2011. szeptember 29., csütörtök
mi dönt?
2011. szeptember 28., szerda
ki érti őket?!
2011. szeptember 27., kedd
valamicske meg puhatolózás
már megint férjhez mentem!
kísérletezek
2011. szeptember 20., kedd
hm
2011. szeptember 18., vasárnap
irányok
2011. szeptember 16., péntek
szép hegyek dicsérete
az út
Valójában mindig úton vagyunk. Akkor is, amikor azt hisszük, hogy végre eljutottunk valahonnét valahová. Nincsen cél. A cél az út maga. Talán.
Írtam, hogy furcsa előérzeteim voltak az utazás előtt - márpedig az utat hónapokkal ezelőtt döntöttem el, amikor még minden "szép és jó" volt a lelkemben; amikor még nem zavartak azok a dolgok, amik zavartak a látó csoporttal kapcsolatban. Nagyon igaz a mondás, hogy minden külső probléma csak porhintés - a hiba valójában a mi készülékünkben van. A külvilág csak tükörkép, vagy annyi sem - katalizátor. A csoportba járással kapcsolatban a nagy NEM azóta sem tűnt el, sőt, csak nőtt...És ráébredtem arra is, mennyire korlátolt vagyok (még mindig).
Az út erdőkön át vitt, Erdőntúlra, erdők között, erdők közé...(Itt kezdődik a színjáték, írta Dante Alighieri, születésére nézve firenzei, erköcseit tekintve nem az - incipit comedia dantis alaghierii florentini natione non moribus):
"Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrű, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megétsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam."...
Lehet, hogy az ember rossz, eredendően az. Hogy mégiscsak rossz. Akárhányszor születik meg, firenzeinek, vagy pestinek, kalkuttainak -erkölcseiben persze nem annak!-, mégiscsak rossz. Vagy legalábbis rosszabb, mint lennie kellene. Hiába az út egy hétig Erdőntúlra, erdők között, erdőből ki és be; egyik havasokból ki és a másikokba be. Hiába nézi sosem múló csodálattal az eget, ami megunhatatlan kék (nekem csak firenzei kék!), hol bodor felhőkkel, hol anélkül; és a fatengert (mennyiféle zöld! számoltad már?). A táj nem fog elmúlni soha. Az éppen ott megtelepedő kultúrák igen. Mindegy, mennyi időt töltöttek ott - ezer évet, vagy csak százat, vagy húszat. Végső soron ŐK mindannyian el fognak tűnni, korra, nemre, nemzetiségre való tekintet nélkül. Ha nem ezt hinném, nem is hihetnék a fejlődő Univerzumban. Volt egyszer egy Dante, aki élt valamikor, valahol és írtogatott valamiket egy bizonyos nyelven - én meg itt élvezhetem MOST. Nem számít, hogy firenzei volt, és hogy valaha én is az voltam. Aztán elment ez a Dante, más korokba, más bolygókra, és más dolgokat alkotott meg.
Gyönyörű volt a táj. Gyönyörű volt az idő, amit a szüleimmel tölthettem. És gyönyörű és fájdalmas volt a tanítás, amit kaptam. Valójában nem tanítás volt, hanem egy vizsga, amin megbuktam. Rögtön a megérkezésünket követő napon. A szüleim elvittek a híres cs...s...i búcsújáró helyre - nem a dombra, hanem a templomba. Pocsék idő volt: esett az eső, reménytelenül (az egyetlen esős napunk volt). A kinti utak még járhatatlanabbaknak tűntek, az idő még ólomlábúbbnak, a színek megkoptak, ázott kutya szagúak lettek; én pedig szomorkás, hogy aznap már nem jutunk el Szt. Anna tavához. A templom - nos, a templom barokkos és barokk. Engem nem fogott meg túlságosan - pedig kifejezetten próbáltam a belső erőtérre koncentrálni. Sajnos az orgonista éppen hangszert hangolt - akinek ilyenben még nem volt része, az ne is sajnálja! Valószínűleg a hangpróba egyáltalán nem segítette elő a megfelelően kegyes lelkiállapotba kerülésemet. És mégis örültem: a szüleim az egész utazás alatt elegendő időt biztosítottak nekem, hogy a kirándulási céljainkat felfedezhessem a magam örömére...Már kifelé tartottunk, amikor megláttam a kisfiút. Sűrű, fekete üstöke volt, egy kisiskolás korú c... gyerek. Milyen furcsa! Csak egy gyerek volt, egyedül a templomban, a feliratokat olvasgatta, bennem mégis, azonnal elindult egy sejtelem...jó lesz vigyázni, bizonyára kéregetni akar! És a kéregetéses jelenetek kínosak. Mindegy, hol vagy. És az ösztönszerű pesti mozdulat, amint a hónaljammal megszorítottam a retikülömet(!!!). Esőben mentünk át a kegytárgyboltba. A kisfiú jött utánunk, én próbáltam apámat figyelmeztetni, hogy utánunk fog jönni, és milyen kínos lenne templomból jövet nem adni(!!!). (Igen, az valóban nagyon szemforgató cselekedet lett volna.) Menekültem. A helyzet elől. Nem tudtam vele mit kezdeni. Pesten sok kéregető van. Itt egy volt. Egy kisfiú, egyedül, amint ázva jött utánunk az esőben. Őt nem érdekelte az eső. Édesapám nagyon kedvesen, nagyon nyugodtan közölte vele, hogy ne ázzon, hanem várjon minket meg, fel kell váltania a pénzét. És aztán kiment hozzá, elbeszélgetett a gyerekkel, majd adott neki pénzt, mert szerinte nagyon sovány volt a kisfiú, és biztosan éhes lehetett. A gyerek pedig - talán a szülői felügyelet hiányát kihasználva- azonnal ment is, és vett egy kürtös kalácsot a pénzből. Édesapám azon gondolkodott, vajon evett-e már egyáltalán kürtös kalácsot ez a gyerek...
Ezek után nagyon gyorsan rájöttem, ki is vagyok és hol tartok. És rájöttem arra is, hogy ez egy vizsga volt, amin megbuktam. Egy hétig egy sokkos állapotú szörnyeteg ücsörgött a szüleim mögött a kocsiban, és kémlelte a kék eget, a fákat, feloldozást várva, de meg nem kapva azt...Mert nem az számít, hogy Pesten hány c... verné át az agyad, és milyen előítéleteid vannak úgy általában, és ezeknek mennyi a valóságtartalma. Csak az számít, hogy az adott helyzetben egy adott személyt fel tudsz-e mérni ("Jól csak a szívével lát az ember..." - látsz-e a szíveddel?) . Nekem eszembe sem jutott közelebbről megnézni azt a kisfiút, hogy sovány-e, vagy sem. Csak a retikülömhöz kaptam ösztönösen. Rájöttem, hogy minden eddigi erőfeszítésem hiábavaló: egyhelyben topogok, és ugyanaz a korlátolt, rosszhiszemű liba vagyok, aki az együttérzésnek csak a latin megnevezését ismeri, de magát az érzést aligha. A hét folyamán csendben sírdogáltam saját rosszaságomon merengve, megköszönve a Jóistennek, hogy végre felnyitotta a szememet és megértettem, miért nem látok sem a benső látásommal, sem a két fizikai szememmel rendesen. Ironikus, de igaz: ami az emberséget illeti, az orromig sem látok.
Így hát egyszerre éltem meg mennyet és poklot az út során: míg szemem itta a rengeteg csodát és élvezte, hogy a sós fürdőben elbeszélget a szüleivel, belül újra meg újra átéltem a magam felett érzett szégyent és szomorúságot. Ebből a távlatból már nem nehéz felismerni, mennyit is kaptam az élettől, és azt, hogy ez a bőség jócskán több, mint ami sok embernek jut. Egyértelművé vált, hogy függetlenül attól, mi van az ódzkodó nem-em mögött (bár kétségtelenül érzem, hogy zsigeri az érzés!), egyelőre semmi keresnivalóm egy ilyen látó, Föld-jobbító csoportban. Nekem most magamat kellene megjobbítanom, de nagyon.
