltérően nem zabáltuk túl magunkat, és csak két ajándékot felejtettünk el betenni a fa alá, én pedig csak az egyik ajándékomat, egy partifalatos szakácskönyvet szúrtam ki elsőre a tesómék könyvespolcán, amikor feng shuis irodalom után kutattam. Az is jól esett, hogy a tesóm nem szekált a súlyommal - igaz, egy komoly fogyókúra a süteménysütés bizonytalan időre való felfüggesztését is maga után vonná. Márpedig az én unokaöcsikéim idén különleges ajándékkal leptek meg: egy sóliszt plakettel, amibe a nagyobbik megpróbálta beleszoborni arcomat (a fele hajam lemaradt). A plakettet a tortasütési tudományommal érdemeltem ki. Úgyszintén kiválasztottak a számomra egy egyiptomi amulettet: Básztet istennőt, aki a szerelemért és termékenységért felelős.
A srácoknak külön élmény volt, hogy idén már nézhettek este tévét - így minden napra jutott valami családi mozi - kisebb szépséghiba, hogy a kisebbik unokaöcsém nem volt hajlandó délután pihenni, így este 10-kor már lecsukódó szemmel dörgölőzött az apjához. A nagyobbik viszont már értette a sikamlósabb vicceket, így olykor hangosan felnyerített.
A nappalaink legalább ennyire mozgalmasnak bizonyultak: a srácok favoritja a mostanság divatos tévére köthető interaktív számítógépes játék volt, amit mindig újabb elemekkel lehet bővíteni (ismételten a rákeresések elkerülése végett nem írtam ki a nevet, de úgyis mindenki tudja, miről van szó). Na, karácsonyra megkapták a szabadidős sportokat, úgymint motorcsónakázás, ejtőernyőzés, kardozás, bringázás...a többi nem jut eszembe, de két napig amúgy is azon veszekedtek, hogy éppen ki s hogyan kardozzon. A kardozás nagyon jópofa annak, aki éppen csinálja, csak a hallgatóság unja el, hogy 3,5 órán át (ez csak az első alkalom volt!) ugyanazt a három ütemnyi zenét hallgatja. Az sem ábrándította ki őket, hogy az első 3,5 óra után izomlázuk lett...Egyébként meggyőződésem, hogy a játéktervezők nem számoltak az óvodásokkal: a mindenkori legjobb a 6 éves picur lett - míg a nagyobbak kifinomult koreográfiák szerint próbáltak támadni, addig ő egy harci üvöltést hallatott és agresszíven körözött a kezével, mint egy kis cséphadaró. Ezzel a kardforgatási sebességgel átlagosan 6 másodpercre volt szüksége arra, hogy a vízbe püfölje ellenfeleit.
---------------------------------------------------------------------
És azt hiszem, vastagon benne vagyok a lezárásos-átalakulós folyamatomban: éjszakánként hosszú, bonyolult, sokszor kissé nyomasztó, vagy inkább nehezen értelmezhető álmaim voltak: A közös az volt bennük, hogy csupa olyan ember merült fel benne, akihez manapság semmi közöm; vagy volt osztály- és koleszos társnők, akik véletlenül mind családos anyák már, vagy egy kolléganő, aki ikreknek adott életet - csak éppen az egyikről nem tudták még eldönteni, hogy kisfiú, vagy kislány. És közben folyton utaztam: egy új, hatalmas (és a valóságban nem létező) csomópontnál vártam a villamosra, meg máskor metróztam. Az egyik álomban megjelent Vicomte is, elhunyt barátnőm, csakhogy sokkal jobban nézett ki, mint amikor utoljára láttam. Meg is akartam kérdezni, hogy vele mi lett, amikor felbukkant mellette Háromszögellő R., akiről annyit érdemes tudni, hogy a zsánertípusomat képviseli, mint Kedvenc Színészem és B. is. Szóval, megjelent, de jóval rosszabbul nézett ki, mintha legalábbis 20 évvel lenne öregebb. Kedvesen üdvözölt, sőt folyamatosan hozzám ért, mintha közeledni akarna. Ekkor felébredtem, de még nem is pirkadt. Az jutott eszembe, hogy nem haragudhatok R-re, nem akarok rá haragudni. Amikor visszaaludtam, visszaálmodtam magam: R. most már jól nézett ki, és változatlanul közeledett. Azon gondolkodtam álmomban, vajon az ilyen jellegű vonzalmak egy életre megmaradnak-e...Igen, R. is megbántott, piszkosul. Nem vállalt fel, nem akart kilépni a kapcsolatából, csak siránkozott. És a legvégén szó nélkül tűnt el. Annyira szó nélkül, hogy ma is emlékszem a hátára, ahogy kilépett a kapun...
Férjuram szabályosan hiányzik. Most már minden nap. Most megyek, megfőzök holnapra, és utána tényleg elkezdem megírni a leveleket.