2011. szeptember 29., csütörtök

mi dönt?

M-nek nem tetszett a holland mérnök nyomulása. M. az a típusú lány, aki először szereti megismerni a másikat, utána engedi, hogy megfogják a kezét. Mondjuk a semmire én sem szeretem, ha fogdossák a kezemet, de ha van egyfajta elementáris vonzalom, akkor például sokkal közvetlenebb az ember, és akkor gyorsabban is mennek a dolgok. Ha viszont nincsen elementáris vonzalom az elején, akkor kár is próbálkozni, mert ugyan mit lehet abból kicsiholni? Tudom, vannak nők, akik később jönnek rá, hogy milyen jófej alakkal hozta őket össze a sors, és hirtelen beleszeretnek...Nekem ez kicsit olyan, mintha rábeszélnék magukat, hogy nem is annyira rossz az a másik. És ne feledjük: Eliza, a világ talán leghíresebb Lizzyje (Austen kisasszony örökbecsű Büszkeség...stb. könyvéből) eleinte ki nem állhatta D. urat, mert az gőgös volt. Ám mikor meglátta a férfi P-i birtokát, akkor "hirtelen" sokkal pozitívabban látta a férfit. Most olvastam a könyvet. D. úr előtte vagy nem törődött Lizzyvel, vagy nem kommunikált normálisan vele, később nőül kérte, de jó sértő módon - ki is kosarazták. Lizzy ezek után látta a birtokot, rájött, milyen klassz hely, aztán a semmiből előkavarodott a birtok ura, aki ugyan sokkal kedvesebb volt vele, de a lány mégiscsak előbb látta a birtokot. Talán jobb cím lett volna a Meggyőző birtok? Jó, ne gonoszkodjunk! Egy nagylelkű, rendezett egzisztenciájú művelt férfi rám is nagyobb hatással van, mint egy csekélyebb ambíciókkal, csekélyebb..csekélyebb...na, szóval értitek!
De azért egy randinak még szurkolhatok: kolléganőm ma este tesz romantikus sétát az ifjú titánnal.

2011. szeptember 28., szerda

ki érti őket?!

A férfiak teljességgel érthetetlenek. Eltelt a három nap, és kolléganőmnél jelentkezett a hétvégén kiosztott fiatalember. Sőt, találkozni is fognak. Ki érti ezt? Ha kedves vagy velük, akkor 3 nap után sem jelentkeznek, ha becsiccsentesz és vad kirohanást rendezel, hogy te holmi komolytalankodásokra már nem érsz rá, akkor meg kopogtatnak.

De legalább valakik bepárosodnak ezen az őszön is. Nekem ez a negyedik évem párkapcsolat nélkül (viszonzatlan vozalmamat B. iránt nem nevezném kapcsolatnak, ahogy GA-val is épphogy-csak összegabalyodtunk). Szerintem már csókolózni is elfelejtettem.
Ma megnézett egy bácsi a metrón. Úgy 70 felé járhatott, de elég stramm volt. Kitartóan lopva-odanézegetett. Nagyon üdítő volt titokban figyelni, hogyan próbál meg nem-szemezni velem. Mert az ő korában, ugyebár...Bár bent van egy-két hetven-pluszos kollégám, és megfigyeltem, hogy ezek a régivágású úriemberek tudnak valamit: bemutatkozáskor kezet csókolnak, akkor is öltönyben járnak be, amikor az ifjú titánok farmerben futkároznak, és minden szembetalálkozáskor van valami kedves szavuk, vagy bókjuk. Én kifejezetten Isten áldásának érzem őket; így mindennap megvan az az érzésem, hogy én egy érzékeny, finom virágszál vagyok. Valamint az a megérzésem az öregurakal kapcsolatban, hogy kifejezetten azért közvetítette ki őket a Jóisten, hogy emlékeztessen a zsinórmértékre: nem az utóbbi idők műmájereihez kell igazítani a nívót, hanem ezekhez az ódivatú bácsikhoz, akik igazi férfiként viselkednek a sok "pasihoz" képest.

2011. szeptember 27., kedd

valamicske meg puhatolózás

Tök mindegy, hány bejegyzést próbálok még kreálni, ez a hónap nem fogja a bejegyzés-rekordot megdönteni.
A magam élete helyett ismét csak a másokéra utalok: míg az én párkapcsolati tevékenységem kizárólag az álmaimban bekövetkező esküvőkre korlátozódik, addig kolléganőm, akivel a látóhoz szoktunk járni, meg korábban lakatoltunk, most kicsit bepasizott hétvégén. Azért csak kicsit, mert némi koktél hatására a rányomuló fickót a csók után kiokosította: ti. hogy ő már nem ér rá hülyéskedni, stb. Ahelyett, hogy kiélvezte volna a friss húst! Isteneeeeem! Nem is tudom; próbáltam vele megértetni, hogy most már késő bánat, és fölösleges a barátnőjét puhatolózó szándékkal fölhívni (asszem, már nincs mit puhatolni); helyette legközelebb ne szándékozzon a szándékairól beszélgetni-monologizálni az első összepréselődés után! A nők szándékai persze rögtön a közös gyereknevekre vonatkoznak, míg a férfiak szándékai egy kb. 10 centis résre fókuszálnak csupán. Szóval legközelebb kapja el a soron következő fiatalember grabancát, ráncigálja be a gardróbszekrénybe, és puhatolózás helyett inkább valami keményebb témába vágják a fejszéjüket. Ezt az utolsó mondatot azért nem közöltem vele. :-))
M. barátnőm ellenben bevállalós: leszólította valami holland mérnök gyerek. Sajna többet én sem tudok, de szurkolok nekik. M. legalább angolul is gyakorol valamicskét.

már megint férjhez mentem!

... de csak álmomban. Azt viszont kétszer is. Az első a nyaralás alatt történt, és életem legtökéletesebb álom-esküvője volt (mármint álomban bekövetkező esküvője!). Most frankón minden a helyén volt: az esküvő helyszíne jövendő házunk udvara, ahol mindenki megvolt; rokonok, barátok, és én énmagamként, belülről látva magamat éltem meg, hogy menyasszonyi ruhát viselek, sőt, mindenki menyasszonyként tekint rám. És igen, először életemben ott volt teljes életnagyságban a vőlegény is (aki eddigi álmaimban nagyon elsikkadt). Sőt! Beszélt is a násznépnek, meg a falu apraja-nagyjának a csodaszép jövőről, ami mindenkire vár, ha mi ketten már ott lakunk. (!!! és !!! és :-))
A másik már nem volt ennyire tökéletes, ezt ma álmodtam: valami miatt Indiában voltam - persze egy házban, tehát valójában nem láttam, hanem tudtam, hogy hol vagyok, és egyik volt osztálytársam el akart venni feleségül. Az illető személye nagyon meglepett, mert annak idején egy darabig előszeretettel truccolt velem; azóta pedig egy kekeckedő jogász lett, szóval nem kifejezetten az a valaki, akiről álmodoznék. De el akart venni - ő akarta, és nagyon. Én álmomban tudtam, hogy mi egyszer előtte lefeküdtünk - noha a dolgot nem éltem át álmomban, és magyarázat sem volt, ez hogyan történhetett meg, csak azt tudtam, hogy elviekben a történés frenetikus volt, ezért akart az illető elvenni engem. Én meg azon morfondíroztam, hogy jó-jó, hogy jó a szex, de ezért még nem kellene hozzámennem...Viszont kint voltam a messzi Indiában, és nem volt más választásom. Így fölvettem egy gyönyörű, díszes, helyi menyasszonyi ruhát fátyollal...Érdekes, hogy a fátyol álomban titkot, rejtőzködést, újdonságot jelent.

Elég sok zavarba ejtő álmom van mostanában, akármennyit forgatom a könyvet, arra a következtetésre jutottam, hogy erőteljes változások mennek végbe bennem, és valószínűleg ezeket dolgozom föl éjszaka.

kísérletezek

Elnézést, hogy nem irkáltam egy hétig, de meglehetősen elfoglalt voltam/vagyok. A heti három edzés még nem lenne az írás akadálya, de ugyebár járok asztróra is, meg azért elmúlt hétvégémet nem kifejezetten elmélkedéssel töltöttem: "plázáztam", ami nálam sajnos összefonódik a pénzköltéssel (az idei év nem a nagy megtakarítások éve volt, az már egyszer biztos :-)) No, majd jövőre átszokom a Dunapartra, vagy valami hasonlóra...Ezen kívül főztem, mivel jóanyámnak 50. érettségi találkozója volt, amire lezavartuk (rejtélyes módon nem volt kedve megjelenni; de édesanyámnak furcsa szeszélyes lelkülete van). Végül nem bánta meg, hogy elment, de a nemes alkalmat egybekötötték rokonlátogatással, meg az én meglátogatásommal. Ez normál esetben úgy nézett volna ki, hogy ebéd után, kora délután beállítanak, elfogyasztanak egy kávét, majd tovarobognak. Most anyukám kitalálta, hogy eljönnek hozzám ebédelni. Ami persze nagyon örvendetes, de kb. két napig agyaltam azon, mit lenne érdemes főzni, és a nagy vásárlások közepette hogyan kivitelezzem az egészet. Mint sejthető, három fogásos vasárnapi ebéddel vártam őket, de a három fogás merő véletlenség volt, ugyanis két hét múlva nagy családi összejövetel lesz tesóméknál, és az összes szeptemberi-októberi családi eseményt megünnepeljük. A tortát én gyártom (már számon tartják!!!:-)), de idén szerettem volna javítani a süti állagán, új krémet akartam kipróbálni, és úgy véltem, tesztalanynak a szüleim tökéletesek lesznek. Így egyből kettőre bővült az ebédnyafogások száma, súlyosbítva azzal a tényezővel, hogy tortát nem állunk le vasárnap hajnalban gyártani, hanem minimum szombaton sütjük meg, vasárnap csak a krém kerül bele. Így szombaton először is nekiindultam a piacnak, hogy vegyek kapia paprikát, mert azt találtam ki, hogy megkönnyítendő saját helyzetemet, a jól bevált hirtelensült csirkefalatokhoz folyamodom, amihez találtam a neten egy jó köretet: juhtúrós kölest kapia paprikában sütve. Valami isteni sugallat elárulta, hogy a paprikát a piacon érdemes keresni, nem a Tacskóban, így bevásárló körutamat ott kezdtem (később a Tacskóban, majd a plázában folytattam, mindehhez főztem és sütöttem is). Persze találtam még vegyszermentes céklát, amitől felcsillant a szemem, mint a vashiányos vámpírnak. Előző héten megkínáltak borscs-csal (hány cs-vel írjuk?!), és gondolatban kifundáltam, hogy kreálok céklás lencselevest husival aznapra - enni kell, levesből meg úgysem lehet keveset csinálni, imigyen fogásaink száma háromra bővült, az én személyes időm viszont jelentősen szűkült. Néhány kiló szőlő és egyebek beszerzése után cuccokat hazaszállítmányoztam (háton és kézben...nincsen "sponzorom"!!! hiába), majd ugyanazzal a lendülettel bevetettem magam a Tacskóba. Tudom, hogy reményteljes gourmandként nekem a piacon kellett volna beszereznem a húst, de még soha nem volt merszem próbát tenni a Bosnyák téri töméntelen hentessel. (Imádom a "megbízható hentes" fogalmát: minden háziasszonynak van külön bejáratú megbízható hentese - kár, hogy mindegyiknek másvalaki...)
Szóval megtettem a tiszteletkörömet a Tacskóban is, majd hazamentem levest főzni. A leves, akármennyire bizarrul hangozzék is, naaaaagyon jó lett! Annyi az egész, hogy kolbász helyett husit raktam bele, mintha ragut főznék, a cékla pedig már külön megfőzve, apróbb darabokban a legvégén került bele, zöldségek és lencse után. Én besavanyítottam az egészet, és egy kis ketchupot is tettem bele. Szóval valahol a lencseleves és borscs között csináltam valamit, ami jóízű lett. (Apukám kétszer szedett belőle, édesanyám viszont gyanúsnak találta a céklát, amit eddig csak savanyúságként evett, és kikotorta a tányér szélére...furcsa asszony, írtam már!) Ezután elmentem plázázni az "Árpádba", és elköltöttem a vagyonomat - én már annyiszor hivatkoztam vagyonom elköltésére ezen az oldalon...Hm. Ha a Jóisten úgy akarja, akkor ezt még sokszor tehetem meg (de jó is volna!!!)...
De mint tudjuk, a pénz nem tesz boldoggá, ellenben egy jó étek - mmmmm! A juhtúrós kölesről nem írnék hosszabban, mert a receptjét bárki leszedheti a neten, a joker-husiról viszont igen, mert a világ leghálásabb étke, főleg, ha húsevő férfi is van a ház körül. A világ leggyorsabb húsétele a felkockázott csirkehús kevés olajon hirtelen kisütve - pláne jó, hogy mindenki olyan fűszereket adhat hozzá, amilyet csak akar, és ez az, ami nem szabhat határt a fantáziának. Én a jól bevált klasszikushoz folyamodtam, ami nálam a szokásos só-bors párosítás mellett a zsálya, és általában némi szójaszósz. A szójaszószból éppen kifogytam, viszont volt otthon "a másik" (=Worcester), és azt is lehet hirtelensültekhez használni. Ettől a párosítástól édesanyám volt elbűvölve. No meg én - bevallom, ezt a szószt én eddig csak egyfajta ételhez használtam, így félő volt, hogy rámrohad. Most viszont majd kezembe veszem a fűszeradagolót, és...Szóval, most minden haladó konyhatündér vigyoroghat, hogy felfedeztem a W-szószt magamnak.
A sütemény pedig...hát egyenesen felséges lett. Anyukám másnap külön megjegyezte, hogy másnaposan még finomabb (ui. felpakoltam őket némi ellátmánnyal a maradékokból). Szóval, fentebb már vázoltam, hogy egész szombaton rohangáltam, meg főztem, majd vasárnap újabb főzési részelemekkel töltöttem a délelőttöt, megetettem drága jó szüléimet, akik később elvittek a " Bobiba" virágföldet venni. Később virágot ültettem, meg bevasaltam a sötétítőfüggöny maradékát, amit fölszereltem (utálok létrára állni!!!).

Ha jobban megnézem, úgy töltöttem a hétvégémet, mint egy gyerekes háziasszony, csak kevesebbet takarítottam, és jelenleg gyermektelen vagyok. Elég húzós lehet, ha mindehhez még két gyerek sztereóban nyomja a füledbe: a nagy nyerít, a kicsi sivalkodik...Szép az élet! :-))

2011. szeptember 20., kedd

hm

Ismét nagy várakozások elé nézünk. Kicsiny földdarabkánkon eddig sem érezhettük volna igazságosabbnak a különféle intézkedéseket - de némelyik még az igazságosnál is igazságosabb. Miután az idén az egykulcsos örömködéssel a kispénzűeket még kisebb pénzűekké tették, most kitalálták, hogy az újabb intézkedések elszenvedőinek nagy rétegét egy "átmeneti", némileg szolidáris, de inkább kötelező hozzájárulással fogják kárpótolni. Igen ám, de egyfelől a meghúzott jövedelmi határ nem túl magas, másrészről ezt a nem túl magas bérszintet hivatalosan (és arányait tekintve) igen kevesen érik el - tekintettel arra, hogy az emberek nagyobb részét minimálra jelentik be (vagy arra sem). Szeretem az olyan intézkedéseket, amik kimondva baromira jól hangzanak, de csak kis rétegeknek kínálnak igazi alternatívát (ld. végtörlesztés); vagy az olyan illedelmes hozzájárulásokat, amiket mi még megszorításoknak ismertünk. Ama bizonyos illatozó rózsa mintájára - csak rántott hús a rántott hús, bármennyire is borjú bécsinek nevezzük!
Azt hiszem, hamarosan elérkezik kicsiny földdarabunkra a latin szappanoperák valósága: lesz 2%-nyi ultragazdag, meg 98% szegény és nyomorgó (vegyesen). Azok lesznek majd a legendás, újromantikus idők! Csak legyen majd valami dickens-i vénájú firkász, aki élvezetes formában megírja...(A százalékos arányokat tekintve lehet, hogy optimista voltam.)

2011. szeptember 18., vasárnap

irányok

Szombaton helyrekerült a lelkem: zugolvasóm, L. jött el hozzám. A szokásos "csereüzletet" bonyolítottuk le: ő masszírozott engem, én meg kotyvasztottam vacsorát. A helyzet némileg egyenlőtlenné vált, mivel L. egy isteni finom süteménnyel felpakolva állított be, tehát egy-null neki :-)) A sütireceptet azonnal lenyúltam, és persze volt időnk alaposan elbeszélgetni. Mivel L. akkor még nem olvasta legutóbbi bejegyzésemet, személyesen, én részletesen meséltem el neki a nyaralásos dolgokat, meg a látókörrel kapcsolatos fenntartásaimat. Ő nem hiszi, hogy megbuktam volna a vizsgán, mivel észrevettem a saját torz viselkedésemet - L. túl jó, és hajlamos mindezt a városi létharc számlájára írni...Szerinte viszont nem kellene vetítgetnem, meg mindent magamra vállalva kimenekülnöm a helyzetből, hanem nyugodtan megmondhatom, hogy nem akarok járni. Nem is tudom - ennek még valami kulturált formát kell találnom.
Amikor L. elment, elmerengtem azon, milyen irányt is kellene vennem - vidéki A. arról panaszkodott, hogy mostanában szomorú a műmájer exe miatt (a pszicho-pasiról van szó). Hát, én meg valahogy a vákumot érzem. Ahelyett, hogy naponta meggyújtanék egy füstölőt, leheverednék a kanapéra és módszeresen Férjuramra gondolnék (vagyis arra a boldog létállapotra, amiben akkor érezném magam, ha vele lennék), ahelyett vákumozok. De mit tegyek, ha tulajdonképpen így is jól elvagyok? Annak ellenére, hogy mindig van valami lelki szenvedés, ami fölborzol (mert mindig akad tanulnivalónk), az az igazság, hogy idén egy olyan egyensúlyféle állapotot sikerült megtalálnom, amivel boldogan evickélek. Ugyan ez csak egyensúlyféleség, meg evickélek, de ez így is sokkal több, mint amit eddig fel tudtam mutatni. Ha elkezdenék a putrikba rohangálni, hogy jótékonykodjak, attól szerintem amúgy sem gyorsítanám fel a lelki fejlődésemet.
Szóval elmerengtem, mert a kártyák nagyon biztatóak egyelőre nem létező szerelmi életemmel kapcsolatban (a látó sem látott senkit mellettem, állítólag a pasi két nap alatt is felbukkanhat a semmiből; nem kell hónapokkal előre látni az energialenyomatát...) Gondoltam, itt az ideje, hogy megkérdezzem a Müller-féle Jóskönyvet. Ritkán nyúlok hozzá - nekem sokszor túl általános, amiket ír. Most beletrafáltam. Noha Férjuramra kérdeztem rá - vagyis arra, hogy vele kapcsolatban mire kellenem figyelnem (vagy valami ilyesmit kérdeztem), az eredmény nem csak a jövőt modellezte le teljesen, hanem azt az élethelyzetet is, amiben most vagyok. Tegnap este után ma reggel is elolvastam - és szokásomtól eltérően azt tervezem, hogy egy darabig naponta elő fogom venni, és elolvasom.
Az 50-es jel jött ki, 1-es és 3-as változóval, az irányjel pedig a 38-as lett (ha valakinek megvan a könyv...ha nincs, akkor pár gondolatot most leírok.). Az 50-es az Áldozati Edény - vagyis: minden áldás áldozatból születik; ergó mi is csak áldozatból születhetünk újjá. Amit pedig föl kell áldoznunk, azok görcseink, félelmeink, önzésünk, régi megszokásaink (amiknek már nincsen érvényessége), téveszméink, szorongásaink...A jel azt is jelenti, hogy az ember (éppen) belső érésen megy keresztül - de a "forradalmon" már túl van, most az újat kell megalapoznia. A réginek pedig minden fertőző emlékétől meg kell szabadulnia. Vagyis mindent, ami túlhaladott bennem, oda kell vetnem az áldozat tüzére.
"Áldás pedig csak azon van, ami a Sorsod - s nincs azon, ami csupán az életed. (...) Most fölismerheted s megszilárdíthatod a sorsodat."
A változók is ezt a folyamatot támasztják alá: az 1-es szerint minden rossz emléktől meg kell szabadulni, de nem szabad sem önmagunkat, se másokat minősítenünk. A 3-as pedig türelemre int: "Az új már készen van, de nincs igény rá."Az új értékekhez ugyanis meg kell érnünk.
Az érdekesség az, hogy az irány (ami felé megy a folyamat), a 38-as jel, az az Ellentét, azaz a széthúzás és a konfliktus jele. A jelet M. úr egészen máshogyan értelmezi: szerinte minden "másság" (és annak elfogadása is) fontos, noha igaz, hogy leginkább azok a tulajdonságok tükröződnek mások arcán, és azokat a vonásokat utáljuk bennük, amit önmagunkban is utálunk, csak éppen jól elrejtjük...(Milyen igaz! A zs...-ző látók, a gyógyító asszony korlátok nélküli kinyilatkoztató modora mind-mind bennem is megvan - jóllehet nem ugyanazokkal a csoportokkal vagyok előítéletes, és igyekszem mostanában minden második mondatomat talánnal, és elképzelhetővel indítani...)
Ez a jel a "tolerancia iskolája". El kell fogadnunk a másságot (a többi ember másmilyenségét), számítani kell az ebből fakadó konfliktusokra - de mégis a mögötte meghúzódó közöset kell keresnünk. Ha az Áldozati edény arra figyelmeztet, hogy "most kell odaadóvá válni, s ezért vigyázz: mi az az eszme, ki az az ember, s mi az a jövendő, akinek, aminek odaadod magad." - akkor az Ellentét jele erre figyelmeztet: "nem szabad olyan engedményeket tenned, hogy önmagadat elveszítsd!" Mert attól nem válhat harmonikussá két ember között a feszültség, ha az egyik gyáván föladja önmagát. Tisztelni és érteni kell mind a magunk, mind a mások motívumait - meg kell érteni a különbözőséget, és meg kell keresni a közöset. Ha pedig nincsen közös vonás; ha valaki végképp nem tartozik hozzánk, azt el kell engedni...
Nos, azt hiszem, nem nagyon kell magyarázgatnom, miért szeretném ezeket a gondolatokat naponta elolvasni...
És tettem még valamit tegnap este - rákérdeztem magamra elalvás előtt, hogy mi a sorsom...Ezek után álmodtam, felébredtem éjszaka - és nem az álomban féltem, hanem rettegtem visszaaludni, nehogy mégis odakerüljek...Álmomban ugyanis lezuhantam valami szárnyas ló(???) segítségével a pokol mélyére. Igazából nem zavart ez a zuhanás - még élveztem is; kellemes volt, integettem apámnak (majd jövök...). Nem féltem. Amikor leértem, egy békés, óriási barlangrendszer fenekén találtam magamat, aminek az alján sár(!!!) volt (valami nagy sárhányás), jött egy bányászférfi, és a segítségemet kérte: volt vagy három - szintén szárnyas!- csille, amikkel különféle bányászalagutakba akartak leereszkedni és segíteni kellett bevilágítani a terepet, mert el akarta a rosszakat űzni(?). Én csak az egyik csillén vettem volna részt a munkában, a többiben már két-két férfi volt. Ekkor ébredtem föl - amikor visszaaludtam, akkor is végig egy barlangrendszerben éltem az életemet - ott dolgoztunk, stb. Reggel nem értettem, minek kell a pokolból a gonoszokat kiűzni, mikor amúgy is ott a helyük, aztán megpróbáltam nem azon az úton elindulni, hogy én fogom elveszejteni magam, vagy hogy az utam a látókörbe vezetne, ahol a Földért dolgozunk. Neeeem!
Az Alvilágjárás önmagában persze azt jelenti, hogy az ember személyisége rejtett részébe tesz kirándulást - akár kincsekről, akár kínokról (szorongásokról) van szó. Az alvilág Hádészhoz (vagyis Plútóhoz) tartozik; az alvilág nem más, mint a személyiség (föld alatti) eltemetett, kincses része. Plútó pedig a nagy átalakulások bolygója: mindent lerombol, aztán újjáépít. A barlangrendszer, ami tehát a tudatalatti szimbóluma, alapvető női szimbólum is: nőiesség, anyaméh analógia. A sár a föld és víz elemek elkeveredése, vagyis amikor a realitás az érzelmekkel keveredik - az tehát, hogy "odalent" érzelmi "sártengert" találtam, tulajdonképpen nem is meglepő. Ami érdekes, hogy a kedves bányászbácsi ki akart takarítani - a bányászok itt minden bizonnyal a logikusságot, a rációt jelentették, ahogy a fény (a lámpás) a bevilágító tudatot - tudatosságot. Érdekes, hogy a sártengerből több folyosó is elágazott - noha a hármas számra emlékszem, szerintem sokkal több alagút volt - ezek talán elmúlt életesemények, vagy elmúlt életek lehettek. A Barlang, ill. a labirintus viszont beavatást is jelenthet.
Szóval első körben arra gondoltam, hogy akkor az a sorsom, hogy kitakarítsam a tudatalattimat a benne lévő évszázados mocsoktól. Ha ezek után lámpásként elkezdek látni és világítani - egye fene, elfogadom! :-)) De addig minek erőltetni dolgokat?

Ennek örömére ma sikerült ablakot tisztítanom, függönyt és sötétítőt mosnom, sötétítőket vasalnom és kínlókodva visszaszerelnem (ehhez a karnist kellett kicsavarozni, stb); meg még főztem és virágot is ültettem. Akkor most jön a vállon veregetés. Holnap meg az esőzés; de legalább nem kell tovább tologatnom egyik hétvégéről a másikra az ablakpucolást. (Avagy: legalább az ablakon lássak ki, ha már a harmadik szememen nem megy...:-))

2011. szeptember 16., péntek

szép hegyek dicsérete

Azért elmondom, miért annyira kedves nekem az erdőntúli hegyvidék. Én hegyi gyerekként sokkal jobban szeretem a dimbes-dombos, mint az asztallap jellegű tájat, és különösen szeretem olyan szemmel nézegetni a különféle hegységeket, amiket eddig szerencsém volt megismerni, hogy milyen karakterűnek látom az adott hegyláncot. Nem egyszerűen arra emlékszem, hogy milyen az adott hegység, hanem milyen érzés fogott el, amikor ott voltam. Azt hiszem, ez lehet a hegy lelke...Láttam kopárabbakat és dús növényzetűeket; párszáz méter magasakat és több ezer métereseket; a franciától a törökig mindenfélét; patakokkal és tengerszemekkel; törpefenyőkkel és gleccserekkel. Mind gyönyörű. És mind a szabadság érzésével ajándékoz meg.
Az Erdőntúli sűrű zöld paplan azonban vadregényes és tágas egyszerre. Igen, a legfontosabb, amit mindig is éreztem az Erdőntúli hegyekben (akármerre mentem), az a tágasság. De egy olyan tágasság, ami magához ölel, és magával ragad. Mindegyik havasa más és más. És mégis: ha feljutsz egy hágóra és szétnézel, akkor kényelmesen megszemlélheted a harmadik, negyedik hegyvonulatot is (udvariasan csak félig takarják el egymást). Fent vagy, és mégsem egy aprócska szikladarabon állsz, hanem kitágul a tér, mint egy óriáspaplan, aminek egy-egy dudora egy-egy hegy - hol sűrű rengeteggel, hol kaszálóval, legelővel és ligetekkel. Olyan, mintha a lelked hazaért volna.

az út

Valójában mindig úton vagyunk. Akkor is, amikor azt hisszük, hogy végre eljutottunk valahonnét valahová. Nincsen cél. A cél az út maga. Talán.

Írtam, hogy furcsa előérzeteim voltak az utazás előtt - márpedig az utat hónapokkal ezelőtt döntöttem el, amikor még minden "szép és jó" volt a lelkemben; amikor még nem zavartak azok a dolgok, amik zavartak a látó csoporttal kapcsolatban. Nagyon igaz a mondás, hogy minden külső probléma csak porhintés - a hiba valójában a mi készülékünkben van. A külvilág csak tükörkép, vagy annyi sem - katalizátor. A csoportba járással kapcsolatban a nagy NEM azóta sem tűnt el, sőt, csak nőtt...És ráébredtem arra is, mennyire korlátolt vagyok (még mindig).

Az út erdőkön át vitt, Erdőntúlra, erdők között, erdők közé...(Itt kezdődik a színjáték, írta Dante Alighieri, születésére nézve firenzei, erköcseit tekintve nem az - incipit comedia dantis alaghierii florentini natione non moribus):

"Az emberélet útjának felén

egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,

mivel az igaz útat nem lelém.

Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan,

s milyen e sűrű, kúsza, vad vadon:

már rágondolva reszketek legottan.

A halál sem sokkal rosszabb, tudom.

De hogy megétsd a Jót, mit ott találtam,

hallanod kell, mit láttam az uton.

Akkortájt olyan álmodozva jártam:

nem is tudom, hogyan kerültem arra,

csak a jó útról valahogy leszálltam."...

Lehet, hogy az ember rossz, eredendően az. Hogy mégiscsak rossz. Akárhányszor születik meg, firenzeinek, vagy pestinek, kalkuttainak -erkölcseiben persze nem annak!-, mégiscsak rossz. Vagy legalábbis rosszabb, mint lennie kellene. Hiába az út egy hétig Erdőntúlra, erdők között, erdőből ki és be; egyik havasokból ki és a másikokba be. Hiába nézi sosem múló csodálattal az eget, ami megunhatatlan kék (nekem csak firenzei kék!), hol bodor felhőkkel, hol anélkül; és a fatengert (mennyiféle zöld! számoltad már?). A táj nem fog elmúlni soha. Az éppen ott megtelepedő kultúrák igen. Mindegy, mennyi időt töltöttek ott - ezer évet, vagy csak százat, vagy húszat. Végső soron ŐK mindannyian el fognak tűnni, korra, nemre, nemzetiségre való tekintet nélkül. Ha nem ezt hinném, nem is hihetnék a fejlődő Univerzumban. Volt egyszer egy Dante, aki élt valamikor, valahol és írtogatott valamiket egy bizonyos nyelven - én meg itt élvezhetem MOST. Nem számít, hogy firenzei volt, és hogy valaha én is az voltam. Aztán elment ez a Dante, más korokba, más bolygókra, és más dolgokat alkotott meg.

Gyönyörű volt a táj. Gyönyörű volt az idő, amit a szüleimmel tölthettem. És gyönyörű és fájdalmas volt a tanítás, amit kaptam. Valójában nem tanítás volt, hanem egy vizsga, amin megbuktam. Rögtön a megérkezésünket követő napon. A szüleim elvittek a híres cs...s...i búcsújáró helyre - nem a dombra, hanem a templomba. Pocsék idő volt: esett az eső, reménytelenül (az egyetlen esős napunk volt). A kinti utak még járhatatlanabbaknak tűntek, az idő még ólomlábúbbnak, a színek megkoptak, ázott kutya szagúak lettek; én pedig szomorkás, hogy aznap már nem jutunk el Szt. Anna tavához. A templom - nos, a templom barokkos és barokk. Engem nem fogott meg túlságosan - pedig kifejezetten próbáltam a belső erőtérre koncentrálni. Sajnos az orgonista éppen hangszert hangolt - akinek ilyenben még nem volt része, az ne is sajnálja! Valószínűleg a hangpróba egyáltalán nem segítette elő a megfelelően kegyes lelkiállapotba kerülésemet. És mégis örültem: a szüleim az egész utazás alatt elegendő időt biztosítottak nekem, hogy a kirándulási céljainkat felfedezhessem a magam örömére...Már kifelé tartottunk, amikor megláttam a kisfiút. Sűrű, fekete üstöke volt, egy kisiskolás korú c... gyerek. Milyen furcsa! Csak egy gyerek volt, egyedül a templomban, a feliratokat olvasgatta, bennem mégis, azonnal elindult egy sejtelem...jó lesz vigyázni, bizonyára kéregetni akar! És a kéregetéses jelenetek kínosak. Mindegy, hol vagy. És az ösztönszerű pesti mozdulat, amint a hónaljammal megszorítottam a retikülömet(!!!). Esőben mentünk át a kegytárgyboltba. A kisfiú jött utánunk, én próbáltam apámat figyelmeztetni, hogy utánunk fog jönni, és milyen kínos lenne templomból jövet nem adni(!!!). (Igen, az valóban nagyon szemforgató cselekedet lett volna.) Menekültem. A helyzet elől. Nem tudtam vele mit kezdeni. Pesten sok kéregető van. Itt egy volt. Egy kisfiú, egyedül, amint ázva jött utánunk az esőben. Őt nem érdekelte az eső. Édesapám nagyon kedvesen, nagyon nyugodtan közölte vele, hogy ne ázzon, hanem várjon minket meg, fel kell váltania a pénzét. És aztán kiment hozzá, elbeszélgetett a gyerekkel, majd adott neki pénzt, mert szerinte nagyon sovány volt a kisfiú, és biztosan éhes lehetett. A gyerek pedig - talán a szülői felügyelet hiányát kihasználva- azonnal ment is, és vett egy kürtös kalácsot a pénzből. Édesapám azon gondolkodott, vajon evett-e már egyáltalán kürtös kalácsot ez a gyerek...

Ezek után nagyon gyorsan rájöttem, ki is vagyok és hol tartok. És rájöttem arra is, hogy ez egy vizsga volt, amin megbuktam. Egy hétig egy sokkos állapotú szörnyeteg ücsörgött a szüleim mögött a kocsiban, és kémlelte a kék eget, a fákat, feloldozást várva, de meg nem kapva azt...Mert nem az számít, hogy Pesten hány c... verné át az agyad, és milyen előítéleteid vannak úgy általában, és ezeknek mennyi a valóságtartalma. Csak az számít, hogy az adott helyzetben egy adott személyt fel tudsz-e mérni ("Jól csak a szívével lát az ember..." - látsz-e a szíveddel?) . Nekem eszembe sem jutott közelebbről megnézni azt a kisfiút, hogy sovány-e, vagy sem. Csak a retikülömhöz kaptam ösztönösen. Rájöttem, hogy minden eddigi erőfeszítésem hiábavaló: egyhelyben topogok, és ugyanaz a korlátolt, rosszhiszemű liba vagyok, aki az együttérzésnek csak a latin megnevezését ismeri, de magát az érzést aligha. A hét folyamán csendben sírdogáltam saját rosszaságomon merengve, megköszönve a Jóistennek, hogy végre felnyitotta a szememet és megértettem, miért nem látok sem a benső látásommal, sem a két fizikai szememmel rendesen. Ironikus, de igaz: ami az emberséget illeti, az orromig sem látok.

Így hát egyszerre éltem meg mennyet és poklot az út során: míg szemem itta a rengeteg csodát és élvezte, hogy a sós fürdőben elbeszélget a szüleivel, belül újra meg újra átéltem a magam felett érzett szégyent és szomorúságot. Ebből a távlatból már nem nehéz felismerni, mennyit is kaptam az élettől, és azt, hogy ez a bőség jócskán több, mint ami sok embernek jut. Egyértelművé vált, hogy függetlenül attól, mi van az ódzkodó nem-em mögött (bár kétségtelenül érzem, hogy zsigeri az érzés!), egyelőre semmi keresnivalóm egy ilyen látó, Föld-jobbító csoportban. Nekem most magamat kellene megjobbítanom, de nagyon.