A hétvégén folytatódtak a "megvilágosodások"; úgy tűnik, nem tudok következmények nélkül eljönni a gyógyító asszonytól...Vidéki turné keretében kisebb rokonlátogatást tettünk. Évente egyszer-kétszer ez meg szokott történni, és ilyenkor csatlakozom szüleimhez, mert legalább így biztosan eljutok a messzebb élőkhöz is. Kimentünk a temetőbe, és már ott kezdődött. Régebben, amikor a nagyszüleim sírjához mentünk, valami félig kötelező, félig legbelülről jövő szomorúság-félével álltam a sír szélén. Akkor is, amikor a legfrissebb volt a fájdalom. Akkor is, amikor még a döbbenet és az elhihetetlen kézzelfogható volt. Amikor még frissen fájt. A halál annyira bizarr, távoli volt mégis! Nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel - én szerettem a nagyszüleimet, az idő azonban a legtöbb emléket elfújja, mint a sivatag a homokdűnéket...Talán ez az a helyzet, amikor nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel...
...és most álltam, és néztem a semmit, mert szó szerint semmit sem éreztem...álltam, és belémnyilallt: DE HISZEN ŐK NINCSENEK MÁR ITT! Ez csak egy emlékhely, ahová mi járunk ki, mert az élőknek kell egy sír, egy fizikai manifesztálódása a gyásznak...de nem tudok olyan emberekre gyásszal gondolni, akikre határozottan úgy gondolok, hogy már nincsenek itt, ezen a síkon, ebben a dimenzióban...kicsit zavart, és szegyellős lettem - aztán határtalanul felszabadultam.
A hétvége többi része hasonló hangulatban telt: unokasógornőm olyan bizalmas információkat osztott meg velem - azt hiszem, régóta várt erre a lehetőségre, mással nemigen oszthatta meg!-, ami alapján egészen más szenszögből kezdtem el vizsgálni a falusi kirakat-idillt. A nagynénémék gondosan játsszák ezt a szerepet, hogy mindenki boldog (ők feltehetőleg el is hiszik magukról), és mindenki milyen rendes, pedig nagyon úgy tűnik, hogy mindkét fiuk eléggé önfejű, a párját nagyjából semmibe vevő ember. Kívülről az egyik sikeres vállalkozó, rendes családfő - de most beszéltem vele, és a háttérinformációk alapján minden más megvilágításba, más hangsúlyba került: neki az a fontos, hogy ő szabhassa meg a családja sorsát (értsd: ki mit tegyen, hol tanuljon, stb.), és a vállakozása az első, a második pedig a "fontos emberekkel" való kapcsolat (ez utóbbiról tévesen azt hittem, az üzlethez kell neki, de nem!). A saját házasságáról unokasógornőm többször is kijelentette: csak papíron létezik. Az ő párja...hát eléggé linkóci, az átmeneti haverokkal való cimborálás fontosabb a családnál. No, ez van.
Csak furcsa, amikor olyanokat tudsz meg, olyan több éve eltitkolt történeteket, amiket rajtad kívül a tieid nem ismernek, csak a mázt, az évente egyszeri vendégeskedést...Máshogy néztem nénémre is, aki aktív jóparasztisággal látástól mikulásig dolgozik, majd az a pihenés, hogy lecsüccsen, és elmeséli nem kevél jókeresztényi éllel a falu ügyesbajos dolgait...Kislány koromban ezek a történetek elbűvöltek, de most! Csak ültem, és bólogattam...és vártam, fog-e valakiről-valamiről valami pozitívat nyilatkozni...

Hát igen... ilyen a falusi élet: kívül cukormáz, belül rohadt alma; egyeseknek nincs jobb dolguk, minthogy másokról csupa rosszat és hazugat pletykáljanak; ja, és el is hiszik, hogy ők jók és boldogok, a többiek pedig velejéig romlottak és boldogtalanok - csakhogy épp fordítva vagyon :)
VálaszTörlés