2010. június 27., vasárnap

sült alma

Mint egy szép, téli estén: felavatom a régi almasütőmet, amit még az albérletbe vettem. Azóta nem próbáltam ki. Most belevágtam egy adag almát, aláöntöttem egy kis vizet, citromot, no meg vermutot, alá egy romantikus mécses...állítólag az alkohol jót tesz neki, pikánsabb lesz. Legfeljebb nem sikerül. A héten már tönkretettem egy lábast - igaz, szerencsére az olcsóbbik fajtából, amit maximum tésztafőzésre használtam, de nagyon sajnáltam. Úgy történt, hogy a gyümölcsnapomon tekertem 95 percet a bringán, és szörnyen megkívántam a sósat. Gondoltam, pattogtatok egy kis kukoricát. Mikróm nincsen (nem mutatna jól a nappali-konyhában), így beszereztem a hagyományosan pattogtathatót. Hát...szépen odaégett. De annyira, hogy...3 napi áztatás sem segített neki. Az almasütés szerencsére hosszabb és lassúbb, talán még az én reakcióidőm is jó lesz rá. (De, itt is meg lehetne jegyezni az isteni gondviselést: minek akartam kukoricát enni a gyümölcsnapomon?!)
A hétvégét a szüleimnél töltöttem. Rájöttem, hogy utoljára kb. februárban jártam náluk - de  azóta folyamatosan tesóméknál találkozunk. Ma eljöttek az unokabátyámék ebédre. A szüleim a keresztszüleik, és ha lazán, de tartják a  kapcsolatot. (A családom java többszáz kilométerekre lakik tőlünk, sőt most már mi is a szüleimtől, így mindig is a "távoli rokon" szerepében tetszeleghettünk. Sajnos ez a kapcsolat intenzitásának kárára van. Vagy nem sajnos? :-))
Unokabátyámék is a szaporodás rögös útjára léptek, októberben "bővülnek" három főre, így volt miről beszélgetni. Így én maradok az egyetlen szingli-gyermektelen az első unokatestvéri körben...Ők azon kivételek közé tartoznak, akikről nem sikerül semmit sem "lehántanom"; teljesen konszolidáltak, szemlátomást harmóniában élnek. Ez jót tett a lelkivilágomnak. Ha valaki az előző bejegyzéseimen felhorkant, azzal szeretném tudatni, hogy a bejegyzés ellenére - vagy emellett- rokonaim teljesen normális, átlagos emberek, szeretem őket. Csak annyi történt, hogy már nem úgy tekintek rájuk, ahogy eddig. Ettől nem fogom őket kevésbé szeretni, ahogy a barátaimról is csak ugyanezt tudnám ismételgetni.
Ma megnéztem J. egy képét, és szabályos lelkifurdancsom lett, amiért halogatom a második randevú leírását...néha egészen furcsa gondolataim lesznek - nosztalgia-féleség.  Fölösleges zsírégetés, tudom, soha többet nem látjuk egymást...és butaság, mert nem volt jó. Csak annyira konszolidáltaknak tűnhettünk volna a külvilág számára! :-)))
Én már nem valamilyennek tűnni szeretnék, hanem valamilyennek lenni szeretnék.

2010. június 22., kedd

színe és fonákja...

A hétvégén folytatódtak a "megvilágosodások"; úgy tűnik, nem tudok következmények nélkül eljönni a gyógyító asszonytól...Vidéki turné keretében kisebb rokonlátogatást tettünk. Évente egyszer-kétszer ez meg szokott történni, és ilyenkor csatlakozom szüleimhez, mert legalább így biztosan eljutok a messzebb élőkhöz is. Kimentünk a temetőbe, és már ott kezdődött. Régebben, amikor a nagyszüleim sírjához mentünk, valami félig kötelező, félig legbelülről jövő szomorúság-félével álltam a sír szélén. Akkor is, amikor a legfrissebb volt a fájdalom. Akkor is, amikor még a döbbenet és az elhihetetlen kézzelfogható volt. Amikor még frissen fájt. A halál annyira bizarr, távoli volt mégis! Nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel - én szerettem a nagyszüleimet, az idő azonban a legtöbb emléket elfújja, mint a sivatag a homokdűnéket...Talán ez az a helyzet, amikor nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel...
...és most álltam, és néztem a semmit, mert szó szerint semmit sem éreztem...álltam, és belémnyilallt: DE HISZEN ŐK NINCSENEK MÁR ITT! Ez csak egy emlékhely, ahová mi járunk ki, mert az élőknek kell egy sír, egy fizikai manifesztálódása a gyásznak...de nem tudok olyan emberekre gyásszal gondolni, akikre határozottan úgy gondolok, hogy már nincsenek itt, ezen a síkon, ebben a dimenzióban...kicsit zavart, és szegyellős lettem - aztán határtalanul felszabadultam.
A hétvége többi része hasonló hangulatban telt: unokasógornőm olyan bizalmas információkat osztott meg velem - azt hiszem, régóta várt erre a lehetőségre, mással nemigen oszthatta meg!-, ami alapján egészen más szenszögből kezdtem el vizsgálni a falusi kirakat-idillt. A nagynénémék gondosan játsszák ezt a szerepet, hogy mindenki boldog (ők feltehetőleg el is hiszik magukról), és mindenki milyen rendes, pedig nagyon úgy tűnik, hogy mindkét fiuk eléggé önfejű, a párját nagyjából semmibe vevő ember. Kívülről az egyik sikeres vállalkozó, rendes családfő - de most beszéltem vele, és a háttérinformációk alapján minden más megvilágításba, más hangsúlyba került: neki az a fontos, hogy ő szabhassa meg a családja sorsát (értsd: ki mit tegyen, hol tanuljon, stb.), és a vállakozása az első, a második pedig a "fontos emberekkel" való kapcsolat (ez utóbbiról tévesen azt hittem, az üzlethez kell neki, de nem!). A saját házasságáról unokasógornőm többször is kijelentette: csak papíron létezik. Az ő párja...hát eléggé linkóci, az átmeneti haverokkal való cimborálás fontosabb a családnál. No, ez van.
Csak furcsa, amikor olyanokat tudsz meg, olyan több éve eltitkolt történeteket, amiket rajtad kívül a tieid nem ismernek, csak a mázt, az évente egyszeri vendégeskedést...Máshogy néztem nénémre is, aki aktív jóparasztisággal látástól mikulásig dolgozik, majd az a pihenés, hogy lecsüccsen, és elmeséli nem kevél jókeresztényi éllel a falu ügyesbajos dolgait...Kislány koromban ezek a történetek elbűvöltek, de most! Csak ültem, és bólogattam...és vártam, fog-e valakiről-valamiről valami pozitívat nyilatkozni...

ami a kávészünetből maradt...

A Jóisten tényleg maga a gondoskodás, nem tudok mit mondani...A hétvége is végig az ő gondoskodásának jegyében telt kisebb megvilágosodásokkal, aztán ma, a Sors, no meg kicsit a saját akaratomból "utánanyúltam" Mr. Kávészünetnek...Gondoltam, nem annyira muszáj fölhívnom végül is, de elviekben egy dolgot még meg köllött beszélnem vele munkaügyileg...
Kellemes csacsogásba ment át, bár részéről éreztem (és már korábban is) valamifajta megfoghatatlan bizonytalanságot, aminek semmi köze a szégyellősséghez, vagy a belemagyarázásokhoz. ...És mindenre apránként fény derült!
Ő indította a támadást a  nyaralás témájával - gondosan úgy fogalmazott, hogy nekem el kelljen árulnom: nincsen még gyermekem. Aztán kikérdezett a nyaralási szokásaimról, preferenciáimról. Én természetesen visszakérdeztem. Hááát...az attól függ. Mondom, mitől? Ő alkalmazkodó, de nem annyira szervezett körutas (naná, hogy én se lennék az, ha nem gyenge nőként kellett volna tavaly Törökországba menni először!)...és még mitől függ? Hááát: 1. a magánélete hogy alakul 2. a pénzügyei hogy alakulnak 3. az időjárás hogy alakul...Aha, vettem az adást; és gondolom, a fontossági sorrend is ez. Ennél sokkal konkrétabbat nem tudtam belőle kihámozni, csak annyit, hogy el kéne már menni, mert az utóbbi években a pénze is, meg a szabija is leginkább a tanulmányaira ment rá...de ő legszívesebben kirakatná magát valami lakatlan helyen, aztán jöjjenek érte két hét múlva! Az is jó, vidd az asszonyt magaddal a pusztába! Én elhumorizáltam a dolgon, de ő annyira nyögvenyelős lett...Közölte, hogy ez nem telefontéma - vettem a lapot: éppen emberek vették körül, így kellemetlen lett volna megosztania a magánéleti zűrjeit. Nos, sajnálkoztam egyet, aztán megnyugtattam, hogy a csillagok állása szerint most mindenkinek rossz, de ami nem minőségi kapcsolat, az legalább meg is fog szakadni :-)) (A jók viszont megerősödnek, és ezt Ti se felejtsétek, kedves három darab olvasóm!)
Szóval ezt jelentette az órás beszélgetések, és nem-lépések: megromlott kapcsolat. Ha nem lenne lejárt szavatosságú, akkor velem sem trécselt volna órákat.
Mit mondhatnál egy maga alá került fickónak, aki nem is nagyon beszélhet a körülmények miatt? Szóval tartottam a nézeteimmel, annál is inkább, mert rákérdezett, mióta nincs senkim. Mondtam, elég régóta...kvázi évek óta (de talán erre inkább csak utaltam). És kissé szemtelenül visszakérdezett, hogy ez vajon a férfiaknak köszönhető-e. Nem feltétlenül - mondtam, politikailag igeeeeen korrekten. De így is érzem. Vagyis most már büszke vagyok rá, hogy föl merem vállalni. És imigyen nem maradtam Mr. Kávészünetnek adósa, és elmondtam, hogy én az emberek azon csoportjába tartozom, akik inkább nem pocsolyáznak éveket, sajnáltatva magukat a néptömegek által...Mert mindig jobb egyedül, mint mint feladni magunkat. Mert ha csak boldogtalannak, korlátozottnak érzi magát az ember (akár lelkileg is, és főleg úgy!), annál az egyedüllétben is több az öröm.
Szóval, jól lehúztam azokat, akik nem vállalnak kellő felelősséget önmagukkal, a másikkal, satöbbivel szemben. De persze az is egy megoldás, csak most már nem tudom sajnálni őket. Mr. Kávészünet egyetértően hümmögött, aztán egyértelműen hümmögött, aztán egyértelműen egyetértett...igen, ő is így gondolja...de ő egy rigolyás, fiatal kora ellenére - no, itt kezdődött volna a parasztvakítás, de résen voltam, és közöltem, hogy aki ezt mondta neki, az a könnyebbik oldaláról fogja meg a dolgokat, hárít - és amennyiben ő gondolná ezt önmagáról, úgy ő is hárít...
(Ó, hol vagytok ti boldog béke- és békakirályfi-idők, amikor az ilyen férfi-maszlagokon empatikus zokogásba kezdtem!!! Maradt: egy keményvonalas maca, odamondogatós. De úgy érzem, jót tettem ma vele. Pláne, hogy nem láttam soha a képit, és tisztában vagyok a lépéshátrányommal - legalább háromszoros!-...No illusions...)
Végezetül megjegyezte, hogy ezentúl hívjam föl hetente (mert ez neki jó)...mondom: ácsi, majd Te jelentkezel! Kollegialitás ide vagy oda, te vagy a férfi! Ráadásul...Ő tudja, mikor szeretné hallani a hangomat. Túlzott reményeket még így sem kergetek. Hiszen mire is számíthat az ember lánya? Gyors szakítás Másikkal, avagy ellebegtetése (vérmérséklettől és gyávaságtól függően), majd ismerkedés, optimális esetben szimpátia...majd hosszú siratása Másiknak, keverés, kavarás...Nekem pedig mindössze három hónapom van egy emberre. Ehhez minimum isteni gondviselés, hatalmas Ámor-nyilak szükségeltetnek, karmikus fonadékok, bla-bla-bla...

Kiscica: hiszel még a minden elsöprő, életre szóló szerelemben?

2010. június 18., péntek

kávészünet

Kávészünet. A fiatalemberrel nem fogunk kávézni. Felhívtam, és majd' egy órát lógtunk a telefonon. Már hatvanhatszor kielemeztük a közös munkát, elbúcsúztattuk egymást, kibeszéltük egymást, zavarba hoztuk egymást (bár inkább ő engem)...Lehet, hogy elbaltáztam. Egyszer elhangzott a szájából, hogy "mert még nem ismerjük személyesen egymást"...és én nem éltem a lehetőséggel...És amúgy megkeresett a közösségi portálon, és rákérdezett, hogy én vagyok-e az, aki...és beletrafált...de aztán semmi...és hümm, és...nem, még nem éhes...nyugodtan beszélhetünk...és reméli, egyszer még együtt dolgozunk, ki tudja, mit hoz az élet...mondom: igen, amit szeretnénk, azt (értsd, ahogy akarod!)...én, uhhhhh!...és úgy búcsúzott: sok boldogságot!...ezt nem értettem...nem kérte el a számomat, semmi...dehát egy Skorpió (ő hozta szóba, a férfiak kényszeresen szóba hozzák az asztrológiát, de nem árultam el, hogy tanulom...). Szóval Skorpió - így helyesen tettem...ha én ajánlom fel, az már tuti sikerérzés neki...nem jó a könnyű préda...ha igazi Skorpió lenne, akkor egy kis látszat-nyuhhasztás után felhívna, és...csak, hogy ne érezze a biztosban magát a nő...
De miért fog meg ennyire egy hang? Kávészünet van. Férfiszünet van.

gyógyulás

Ma ismét a gyógyító asszonyhoz zarándokoltam. Magammal vittem egy másik barátnőmet, M-et, akiről eddig nem sokat írtam. Vele asztrón ismerkedtünk össze, és tavaly együtt nyaraltunk Törökországban. Ő nem olyan, mint a viszonylag újkeletű barátnőim, inkább a régiekre hasonlít...
Úgy látszik, én már csak így járok a gyógyító asszonnyal: ahány hölgyet beprotezsálok, vagy elviszek magammal, mindegyiknek megmondja, hogy gyógyító képességei vannak, egy boszi. M-mel is közölte, hogy gyógyító, és majd tanítani fogja....Csak nekem nem mond ilyeneket, noha már első alkalommal megkérdezte, én miért nem azt teszem, ami a  dolgom -  ti. a tanítás. De mit tegyek, ha a közoktatásból elegem lett?! 
Ma is nagyon jó volt, és egyeztettük a következő időpontot is. Úgy érzem, nekem fizikailag sokat használ. Megbeszéltük, hogy a  hormonális jellegű dolgokhoz több idő kell, de elindult a folyamat. A miómámmal viszont először lelkileg kell megbirkózni (mármint a nőiesség kérdésével). Amíg a lelki egyensúly nem áll helyre, addig csak újabb miómák növögetnének a régi helyére.
Most sokkal többet "várt" tőlem - mármint érzékelés terén. De sokkal részletesebben, aprólékosabban is érzékeltem a gyógyítás menetét. Kérdeztem tőle egy-két dolgot, amire érdekeseket mondott. Elvileg most már mindig egyre többet fogok érzékelni (látni). 
A végén volt egy "meglepetés" is: láttam valamit, leírtam neki, mit, és közölte, hogy a saját életfonalamat láttam. Megkérdezte, milyen színű, de színeket -még- nem látok. Teljesen váratlanul ért, azt hittem, ugyanazt fogom látni, mint múltkor.
Elnézést, hogy most csak így fogalmaztam - a téma sokkal többet érdemelne-, de ennek több oka is van: egyrészt nagyon elfáradtam, és még össze is kell pakolnom (holnap rokonokhoz utazunk a szüleimmel), másrészt ezek olyan érzések-látványok, amiket nagyon nehéz lenne szavakkal körbeírni, és ezeknek a realitása csak azok számára egyértelműen nem sületlenség, akik hasonlókat élnek át...Végül: nem szeretném elvenni a többiek lehetőségét sem attól, hogy maguknak, előfeltevések nélkül fedezzék fel e rejtett dimenziókat...

2010. június 16., szerda

megint K. és a barátság

Csak egy apró megjegyzés: tegnap beszéltem J. asszonysággal, és persze szóba hoztam a K-féle mizériát - azóta se szól hozzám, én meg nem keresem, de már ez sem érdekel (na, ne mondd!)
J. lakonikusan annyit fűzött ehhez hozzá, hogy megmondta: nem szabad a más dolgaiba belekotyogni, csak végighallgatni, és hümmögni...
J. szerint B. szenved hármónk közül legjobban, mert ő a közvetítő. Megtudtam, hogy nem csak én rinyálok magunkon, hanem K. is...

újabb okosságok

Újabb, ámde annál bizarabb tanácsokat olvastam ebben a Kryon-könyvben: gyakorlatilag teljesen eltér attól, amit az összes pozitív gondolkodó az agykontrolltól a Titokig (ezt nem olvastam!) javall:
Például azt, hogy ne döntsük el előre az elménkben, hogy hová tartunk, ne szabjunk időkorlátokat, ill. ne feltételezzünk semmit munkánkkal kapcsolatban.
Az összes önsegítő módszer arra alapoz, hogy pontosan határoljuk körbe, mit szeretnénk elérni, lehetőleg időpontokkal, és mindezt minél részletesebben, kellemes érzetekkel övezve vizualizáljuk, naponta többször is.
És Kryon teljesen logikusan meg is indokolja, miért ne tegyük ezt: minden ilyen lépéssel valahogyan korlátozzuk magunkat, mert más - esetleg jobb- lehetőségek elől zárjuk el magunkat.

Így elég nehéz bármit is kérni a Jóistentől, hacsak azt nem, hogy tökéletesen egészségesek legyünk.

És írt még egy szívszorító dolgot: az, hogy az ember mit képzel, mire föl született erre a földre, az csak az ember agyszüleménye - Isten soha nem korlátozná ennyire...és fölteszi a kérdést: ha valaki nagyon egyhangúnak érzi az életét, mert azok a dolgok, amiket ő képzelt el magának, nem (úgy) jöttek be, vajon képes lenne-e megbarátkozni a gondolattal, hogy esetleg az egyetlen célja az volt, hogy fényt hozzon a világba?


--------------------------------------------

Nem untatlak titeket tovább ezzel. Inkább megyek, befekszem ismét egy kádnyi sós vízbe, és a változatosság kedvéért most már 2 könyvet is viszek magammal - hátha nem gondolkodni szeretnék, hanem csak egy krimit olvasni...:-))

júniusi jubileum

Ma valami felzaklató történt velem. Váratlanul felhívott egy munkakapcsolat, és elbúcsúzott, mert véget ért a közös munkánk. Sajnáltam, mert nagyon korrektül viselkedett, és a gondolkodásmódja is szimpatikus. Nem utolsósorban a hangja is kellemes; így, hogy még csak nem is láttam...aztán majdnem egy órán át beszélgettünk mindenféléről. Kiderült, hogy el tudja ő is ereszteni magát. Persze sületlenségeket beszéltem, de ezt már megszoktam magamtól...(vagy legalábbis az érzés meglepett, hogy azon agyalok, sületlenségeket mondok-e)
Hm. Pénteken még muszáj lesz az ügyféllel beszélnem, és a kolléganőm szerint meg kéne hívnom egy kávéra, ha már ilyen jól elcsevegtünk...Szerintem a  fickónak csak túl sok szabadideje akadt, azért velem beszélgetett, bár meglepő módon ennyi idő is elegendőnek bizonyult, hogy bizonyos alapvető dolgokat megtudjunk egymásról. Üdítő tény, hogy mínusz öt év, bár fenntartásaim vannak - valahol B-vel is így kezdődött, és ő is ennyivel volt fiatalabb nálam...(Milyen gyorsan eljutottam a kávétól a sírig tartó szerelemig! :-))
Amúgy sem fogom sehova hívni. Ha valamit akar, majd megteszi az első lépést. Ahányszor engedményeket tettem az etikettben, mindig rosszul sült el a dolog.

A sors furcsa fintora, hogy az asztrotanár jegyezte meg: az, hogy kb. kétévente jönnek új férfiak az életemben, az egyfajta marsi ciklusnak felel meg (ennyi a Mars keringési ideje ugyanis); és ez attól független, hogy mikor volt éppen a bolygó revolúciója...(Revolúció: amikor egy égitest pontosan ugyanarra a pontra tér vissza, mint a születés időpontja. Ez az egyes planéták esetében eltérő: a Napnál kb. egy év, a Holdnál csak 28 nap, a Marsnál 2 év, a Jupiternél 12 év, a Szaturnusznál 29,5 év...)
No, ezt csak azért írtam le, mert nekem mindig (és tényleg mindig!) kétévente adatik valami "kolosszális" pasibeújítási opció, ráadásul viszonylag sok esetben ez június tájékára esett (ez viszont a Nap-tranzittal függ össze; mindig akkor halad át a kritikus 7. házon)...Ezért csodálkoztam a mai napon is - nem járok bulizni, semmi olyan nem történik velem, ami jobban valószínűsítené az ismerkedést. J-nél legalább társkeresőztem, de már arról is leálltam. Vicces lenne, ha bepárosodnék hirtelenjében. Nem is igen tudnék vele mit kezdeni. Most jobban érdekel az, mi van önmagammal. Kivéve azt a pár órát, amit a telefon után besózva töltöttem. 
J. és B. esetében az is nagyon vicces, hogy kb. 2 év és három nap eltéréssel ugyanazon a napon volt az első személyes találkozónk...

Túl sokat agyalgok...

2010. június 14., hétfő

vasalás

Gondoltam, vasalok egyet fürdés előtt, filmnézés előtt, hajmosás előtt...Szeretek vasalni. Képes vagyok vasalni akár órákig, de csak akkor, ha elég türelmesnek érzem magam.
Most mégis kb. 3 pólót fogok kisimítani, mert bőven elégnek érzem, ha a Híradót ennek szentelem. A híradó amúgy sem jó semmi másra - ha még nézném is, akkor kirázna a hideg. Épp csak annyit, hogy ne vessék rám a követ, hogy soha semmiről sem hallok. Az az igazság, hogy a lelki béke úgy nehezen valósítható meg, ha ezt lelki izolációval próbálom elérni...az olyan "gyönyörű csalás" lenne, amilyeneket a  jógagurum szokott látni, amikor valami különösen firnyákos ászanát kellene fölvennünk.

Mit szóltok ehhez a gondolathoz? Az élet egy ászana. Volt már az élet egy színház (bocs, az a világ volt...), volt már az élet álom...de ászana???!!!
Igen: mindenki felveszi a kedvencnek vélt pozícióját, de az valójában nem az az ászana, amiben otthonosan is érezné magát...aztán néha ászanát váltasz - önszántadból, kényszerűségből, azért, mert mindenki más pont azt az ászanát veszi fel...egyszer pedig eljutsz a  Te ászanádhoz! Van a megvilágosodásnak is ászanája?! :-))

És még valamit: csak, hogy tisztán lássatok. Szeretek vasalni, és büszke vagyok a vasalási tudományomra. Akkurátus, lassú, de tökéletes tudok lenni benne. De egyszer (jaj azoknak az egyszereknek és egyszeriknek!) Egyszeri G. gyerek megkért, hogy vasaljam ki ingeit. Én dőre, majd én megmutatom! Nem volt deszka, csak ágy, amire hajolva begörcsölt a derekam...és utána? "Te túl lassú és alapos vagy - úgyis egymásra rakom az ingeket!" És lőn: a húsz ingét valóban mintegy két vállfára zsúfolta össze. Egyszeri G. kissé pszichopata is volt: például zöldet csak zölddel mosott, és szürkét csak szürkével, és a ruháit aszerint válogatta ki aznapra, hogy mi volt a kupac legtetején (=mikor került rá sor!).
És akkor Sértett Énem eldöntötte: addig nem vasal férfiemberre, amíg nem kerül karikagyűrű az ujjacskájára. Addig őurasságosságuk oldják meg maguknak a problémát. Ez alól csak a szűkebb családom képezhet kivételt, de ők is csak akkor, ha szépen megkérnek rá... 

2010. június 13., vasárnap

mesterfok

Érdekes könyvet olvasok.Kryont. Tudom, őt évek óta divatos dolog olvasni ezos körökben - nekem eddig kimaradt. Most már a harmadik könyvön rágom át magam (nem hiszem, hogy többet fogok tőle olvasni), de nagyon jól átlátja a dolgokat, akárki legyen is. (Kryon elvuileg valamilyen entitás, akit "közvetíteni" szoktak. Énmagam nem nagyon kedvelem ezeket az entitásokat - nehezen leellenőrizhető, hogy a médiumnak kihez-mihez van csatornája, de őt elismerik. Tulajdonképpen semmi "károsat" nem olvastam eddig tőle. A szeretetről ír, nagyon találóan, a spirituális létről, a lélek örökkévalóságáról, és az inkarnációkról, és persze a bolygónk energiaváltozásairól - erről értelemszerűen nem tudok nyilatkozni, mindenki döntse el, miben akar hinni.)

Most viszont tényleg nagyon érdekeseket olvastam, mégpedig azokról a tévhitekről, amiket az emberek dédelgetnek Istennel kapcsolatban.Arról, hogy az olyan fogalmak, mint mennyország, pokol, bukott angyalok, leginkább az emberek félelmeit testesítik meg - és arról, hogy Isten egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mi hisszük.
Ez azért ütött szíven, mert eszembe jutott, hogy erre hosszú évekkel ezelőtt rájöttem, csak akkor nem törődtem vele. A. barátnőm, te talán emlékszel, mikor egyik egyetemi óránkon a csoporttársunk, megveszekedett "újkeresztény" leányzó milyen hevesen kezdett el térítgetni, a maga igazát hangoztatva...Én pedig rászóltam, hogy tisztelje legalább azt, hogy esetlegesen más vallásúak is vannak közöttünk; és miért képzeli Istent olyan korlátoltnak, hogy csak egyféleképpen képes kinyilatkoztatni. Mindig is úgy képzeltem, Isten idomul hozzánk, az egyes népekhez - csak aztán továbbtorzítjuk a tanokat.

A könyv említi a "mesterfokot" - ezt egyfajta megvilágosodott állapotnak írja le, de szintén nagyon találó: akkor vagy mesterfokon, ha "jártodban-keltedben nem félsz az élettől". Ha az élet kaotikus eseményei, zavarai nem tudnak kibillenteni az egyensúlyodból.Lehet a világ zűrzavaros körülötted, de te nem vagy az...Olyan szépen írja le a lelki békét! :-))
És mennyire nehéz azt elérni! Elég egy reggeli dugó, és az emberek (én is!) idegeskedni kezdenek. Pedig az idegeskedéstől a dugó nem fog megszűnni.

Hűha! Ha összeszámolom, akkor egész nap csak gyakorolnom kellene: a hitet, a lelki békét, a megbocsátást...mégis el kéne vonulnom?! :-)) De akkor ki fogja folytatni az Angolkertet a második randevúval, J-vel?...

Carmen

Carmen valójában egy negatív hős. Annak éreztem, nagyon annak. Noha Bizet-nek könnyű volt a vad cigányvér kliséje mögé dugni a femme fatale-t, hősnője attól még korlátolt, önző, közepes intelligenciájú nőszemély maradt, aki az állítólagos változó szenvedélyeivel takarózott. Félelmetes volt látni, hogyan gázol át másokon (férfiakon és nőkön egyaránt), csak hogy szeszélyeit kielégítse. Ösztönlényként megélte, de nem ismerte érzelmeit - a felszínen mozgott végig. Ingadozott, még barátai (a csempészbanda) mellett sem tudta rendesen elkötelezni magát.
Tetteiért nem vállalta a felelősséget. Talán ez volt a kulcs mindenhez: erről szólt az egész - nekem, aznap este. Hogyan nem vállal felelősséget önmagáért.

Zseniális mű! Minden pillanatát élveztem! 

hercegdömping

Tegnap találkoztam A. barátnőmmel, aki vidékről utazott fel. Elmentünk egy plazába: török gyorsat eszegettünk, aztán beültünk megnézni a Perzsia hercegét. Más filmek is szóba jöttek, és kicsit vacilláltam, mert mostanában túl ritkán jutok el moziba - de aztán nem bántam meg semmit.
A-val mindig improvizatíve ülünk be filmekre, és remekül működik a "nincs véletlen": pont akkor, pont arra a mondanivalóra van szükségünk.
A film egyébiránt mesés, szó szerint is: nem egyszerűen egy nyári mese; valahogy felüdítette a lelkemet. Igazán, mint egy keleti mese: hűségről, lojalitásról, kufár-huncutságról, önhittségről, igaz szerelemről, testvéri szeretetről...Az igazi mondanivaló azonban tegnap a film első és utolsó két sora volt: arról, hogy vannak lelkek, akiket sorsuk életeken átívelően összeköt. És ezek a lelkek megtalálják egymást.

Nem, nem vesztettem el a hitem - bár kérdéses, mim van nekem: hitem, félelmeim, bizodalmam? És Istenben, vagy magamban? Az utóbbi egy-két hét a "végső megoldás" felé sodort. Azért tettem idézőjelbe, mert remélhetőleg nem csak ezekre kellett rájönnöm életemben, amúgy meg a "rájövetel" nem egyenlő a probléma feloldásával.

Az utóbbi két-három napban döbbentem arra rá, hogy jelen pillanatban nem igazán van szükségem férfiemberre (nem is nagyon áhítoztam utána, nem is bírtam semmit/senkit programozgatni magamnak) - egyszerűen annyira magamba szűkültem, annyira csak  a saját életem köt le. Amíg fel nem oldom magamban az ellentmondásokat, nem tudnék mással foglalkozni. És nem is akarnék. Most nem szabad, hogy bárki elvonja magamról a figyelmet...Minden egy irányba mutatott: a tükörben való önmagam-szeretgetése; a súlyos problémáim K-val és a többi a barátnővel;  azok az erkölcsi kihágásaik, amik annyira szúrják a szememet...Beszélgettem a szomszéd nénivel, és félig ő mondta ki, amit valahol már tudtam: nem egyszerűen szeretnem kellene magamat. Meg is kellene bocsátanom magamnak. És a többiek hibái azért zavarnak annyira, mert ezeken már túljutottam, ebben az életemben már nem követnék el ilyesmit - de bizonyára más életekben megtettem, és NEM bocsátottam meg érte magamnak. A Firenzei Kalmár is ezt akarja tőlem.

Ugyanakkor furcsának, önzőnek érzem magam, hogy nem igazán vágyom másvalakire. Szeretnék gyereket, és ez nagyon erősen van belémkódolva - tegnap is a pláza összes csecsemője után megfordultam válogatás nélkül, míg A. a ruhákat nézegette. És persze hiányzik a romantika (az mi? Ja, a szex is...), meg hogy ne kelljen hátizsákkal bevásárolni járnom...De ez elég soványka vágy, nem igaz?
Valójában jól érzem magam így, hogy jut időm magamra, és alaposan ki is használom ezt az időt, hogy rendberakjam magam. Azt főzök, amit akarok, arra a filmre tekerek, amire akarok (és akkor, amikor akarok), akkor kelek-fekszem hétvégén, amikor akarok, és úgy ugrálok, ahogy a családom fütyül :-))

Bevallottam A-nak, hogy sok emberhez képest szerencsés vagyok, mert az élet még nem csócsált szét. Azokra gondolok, akiknek minden emberi jóságuk ellenére egy shakespeari rémdráma az életük, és nem értik, miért...Persze, nekem is megvannak a bajaim, és ezek fizikai tüneteit magamon hordom...(Csak megjegyezném, A., neked, hogy utánaolvasgattam a hóközi vérezgetéseknek - természetesen hatezer vállfaja van, és  a legszörnyűbb rákos elváltozásoktól kezdve a hormonális fölborulásokig minden kiválthatja...) (Második zárójel: igyekszem nem pánikolni: végül is a gyógyító szerint nincsen különösebb bajom, ezek a tünetek meg elég régóta velem vannak, úgyszólván hosszú évek óta, csak ha van partnerem, akkor nem; tehát tutira érzelmi-hormonálisak, mert máskülönben már meghaltam volna)...

Miért van az az érzésem, hogy mindez a hitemről szól? Elhiszed, hogy meggyógyulhatsz? Elhiszed, hogy valaki tényleg szerethet?

És mi a gyógyulás? (de tényleg micsoda?!)

A. arra kért, rakjak ki neki tarot-val, mert azt állítja, hogy minden bejött, amit eddig kiolvastam a lapokból...Teljesítettem a kívánságát, de kis ellenérzéssel: hónapok óta nem nagyon csináltam ilyesmit...Amióta arról vacillálok, mennyire van jogom beleszólni mások életébe, döntéseibe. Valójában örültem, hogy a lapok nem mutattak egyértelmű döntést, és így levették a vállamról a terhet...elmondtam, amit lehetett látni, aztán majd A. dönt. Nagyon szeretem A-t, és nem akarok belepofázni az életébe. Ő nem egy K. ,vagy B., vagy másik A....A régebbi barátnőim mentesek azoktól az erkölcsi kilengésektől, amikkel az újabbak bírnak. Feltételezem, az újaknak más a feladatuk velem...az újakat nehezebb lesz olyannak elfogadnom, amilyenek. Micsoda kihívás! :-))

Hülyeségből magamnak is raktam egyet, ti. várható-e bármi párkapcsolat terén. Azt vártam, hogy szépen kijön: most még az elvonulás időszaka jön...Hát nem. A kártya szerint pontosan a magány és elvonulás, a remeteség az, amire NEM  számíthatok. Viszont helyette jön valami fickó, aki érett, meg érzéki lesz (remélem, nem öreg!).

Bárcsak olyan jóképű, erős, becsületes, tisztaszívű, meg jófej lenne, mint Pezsia hercege! :-)) Remélem, ilyet választottam...Megyek, tekerek egyet a bringán. Nem, nem a kertbe megyek ki e világok legjobbikában, hanem tekerek!

2010. június 9., szerda

gardenparti, horror, és pasik

Íme, hölgyeim a legújabb strandregény: még jó, hogy nem "gardedám és horror-pasik" a címe!

Szombat: Illusztris gardenparti exkluzívan szűkkörű társaság körében: az "ingatlanhalmozó" (Mókamiki szerint!) Gy. házaspár és másfél éves, gyerekcsinálást reklámozó tündér (wonder!) kisfiuk, a szingli ex-kolesztársnő kutatóorvos K. vidékről, a már nem szingli, tulajdonképpen-és-többé-kevésbé együttélő E. és nem egészen vadiúj (másodszori felhasználású) fiúja, a szingli és éppen más albérletbe költöző L., valamint egy ki-tudja-honnét-szalajtották-ide-Mókamiki (szingli?) pasi...
Szóval, kissé rendhagyóak voltunk, noha a menü a jól bevált szalonnás-aszaltszilvás-májas húsnyársak, és pácolt sertés volt tzatzikivel, görög-szerű salátával, sörrel, borral, nádihegedűvel...
Régen csak csajok, egy megtűrt, nőiesített haverral (most nem jelent meg), önfeledten viháncolva...Most kissé feszélyezett volt a hangulat. Az utóbbi mintegy 8 hónapos lemaradásom miatt én nem ismertem a Másodszori Felhasználásút, így nem is igen szóltam hozzá (volt más bajom - ld. lentebb). Elnézegettem őket, és azon gondolkodtam, mit ehet E. benne. Vagy én távolodtam el túlzottan E-től lelkiekben-szellemiekben, vagy nem Másodszori a megfelelő...Bár örülnék, ha E. révbe érne. Másodszorival nincsen semmi baj, egyszerűen nekem még idegen. Amúgy nem sok vizet zavart.
A házigazdát teljességgel lekötötte a  grillberendzés üzemeltetése, a tündérmaci tényleg úgy viselkedett, ahogy ezek a firnyákos kis másfél évesek gyanútlan gyerektelenek társaságában szoktak: makulátlanul, bájosan (ha-ha! én ezt már nem veszem be! :-))))
A gazdasszonynak besegítettünk a nyársak elkészítésében. Én többnyire K-val és L-lel beszélgettem, amikor Mókamiki nem cikizett...Mókamiki ugyanis kiszúrt magának, mivel egyedül engem nem ismert még a házigazdákon kívül (és őket, érthető okok miatt békén hagyta). Mókamiki a Másodszori Felhasználású cimborája, és azon kívül, hogy egy fehér térnadrágban jelent meg, ami alatt nyilvánvalóan kirajzolódott a fekete alsónadrágja (ez trendinek számít?!), abban élte ki magát, hogy kb. félpercenként ellőtt egy sorozat képet a partiról. Amikor engem is lencsevégre kapott, megkértem, hogy ha nem túl jó a kép, akkor legyen szíves kiretusálni a tokámat...Mókamiki szerintem kompenzál, mert kissé mélynövésű (max. 163 centi), és ráadásul Nyilas, ami rossz ómen egy férfi esetében (csélcsapgép 2!). A többi rossz ómen a zodiákusban nagyjából a másik 11 jegy. (Így , la! Politikai korrektség kipipálva.) Szerintem nekem elég jó humorérzékem van, de ez a "kipécézlek és végig froclizlak" annyira nem jön be, mert ha 8 hónapja nem láttam eme barátnőimet, akkor jobb dolgom is akad. Bár lehet, hogy így fiúsított engem...Amúgy, mielőtt még nekem szegezi bárki a kérdést: nem, nem tetszik Mókamiki! És nem, nálam nem fog bevágódni az a férfi, aki társaság előtt frocliz! (Ha ketten húzzuk egymás agyát, az más...társaságban sajnos túl gyorsan átcsaphat a  történet megszégyenítésbe, nehéz lehet a határokat felmérni - a Nyilasok amúgy is hajlamosak a tapintatlanságra.)

Hazaérkezés gardenpartiból: este fél tíz...Gyerek még az idő, nosza nézzünk valamit: Charlie két élete...Mark Wahlberg, és impozáns izmai. Mmmmm. Testvéreim, kérlek benneteket, most szenteljünk pár percet eme férfiú méltán dicsért felsőtestének...Nem egy szépfiú, ha rákerestek, viszont cserébe nem is egy Lawrence Olivier. Ennek ellenére csak jó filmekben láttam! És a teste...mmmmmmmmmmmmmmmmmmm.

Éjszaka fél 12: Úgy döntök, még mindig túl éber vagyok, és bevállalok egy vérbeli angol horrort - ilyet úgysem láttam még, kezdek elköteleződni az angol mozi mellett. És egy másik, nem jó testű, de izgalmas arcú színész a főszereplője: Cillian Murphy. A filmet (28 nappal később) többszöri ide-oda kapcsolgatásokkal bírtam végignézni, pedig nem is volt annyira szörnyű-szörnyes. Viszont tetszett (ha ezek után van jogom nyilatkozni róla). 

Vasárnap: felejthető, és naaaaagyon fáradt. Szobabringa, újabb angol sorozat felfedezése...

Hétfő: utolsó asztro-óra, majd M-mel beültünk enni a Subwaybe. Csak virtuálisan vannak jelen férfiak (a kiszolgáló nem számít!). 

Kedd: Opera M-mel - erről talán külön lenne érdemes írni...

Szerda: idegroham a metró-leállás miatt, hangulat a hangulatrontó, megsejtetett, ámde nem annyira körvonalazott gazdasági intézkedések miatt cirka mínusz 200...
Buszmegálló: Alternatív Kolléga megpillantása - sűrű másfelé figyelés...
(Lábjegyzet: Alternatív Kollégával igen rövid, kb. három randevút, és egy felejthető ágybabújást megért "románcom" volt. Csinos fiú, bár nem túl bonyolult lelkivilágú, csak annak adja ki magát. Gyorsan a lényegre tört, majd egy nagyot beégett (szexuálisan) előttem - és még kellemetlen élményt is szerzett, mert egész éjszaka az ügyeletes kórház után rohangáltunk tablettáért. Nem ajánlom, hogy bárki is utánam csinálja, bár Ti bizonyára sokkal megfontoltabbak vagytok nálam. Szóval, feltehetőleg ezért bujdokolt el. De jobb is. Azóta kollégákról hallani sem akarok. B-t közvetlenül őutána ismertem meg.)
Láttam, hogy észrevett, és felismert. Én csak másodszorra bizonyosodtam meg, hogy ő az, de nem volt kedvem szóba állni vele. Egyszerűen nem tudtam volna mit mondani. 

2010. június 4., péntek

debütálás

Ma debütálok: csecsemőkorom óta először tartottam gyümölcsnapot...Kissé félresikerült, de túléltem. A célom nem "fogyás" volt, így az ebéddel bezárólag belefért három banán és három alma (a mennyiségekkel bajban voltam, mert a banánt csak héjastul tudtam megmérni). Egészen elégedett voltam, de utána félrecsúszott a dolog, mert a városban keringtem bevásárlás címen, így 5-re értem haza, amikor már nem ehettem semmit, mert 6-ra mentem tornára. Persze úgy 3 óta kopogott a szemem. Ittam egy kis paradicsomlét, meg vizet - és amikor felálltam a kanapéról, hogy indulok, azt hittem, elájulok...a vércukrom valahol a mélygarázsban lehetett. De csoda történt, mert valahogy túléltem a tornát (noha elég nehezen tudtam magamat mozgatni), sőt, jobban is lettem! Megfigyeltem, hogy a torna és a jóga után annyira energetizált vagyok, hogy csak nehezen tudok elaludni.
Hazajöttem, és két almával, meg egy répával ajándékoztam meg magam. Tudom, a répa zöldség...de végül is a tehermentesítés a cél.
Holnap grillpartira megyek, és olyan barátnőimmel találkozom, akiket legalább fél éve nem láttam (az egyikkel kezdtem el most tornára járni), és akiket a középiskolából, a koleszból ismerek. Velük az a jó, hogy egyáltalán nem kell izgulnom, mert bármekkora kihagyás után úgy tudunk leülni beszélgetni, mintha tegnap láttuk volna egymást utoljára. K-val egyáltalán nem ez a helyzet...még mindig sűrűn eszembe jut, vajon mi lesz velünk.
(Csoda történt: az alma elkezdett bebarnulni: maradt benne C-vitamin!!!!)

Jövő kedden megyek operába.

2010. június 1., kedd

csipetnyi megvilágosodás

Az idő olyan távlatokat nyit, amikről nem is álmodhatunk (de nem kellene ennyire patetikusan kezdenem...) 

Ma reggel csipetnyi megvilágosodásban volt részem: munkába menet, buszon ülve, amikor még egy kicsit lazítani szoktam...különös gondolatom támadt. A gondolat persze csak attól vált különössé, hogy én még nem bukkantam rá; önmagában csak egy a lehetséges nézőpontok közül.

Hm. Idő és távolság, ami segít, hogy valamit a megfelelő helyén - egészen pontosan a helyén kezeljünk. Ugyanakkor ironikus is, vagy egyszerűen csak nem véletlen: akkor, amikor megéltem, talán nem is volt szükségem e felismerésre...vagy csak azért jutottam akkor birtokába a féltékenységet okozó információnak, hogy most, bő két év távlatából ez a jelenlegi felismerés megszülethessen...mert Isten jó előre gondoskodik rólunk.

---------------------------------------------------------------------------

...Hősnő végig féltékeny volt J. exére. A hölgy létéről már az első randevún tudomást szerzett, amikor is megbeszélték, hogy mindketten tiszta lappal indulnak, hiszen lezárták a múltat. J-nek több múltja volt, mint a lánynak, tekintettel arra, hogy 2-3 hónappal megismerkedésük előtt zárta le hatéves, együttéléssel súlyosbított kapcsolatát. J. elmondta, hogy a nővel tökéletes volt a kapcsolatuk (hogy mennyire, azt később Hősnőnk keserű zárójelek sorában elemezgette!), de mivel "nem vigyáztak rá", ezért megkopott, elromlott, túl kellett lépnie rajta. És kiadta a  nő útját, aki először nem akart szakítani, majd rögtön utána újra összemelegedett a J-t megelőző úrral, akitől lényegében J. szerette el...Érthető, hogy Hősnőnk újdonsült lovagja megsértettségében mesélte mindezt el már az első randevújukon, ráadásul bizonyos előfizetési megfontolásokból a nő neve még hosszú ideig szerepelt a névtábláján is...De a titokzatos Ex, akire később J. sokat hivatkozott, mint bővebben ki nem fejtett, ámde a tökéletesség avaloni ködébe vesző figura, lassan bekúszott Hősnőnk tudatalattijába. Onnét csak akkor került ki, mikor a történet vége felé találkozott a nővel, egy eléggé jelentéktelen külsejű, és nem túl bonyolult lelkű nővel, aki azonban sokkal kedvesebb volt, mint remélte, és rendelkezett azzal a remek tulajdonsággal, hogy ő is pontosan tisztában volt J. rossztulajdonságaival, átlátta azokat, és burkoltan utalt is rájuk, titkos szövetséget kötve Hősnővel...Addig azonban Hősnőnk mélyen lenézte a nőt, aki képtelen a saját lábán megállni, dühítő módon lakásmentes, ezért azonnal oda tudott költözni épp aktuálishoz; és egyébként is: vajon mennyire szerethette J-t, ha nem akart szakítani, de rögtön utána összemelegedett a saját exével?! Hősnő csak gyártotta a méltatlankodó elméleteket Exnőről és persze J-re is egyre mérgesebb volt...

---------------------------------------------------------

...Ma megértettem. Egyetlen szereplőt hagytam végig figyelmen kívül, pedig az ő tanítása a legfontosabb: a visszafogadó férfié. Vajon mekkora szeretet, elfogadás és megbocsátás kellett ahhoz, hogy visszafogadja a volt barátnőjét?...