2010. december 29., szerda

levelek a kanapéról

Tegnap megírtam 10 levelet. Könnyebben ment, mint hittem, bár a kezem belefájdult. Az első levél után kitört belőlem a zokogás, pedig első udvarlómhoz tulajdonképpen nem igazán fűz semmi. Utána viszont sokkal, de sokkal jobb lett. GA-nak már boldogan írogattam. Utána pedig végtelen nyugalom szállt meg. Egyszerűen csak jól éreztem magam. Pedig mindenkinek megírtam azt, ami bennem volt. Hogy igazán tévedés volt vele szóba állni, vagy éppen nagyon szerettem, vagy hogy egy gusztustalan féregnek tartom (kedves megszólítással...), szóval a maga természetességében mindent. És ez így jó. Érzem. M. barátném a könyv hatására már elkészítette a karrier- és a szerelemtérképét is, pedig karácsony előtt adtam oda neki a könyvet. Hja, nála rend van, és úgy érzi, ő mindenkit elengedett. Én a biztosra megyek: elbocsátó szép üzenet, elképzelt válaszlevél és energiaszál-elvagdosó meditációk. És utána, de csak utána készítem el a listát, a térképet...(hiába: csökönyös és szívós vagyok, mint egy öszvér, és már csak a legjobbal vagyok hajlandó beérni!)

Szilveszterkor átmegyek Á-ékhoz társasjátékozni. Ma délben határozottan úgy éreztem, hogy szívesen mennék, ezért fel is hívtam. Ha lesz időm, sütök nekik is egy kis teasüteményt - hogy néz az ki, hogy itt azt állítom, hogy átmentem profi cukrászba, nekik meg nem viszek semmi hazait?!

Ma sajnos ismét megtalált egy aktuális belföldi gyomorforgató hír, és eléggé kibillentett az egyensúlyomból. Azért se nézek híradót! Kénytelen voltam meggyújtani a kedvenc füstölőmet: minőségi kék lótusz, és mostanra megfelelőképpen lehiggadtam. Megyek is és megírok pár keresetlen szép levélkét...

2010. december 28., kedd

folt hátán folt

Azt hiszem, összességében egy igen kellemes karácsonyt tudhatok a magaménak. Ez pedig csak elhatározáson múlik. Egyszerűen elhatároztam, hogy minden jó lesz. És az is igaz, hogy az ember csak azért mérgelődik, mert hagyja, hogy bosszantsák bizonyos dolgok. Ez utóbbi még nem megy: vagyis egyelőre még zavartatom magam pár "apróságon".

A családom persze nem tagadta meg önmagát - de egy átlagos ünnep már rég vitába fulladt volna. Elég heves vérmérsékletűek vagyunk mindannyian, és sajnos nézetkülönbségek is adódnak (ez így túl finomkodó: konfliktusok). Ha valaki ismer engem, nehezen tudja elképzelni, hogy sokszor a családom körében, és a barátaim között sem vagyok képes magamhoz ragadni a szót. A családom esetében ez érthető: mindig én voltam a "kicsi" ( a kisebb gyerek), ezért nekem negyedannyi szavazati jogom volt, mint másnak. Kb. tíz évvel később fogadták el, hogy felnőttem, mint a tesómnak. Persze ő korán elboltolta magát (férjhez ment), én meg a nyakukon maradtam. Mindenesetre én így éltem meg a történetet - ŐK természetesen egészen máshogyan látják a dolgokat. Persze a véleményedet csak annak tudod elmondani, aki ezt el is fogadja - sokszor kaptam meg, hogy én ezt vagy azt nem tudom elképzelni, mert nincs gyerekem/családom/kutyafülém. Nekem természetesen meg kellett hallgatnom az okos tesóm véleményét pl. a szinglilétről, amiből neki gyakorlatilag zéró élménye van...:-))
A családomból sokszor éreztem, hogy kilógok. Máshogyan viszonyulok sok mindenhez, mint ők. Viszont az évek alatt megtanultam máshogy nézni, máshogy látni, és máshogy viszonyulni problémákhoz. Például a tényhez, hogyan érdemes tálalnom nekik bármit.
Tudomásul vettem, hogy csak ímmel-ámmal veszik tudomásul az ezoterikus érdeklődésemet, így az utóbbi hónapok eseményeit értelemszerűen nem osztottam meg velük.
A barátaim már más kérdés. Ha valakivel kettesben beszélgetek, akkor elég sokat tudok beszélni, de egy nagyobb társaságban inkább figyelő pozíciót veszek fel. Így a legrégebbi barátaim szintúgy mit sem tudnak a dolgaimról (kivéve L-t, aki elvileg zugolvas engem). Igazából: az életem ezen intim szeletéből NAGYON kevesen részesülnek. Nem látom ugyanis értelmét, hogy olyasmivel traktáljam őket, amiben vagy nem hisznek, vagy nem tudnak mit kezdeni vele, vagy nem is érdekli őket.
Lehet, hogy ezért írogatom ezt a blogot is, noha az eredeti cél a J-vel és B-vel való kálváriám lezárása volt.

Szóval, én jól éreztem magam: négy napon át folyamatosan süteményeket sütöttem, főztem, mosolyogtam, a tesóm arcát masszíroztam, és úgy általában a nem-zavartatom-magam-semmin állapotot gyakoroltam.
Elmentünk egyszer fürdőbe is: Sz. város jótékony ajándéka volt lakosainak, hogy regisztrálhattak ingyenes családi belépőre az új, reprezentatív élményfürdőbe. A srácok alaposan kitombolták magukat a csúszdákon, atyámmal megáztattuk magunkat a gyógyvizes medencében is (innét egyszer finoman kiküldtek minket, mert az unokaöcsém nem bírt magával és pancsolónak nézte a tisztes dagonyázót...) És még voltunk szaunázni is (bár én nem nagyon bírom). Az alakom pedig - minő meglepetés!- egyáltalán nem zavart! Sőt: egy egész jóképű krapek nézegetett, még azután is, hogy kiemeltem habtestemet a medencéből...
Az idei karácsony hatalmas sikere volt az is, hogy szokásunktól eltérően nem zabáltuk túl magunkat, és csak két ajándékot felejtettünk el betenni a fa alá, én pedig csak az egyik ajándékomat, egy partifalatos szakácskönyvet szúrtam ki elsőre a tesómék könyvespolcán, amikor feng shuis irodalom után kutattam. Az is jól esett, hogy a tesóm nem szekált a súlyommal - igaz, egy komoly fogyókúra a süteménysütés bizonytalan időre való felfüggesztését is maga után vonná. Márpedig az én unokaöcsikéim idén különleges ajándékkal leptek meg: egy sóliszt plakettel, amibe a nagyobbik megpróbálta beleszoborni arcomat (a fele hajam lemaradt). A plakettet a tortasütési tudományommal érdemeltem ki. Úgyszintén kiválasztottak a számomra egy egyiptomi amulettet: Básztet istennőt, aki a szerelemért és termékenységért felelős.
A srácoknak külön élmény volt, hogy idén már nézhettek este tévét - így minden napra jutott valami családi mozi - kisebb szépséghiba, hogy a kisebbik unokaöcsém nem volt hajlandó délután pihenni, így este 10-kor már lecsukódó szemmel dörgölőzött az apjához. A nagyobbik viszont már értette a sikamlósabb vicceket, így olykor hangosan felnyerített.
A nappalaink legalább ennyire mozgalmasnak bizonyultak: a srácok favoritja a mostanság divatos tévére köthető interaktív számítógépes játék volt, amit mindig újabb elemekkel lehet bővíteni (ismételten a rákeresések elkerülése végett nem írtam ki a nevet, de úgyis mindenki tudja, miről van szó). Na, karácsonyra megkapták a szabadidős sportokat, úgymint motorcsónakázás, ejtőernyőzés, kardozás, bringázás...a többi nem jut eszembe, de két napig amúgy is azon veszekedtek, hogy éppen ki s hogyan kardozzon. A kardozás nagyon jópofa annak, aki éppen csinálja, csak a hallgatóság unja el, hogy 3,5 órán át (ez csak az első alkalom volt!) ugyanazt a három ütemnyi zenét hallgatja. Az sem ábrándította ki őket, hogy az első 3,5 óra után izomlázuk lett...Egyébként meggyőződésem, hogy a játéktervezők nem számoltak az óvodásokkal: a mindenkori legjobb a 6 éves picur lett - míg a nagyobbak kifinomult koreográfiák szerint próbáltak támadni, addig ő egy harci üvöltést hallatott és agresszíven körözött a kezével, mint egy kis cséphadaró. Ezzel a kardforgatási sebességgel átlagosan 6 másodpercre volt szüksége arra, hogy a vízbe püfölje ellenfeleit.

---------------------------------------------------------------------

És azt hiszem, vastagon benne vagyok a lezárásos-átalakulós folyamatomban: éjszakánként hosszú, bonyolult, sokszor kissé nyomasztó, vagy inkább nehezen értelmezhető álmaim voltak: A közös az volt bennük, hogy csupa olyan ember merült fel benne, akihez manapság semmi közöm; vagy volt osztály- és koleszos társnők, akik véletlenül mind családos anyák már, vagy egy kolléganő, aki ikreknek adott életet - csak éppen az egyikről nem tudták még eldönteni, hogy kisfiú, vagy kislány. És közben folyton utaztam: egy új, hatalmas (és a valóságban nem létező) csomópontnál vártam a villamosra, meg máskor metróztam. Az egyik álomban megjelent Vicomte is, elhunyt barátnőm, csakhogy sokkal jobban nézett ki, mint amikor utoljára láttam. Meg is akartam kérdezni, hogy vele mi lett, amikor felbukkant mellette Háromszögellő R., akiről annyit érdemes tudni, hogy a zsánertípusomat képviseli, mint Kedvenc Színészem és B. is. Szóval, megjelent, de jóval rosszabbul nézett ki, mintha legalábbis 20 évvel lenne öregebb. Kedvesen üdvözölt, sőt folyamatosan hozzám ért, mintha közeledni akarna. Ekkor felébredtem, de még nem is pirkadt. Az jutott eszembe, hogy nem haragudhatok R-re, nem akarok rá haragudni. Amikor visszaaludtam, visszaálmodtam magam: R. most már jól nézett ki, és változatlanul közeledett. Azon gondolkodtam álmomban, vajon az ilyen jellegű vonzalmak egy életre megmaradnak-e...Igen, R. is megbántott, piszkosul. Nem vállalt fel, nem akart kilépni a kapcsolatából, csak siránkozott. És a legvégén szó nélkül tűnt el. Annyira szó nélkül, hogy ma is emlékszem a hátára, ahogy kilépett a kapun...

Férjuram szabályosan hiányzik. Most már minden nap. Most megyek, megfőzök holnapra, és utána tényleg elkezdem megírni a leveleket.

2010. december 20., hétfő

karácsony előtt

Ez lesz karácsony előtt az utolsó bejegyzésem. Először is elnézést kérek, hogy az utóbbi időben kevesebbet írtam, ennek egyetlen oka a nagy karácsony előtti rohangálás volt - mindenkivel össze kellett futnom, mindenkihez el kellett juttatnom a kis karácsonyi meglepetést. (De legalább idén is sikerült pár telitalálatos ajándékot beszereznem! :-))) 
Viszont mindemellett legalább kezdtem jó útra térni; amit írtam az eddigi dolgaim lezárásáról, lelki életem rendbetételéről, azt komolyan gondoltam/gondolom. A tegnapi nap például a szokásos téli/nyári/tavaszi/őszi hétvégi lustálkodás helyett komoly takarítási lázba torkollt, és a szokásos teendők mellett valamelyest rendet is raktam a szekrényemben. Igen, összehoztam: van egy teljes polcnyi üres hely! :-)) Sőt, a komódban is, de az nem számít, mert mostam, és mire minden megszárad, az üresség meg fog telni fehérneműkkel...Tényleg jó dolog rendszerességre szoktatni magamat. Korábban azt képzeltem, hogy mellém majd egy pedáns fickó fog kerülni - ebben láttam az egyetlen biztosítékot arra, hogy a lakásom ne szaladjon szanaszéjjel. Dehát...Azért az új évre is marad bőven tennivaló - pl. a beépített szekrények kibányászása...És tényleg el fogom kezdeni megírni azokat a búcsúleveleket. Ja, a delikvensek száma 30-ra bővült: egyik reggel arra ébredtem, hogy eszembe jutott még egy szörnyű pacák, akivel a korai ismerkedés fázisában megrekedt a dolog. Szerencsére, mert szerintem egy hatalmaskodó, és a pszichikai energiákat nem túl szerencsésen fel- és kihasználó egyénről volt szó. Az élmény annyira megrázott, hogy igazából elfelejtettem a fickó keresztnevét is. Ezzel rekordot döntöttem: ő az egyedüli, akinek a nevére sem emlékszem.
Ami a szilvesztert illeti, azt hiszem, szeretném egyedül tölteni egy üveg bor vagy pezsgő mellett. Talán jó alkalom lesz, hogy elmélyüljek, vagy ténylegesen megírjak pár levélkét. És ha a barátosnőim nem foglalják le minden szabad percemet, akkor a gép elé fogok vetődni.

Mit írhatnék? Talán pár karácsonyi jókívánságot: 

Kedves engem olvasók!

Kívánom, hogy ez a karácsonyotok békében, szeretetben teljen, és hogy lelkiekben is megkapjátok mindazt, amire igazán vágytok!

Baráti öleléssel, Angolkert

2010. december 15., szerda

új idők, új tervek

Tegnap voltam a reikis karácsonyon. Ilyenkor mindenki visz valami harapnivalót, játszunk, beszélgetünk, meditálunk, és megajándékozzuk egymást. Jó volt, de gyakorlatilag egy nyugdíjasklubra hasonlított: az utóbbi idők teljesen szétzilálták a régebben viszonylag nagy létszámú klubot - többek között én sem járok már egy éve, csak az ilyen karácsonyi, meg nyári összejövetelekre szoktam elmenni. Sajnálom is, mert amikor reikis lettem, a kezelések, az ott megismert emberek rengeteget segítettek a  spirituális fejlődésemben, és észrevettem még valamit (ez nem egyedüli a  reikisek között); amikor reikisek közé mész, sokszor olyan érzésed lesz, mintha már ismernéd őket. Ismerősek a figurák, és mégsem. Most viszont én is éreztem, hogy minden megváltozott: a banda szétforgácsolódott, némileg idegennek is éreztem, és a beszélgetésekből kiderült, hogy mindenkit rendesen megcsupált az élet. Tudom, ezt szebben is meg lehet fogalmazni: mindenki kapta a maga leckéjét, mégis a megcsupál jobban leírja a folyamatot.
A játék cetlihúzogatás szokott lenni: rákérdezel valamire, és húzol 3 idézetet, ami -együttesen- megadja a választ. Működik, mint  minden az univerzumban. Nos én először persze a párkapcsolat témájára kérdeztem rá, ti. arra, hogy a lelki-fizikai megtisztulás/lezárások/megbocsátások stb. mellett még mit kellene tennem. Íme a válaszok: 1. "A népszerűség aprópénzre váltott dicsőség." (V. Hugo) 2. "A szentség, a nagysághoz hasonlóan, önmagáról mit sem tud." (A. de Mello) 3. "Ha fát ültettél, türelemre van szükség. Nem húzhatod ki naponta a földből, hogy megnézd, mennyit nőtt a gyökere." (De legalább elültettem már a fát...:-))) Tudom, sokféleképpen lehet értelmezni, de végül is egy évem van rágódni a  témán...
Másodszorra a látásra kérdeztem rá, hogy arra kapjak valamilyen útmutatást. Íme: 1. "A valóság legtöbbször nem az, ami, hanem ahogyan mi meghatározzuk." (de Mello) 2. "Feladatunk, hogy a tudás által Istenhez hasonlóvá váljunk." 3. "Ahol szeretet van, rendetlenség is van. A tökéletes rend temetővé változtatná a világot." (de Mello).
Nos, nem véletlen, hogy ezt az utóbbit a látásra, és nem Férjuramra húztam ki. ..:-))

szétszórtan

Á. szóvá tette, hogy keveset írok. No igen, mert a karácsonyi előszezon sok rohangászást igényel. A napokban egy könyvrendelést kellett pótlólagosan intéznem, mert amit kinéztem, az elfogyott. A barátnéim folyton módosítgatják, hogy ki mikor ér rá - vagyis inkább nem ér rá ünnepek előtt. 
A hangulatom jelentősen javult, és nyugodtabb is lettem. Ennek több oka is van: 1. nem nézek híradót, és a híreket sem olvasom el (hát, igen, első helyezés...) 2. próbálok újra egy kis ezotériát és némi rendet csempészni az életemben. Minden nap olvasok valami asztrót, vagy hasonlót, és minden nap valami apróságot rendbe rakok. Mivel sokszor éjszaka érek haza, ez lehet egy mosogatás, őszi cipők helyrehozása, mosás, bármi. A szekrényeknek sem egyszerre fogok nekiesni. 3. próbálok a belső jelzéseimre figyelni.
Az ilyen apró fegyelmezettségek sokkal hatékonyabbak, mint a  látványos dolgok. Kezdek amondó lenni, hogy a napi szinten 20 percre leosztott házimunka sokkal hatékonyabb lehet, mint a fél hétvégét felemésztő robotolás...
Tudom, hogy Férjuram még meglehetősen messze van, de már nem bánom. Szeretnék rá felkészülni, és kívül-belül méltóképp fogadni őt. Vegyük a könyv egyik első gyakorlatát - gyengébb idegzetűek ezt most ne olvassák! (ugye, hogy folytatod?): búcsúzz el minden eddigi szeretődtől; írj mindegyiknek egy levelet, amiben megírod, mit kaptál tőle, s írd ki összes fájdalmadat...majd írd meg az ő fiktív válaszlevelét is...Hm. Megtaláltam egy pici, fekete noteszecskét. (Nem is kellett keresni, mert tudtam, hol van.) Feljegyeztem bele az összes fiatalember nevét dátumostól, akivel legalább a csókig eljutottam. Azt hiszem, mint nő bizonyítani akartam, és soha eleddig nem kérdőjeleztem meg eme füzetecske létjogosultságát. 29 név van benne. Nem túl sok, hiszen ez csak csók, folytatása sokkal kevesebbel lett. De van valami bizarr szaturnuszi ebben a pontosságban: teljes név (ahol tudtam), év, életkor (idősebb, vagy fiatalabb), és asztrológiai jegy...Ahogy átnéztem, most már enyhe gyomorforgást éreztem. Mert nem a szaturnuszi akkurátusság vitt rá, hogy a listát megírjam. És a bizonyítás is csak részlegesen. Mind megsebzett, mint tüskét hagyott bennem, mindnek meg kell bocsátanom. Nos, kellő "vezeklést" találtam ki magamnak: már legalább hat éve elgondolkoztam, hogy le kellene zárnom a múltat, csak sosem vitt rá a lélek, a lustaság, vagy nevezzétek, ahogy akarjátok. Hát most megteszem, és mind a 29-nek írok egy levelet, egyenként, külön lapra, és megírom az összes fiktív választ. Lesznek majd hosszú levelek (egészen hosszúak), és kétsorosak. Leírom, mi volt jó, és mi fájt. És ez így lesz jó. És amikor végeztem ezzel, meg fogom semmisíteni a leveleket, és a füzetet is. Férjuram mellett nem lesz szükségem a múlt terheire.
Tudom, ez az egyetlen, amit most tennem kell. Megálmodtam: volt az otthonunkban egy kisbaba, akire gondot viseltünk, de tudtam, nem az enyém. Éppen ezért vissza kellett vinnünk a nevelőotthonba. Úgy vették el, hogy nem búcsúzhattam el tőle - s noha nem az én gyermekem volt, mérhetetlenül fájt, és sírtam. El kell engednünk azt, ami nem a miénk. 

2010. december 10., péntek

pár kiegészítés

Amit a múltkor nem sikerült befejeznem, de még feltétlenül említést érdemel: igen, nekem volt igazam! Kell az a bizonyos lista is a kívánatos tulajdonságokról (mármint Férjuraméiról). És igen, a többieknek nem volt igazuk, akik mind azzal nyomasztottak évekig, hogy "aki ilyen válogatós, az nehezen talál majd partnert" (B.); meg "apám szerint nincsen ideális, csak az optimálisra törekedhetünk" (K.); továbbá "találkozni találkozhatsz vele, attól, hogy nem diplomás/alacsony/nincs közös érdeklődési körötök/rossz a  fényképe/nem tud két mondatot leírni/stb. (nem kívánt rész törölve)" (Á.). Csak emlékeztetőül: Á. nemrég vált el egy hét évig álomszerűnek mutatott házasságból egy girhes férjezett-nő-fóbiás hülye miatt; K. végre négy év szenvedős pocsolyázás után mer kicsit egyedül lenni és nem ment férjhez másodszor is rosszul; B. pedig sanszos, hogy hálából ment nőül egy amúgy fantasztikus pasihoz (ez K. magánvéleménye), viszont a betegsége óta kompenzálni próbálja nőiességét és emiatt teljesen fölösleges, parttalan, mihaszna játszmákba bonyolódik olyan alakokkal, akik sms-ben szívatják. (Pont tegnap is egy ilyen miatt lelkiztem vele egy fergeteg-partiban, ahova Hinta-palinta úr másfél éve folyamatosan nem fárad le. Mondom neki: nem korrekt ez az ember, ilyet a barátainkkal nem teszünk meg, jelezzük, ha nem érünk rá, nem pedig ellebegtetjük előtte, hogy majd jövünk meg jelentkezünk. Mi lett erre B. reakciója? Idézett engem a fickónak elküldött sms-ben...Pedig azt is megmondtam, hogy az ilyesmit úgy általában lereagálni sem érdemes. De nem, B-nek muszáj kimondania az utolsó szót! De szívem, ez csak játszmázás...Mmm, klikk, elküldi. Mintha a falnak beszélnék!) 
Amúgy nem azért írtam ilyen kiakadósat róluk, mert azt a  röpke 3-4 évet sajnálom, amit "majdnem"-emberekre áldoztam. Csak szeretném, ha kicsit tovább látnának az orruknál bizonyos helyzetekben. Mondjuk K. mostanság elég jó úton halad. Á-val nem szoktam beszélgetni, de hallottam, rossz korszakát éli. B-re meg képtelenség hatni, mert egy Bika-Oroszlán.
Tudom, alapvetően nem arra kellene törekednem, hogy "ráhassak", mert mindenkinek joga van a különbejáratú ballépéseihez. Csak kommentárok nélkül kéne szeretnem őket, de nekem még ez is nehezemre esik...Van hová fejlődnöm.

Listát fogok írni a fickókról, akiknek meg kell bocsátanom, és akiket le kell vágnom magamról. J., B. és GA lesznek a dobogósak. Bár GA csak a hiúságomat sérti, jól tudom, hogy ő valamiféle speciális energiahorgonnyal akaszkodik belém, máskülönben már önmagától levált volna rólam. A legjobban B. fáj. Ma is elkezdett valahol fájni nekem, pedig nem vagyok belé szerelmes, mégis mély haragot szoktam érezni, és bizony néha kéjes elégtételt érzek, mikor elképzelem, hogy hány nővel fog még gallyra futni; vagy éppen melyik nőcske fogja elvenni őt és belekényszeríteni magukat egy kilátástalanul boldogtalan házasságba. Ugyanakkor minden ilyen képzelgés után lelkiismeretfurdalásom van: 1. mert alapvetően csúnya dolog ilyenekre energiát pazarolni 2. önmagamat fosztom meg valami sokkal szebbtől. Ilyenkor szoktam a gondolataimat Férjuramra és közös, felhőtlen jövőnkre terelni. De valahol az is haladás, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a gyűlölet milyen mély gödröt tud lelkünkben ásni.
Szóval döntöttem: levágom magamról ezeket az alakokat, mert helyet szeretnék csinálni Férjuramnak, és azért is, mert meg szeretnék bocsátani mindenkinek. No és azért is, mert belefáradtam abba, hogy a sorsom ellen küzdjek.

2010. december 8., szerda

mindenkit utolér a sorsa

Egy bejegyzés arról, miszerint mindenkit utolér a sorsa:

Mindenkit utolér a sorsa. Még engem is. Némi külső ihletésre megvettem M. barátnőmnek karácsonyra egy "titok"-könyvet, ami azzal foglalkozik, hogyan vonzzuk be "lélektársunkat". A fogalom itt annyit jelent, hogy az az ember, akit a Jóisten neked szánt, meg közben jófej is. Amolyan igazi-szerű.

Gondoltam, mielőtt odaadom, elolvasom, mégis mit kellene nekem megtennem...Meg fogom venni magamnak is. Nem mintha kávéval öntöttem volna le az ajándékpéldányt, csak annyi mindent összeirkált a szerző, hogy semmi kedvem nem volt kijegyzetelni.

Csak hogy tudjátok: elég messze vagyok a történet boldog végkifejletétől, és nagyon úgy tűnik, hogy Férjuramat nem adják ingyen. Az egy dolog, hogy sajnos itt is elég komolyan leírják: ha 1. nem szereted magadat 2. nem hiszel abban, hogy jár neked egy jó kapcsolat és 3. nem hiszel magának a társadnak létében - akkor nem kapod meg...(Vajon 1-3. pontok között melyiket sikerült valaha is teljesítenem?!)

Ami fentiekből következik: van pár dolog, amit illik elvégezned, hogy kellő tisztelettel fogadhasd  párodat. Helyet köll csinálni az újnak! Minden szinten. Testi-lelki-szellemi szinten. A feng shuis trükkök, vizualizálás, térképrajzolgatás és bármi csak ezután jöhet...Szóval, most 1. mindenkivel mindent le kellene zárnom lelkileg is 2. mindenkinek (+magamnak) meg kellene bocsátanom 3. KI KELLENE TAKARÍTANOM A LAKÁSOMAT!!! Ez tűnt a legszörnyűbbnek. Amíg csak valami kellemes meditálgatásról van szó, meg energiaszálak elvagdosásáról, az hagyján...de hogy helyet, konkrét fizikai helyet teremtsek Férjuramnak?! Igen, a bajok ott kezdődnek, hogy pl. a dupla ágyam másik felét nem neki ágyaztam meg, hanem a vasalnivaló, meg ilyenek halmozódnak rajta. És ez csak egyetlen dolog. Igazság szerint millió olyan cucc ömlik ki a szekrényeimből, amiket nem használok, csak kegyeletből tartogatok.

Ma elkezdtem. A ruháim nagy részét átválogattam - kicsit tempósan, tehát egy-két hónap múlva újra átnézem őket. Kiszortíroztam az abszolút rosszakat (szemétbe), meg az olyanokat, amik kicsik, vagy nem hordom, hátha valakinek kellenek. Jó pár szatyrot megtöltöttek. Ha ezek után rendet is rakok, még az is lehet, hogy lesz egy ÜRES polcom. A cél ez: legyen egy üres polcod, ahol a MÁSIK (vagyis Férjuram) BÁRMIKOR elhelyezheti becses pólóit, stb.

Igazából az egész lakásnak úgy kellene kinéznie, hogy ha a Társad belépne (és elviekben bármikor beléphet), akkor ne kelljen szégyenkezned miatta. 

---------------------------------------------------


ui.: És itt nagyjából megszűnt az internetes kapcsolat, így ma teszem közzé.

2010. december 1., szerda

az első hó és némi "irodalmi" önéletrajz

Vagyis inkább igazi havazás. Már vasárnap is esett, csak akkor volt szerencsém fuvart kapni, hazavittek moziból (igen, Á., Ti!).

Most viszont csontig fagytam, de örültem. Téli gyerek vagyok, szeretem a havat.Még akkor is, ha kissé latyakos az út, kátyúkkal tarkított, és gyakorlatilag holnap másik lábbelit kell keresnem. Legjobban a száraz hideget kedvelem, némi fagyott, útszéli hóval, szikrázó napsütéssel, adventi hangulattal. Olyankor jó sétálni.

Az utóbbi napokban magam alatt voltam a közélet eseményei miatt, és leginkább az merített le, hogy miért nem vagyok képes függetleníteni magamat az eseményektől (amire úgysincs ráhatásunk...) Eljutottam odáig, hogy írtam egy verset. Utoljára GA juttatott olyan állapotba, hogy verselek - node, hogy hazánk "jeles" férfiúi is kínsorokba kényszerítsenek?

A műalkotás nem túl jóra sikeredett, ide sem másolom. A megoldást, önmagad odaadását tartalmazza, és ellenverseimmel ellentétben ez nem hemzseg nyomdafestéket nem tűrő szavaktól; hideg, átgondolt, mint egy bölcsész, aki a kihűlt kapucsínót kortyolgatja, rádnéz, és felteszi a  kérdést: mikor adod meg magad a Sorsnak? Persze a röpke 9 sorban, ami egy túlnyújtott, átértelmezett haiku (A-val kedvenc formánk, a nipponok meg forognak a sírjukban!) korántsem ilyen jólszabott a mondanivaló. Hát, Uram, mintha prózában erősebb volnék...

Azért, ha már behúzódtunk a jó meleg kályha mellé, mesélek valamit silány költő-múltamról: Minden valamirevaló bölcsész firkál, ezt tudjuk. Néhányan még azok közül is, akik nem készülnek bölcsésznek. Csakhogy ők idejekorán miszlikbe aprítják zsengéiket.Az egyik első versemet nagyjából 9 évesen írtam, és 23 versszakos volt. Arról szólt, hogy egy megfáradt katona hazatér a csatából, és befordul az udvarra a sült kacsa szagára. Sajnos az idő nem csak a kacsát, de eme verset is eltüntette, valamint egy mesét is, amit szintén 8-9 évesen írtam/rajzoltam (akkoriban még rajzolni is mertem). Abban bizonyos királyfi hét nap s hét éjszaka párbajozott a táltos lova hátán. Aztán később, 10 éves koromtól kezdve regényeket akartam írni, de vagy a tartalmi hézagok, vagy az elszántság hiányában ezek befulladtak. Volt pár szerelmetes-kalandos novellám a Rejtő-képregények reneszánszától ihletve, 13 és 15 évesen írtam két hosszú krimit (spirálfüzetnyiek); de nem sokkal később visszaolvasva én magam szakadtam a röhögéstől. Nagyon rosszak voltak, bár nem tudom, egy 13 éves kislánynak milyen jól kellene írnia. Akkoriban ismerkedtem Agatha úrasszonnyal, akinek azóta is lelkes hódolója vagyok, csitriként pedig gondosan utánajártam, hogyan néz ki egy fojtott hulla (ezt anyukám egyik ápolónői kézikönyvéből bogarásztam ki). Mennyivel egyszerűbb a mai srácoknak! Felmennek a netre, vagy megnéznek egy csí-t...

Kitartást, és a szükséges szakmai hozzáértést mellőzve, no és mert szívfájdalmas kamasz lettem, a gimi és az egyetem alatt írtam számtalan rosszabbnál rosszabb verset. Ezek elég nagy hányadát később kiselejteztem, de úgy érzem, még így is túl sokat fogok az utókorra hagyományozni. Ezen versezetek 90%-ában szerepelt a "halál" szó,a maradékban pedig az, hogy "elmúlás". Mikor az egyetemen tisztességesen megtanultam a versformákat, néha már képes voltam némi szabályosságot is belevinni a történetbe, sőt, születtek ún. ellenversek, amik vicces gúnyversek voltak.(Ilyen szempontból csodálom A. barátnémat, akiből a  játékos rímek most is úgy ömlenek, buzognak fel, mint forrásból a víz. Egyszer láttam egy költőnőt nyilatkozni, és ő egész nap csak versel. Mármint leül, és ujjgyakorlatozik. Na, ehhez voltam én mindig lusta.)

Hát, ennyit költői múltamról. Nem tudom, mit lehet nehezebb írni - regényt, verset, vagy novellát; mert a versnél nagyon köt a forma, és gyakorlatilag egy érzelem-sűrítmény; a regénynek szigorú szerkezete van, és volumene miatt könnyen kicsúszhat a kezed közül; a novella meg azért nehéz, mert egy regény hosszúságú történetet kellene sokkal tömörebben elmesélned (ez így kicsit sarkítja a problémát). 

Nos, a megjelenést mindig is sikeresen elkerültem; bár annak is örülök, hogy magát a művész/tudóska miliőt sem ismertem meg mélységeiben. A tudományos jellegű munkához soha nem voltam eléggé bölcsész, és annyi minden érdekelt (meg érdekel), hogy egyetlen téma nem tudná túl sokáig (mondjuk 30 évig) lekötni a figyelmemet. Múltkor rákerestem egy régebbi ismerősömre (persze férfi az illető) a neten, aki irodalomelméletben nyomult. (lábjegyzet: kicsit rám is, de én akkor valahogy nem értettem a helyzetet, meg túl okosnak éreztem őt a négy szakával, magamat meg túl butuskának a hárommal.) Ő mondotta volt, hogy sajnos amióta az irodalomelméletnek szenteli életét, sajnos egyetlen könyvet sem tud igazán tudós agyát kikapcsolva, műélvezettel olvasni. Sajnáltam. Az ir.elm. olyan vívmányaival, miszerint "nincsenek írók és olvasók, csak a  szövegek társalkodnak egymással" viszont soha nem értettem egyet. (Szeretnék mindenkit nyomatékosan figyelmeztetni: ebben a blogban csak írók és olvasók társalkodhatnak. A szövegeket szigorúan kitiltottam!:-)) Node, nézzük kedves ismerőst: nagy karriert futott be azóta (legalábbis nem látom okát, hogy ennek ellenkezőjét állítsam), és megtaláltam az írásait. Jeles elemzések. És szinte csak a kötőszavakat értem...No comment.

Hát így távolodtam el az elméleti irodalomtól, és maradtam meg a pórias műélvezetnél.