2014. január 27., hétfő

egy kis utazás

És még valami, amiben múlt héten részem volt, és remélhetőleg a jövőben is, mert úgy érzem, megtaláltam valami nagyon fontosat: részt vettem egy hang-utazáson. Nos, ez olyasmi, mint egy hangtálas kezelés, csak a hangtálak mellett rengeteg keleti, ill. új fejlesztésű hangszer vesz benne részt. A másfél órás utazás alatt teljesen ellazultam, minden sejtem átrezgett, és reinkarnációs élményben is volt részem. Utána pedig úgy éreztem, minden egyes sejtem zsibog a jóleső fáradtságtól - szó szerint mintha testem összes sejtje egy edzésen vett volna részt :-)) Mesés,  intenzív, leírhatatlan élmény!

nyomokban

Múlt héten valami egészen csodálatos dologban volt részem: saját kreativitásom szikrája fellobbant, és egy évek óta nem tapasztalt dolog történt velem. Eszembe jutott egy remek regény-ötlet. Merem állítani, ez volt eddigi életem legjobb regény-ötlete, az egyetlen, amivel érdemes  is lenne foglalkozni, amit érdemes lenne megírni. Természetesen nem ringatom magam hiú ábrándokban, hogy aztán egyszer egy irodalmi almanachban fogom végezni, de a fióknak-írogatás, mint járulékos hobbi bizony hirtelen igen csábító lehetőségnek tűnt. Gyorsan hagytam is, hogy ötleteim megtaláljanak, és igyekeztem papírra vetni őket.
Mintegy két órára zseninek éreztem magam. :-))

jól élni az életet

"Szeretni nem azt jelenti, hogy azt adom, amit kérsz, vagy kikövetelsz, hanem azt, ami a legfőbb szempont szerint jó."

Nem szoktam idézetekkel teletömni a blogot, mert ugyan sok embertől tanultam értékes dolgokat, és még több a megjegyzésre érdemes idézet - viszont ezeket az idézeteket nem megjegyezni kellene, hanem eszerint élni. Élni, megélni naponta hitelesen magunkat sokkal nehezebb.

A fenti idézetet a pszichológusom mondta ezen a hétvégén drámán. Mondta szerintem már többször, többféleképpen, és valószínűleg nem ő találta ki. Most ideírom, mert fontosnak tartom.
Szintén ő javasolta az éves számvetést is, amit évente úgy érdemes megejteni, hogy ne csak azt nézzük végig, hogy mi történt egy adott évben, hanem elemezzük ki, mit kaptunk, tanultunk a helyzetekből, illetve mit és hogyan szeretnénk ebből beépíteni a jövőben. Ez valahogy elérhető célnak tűnik nekem, szemben az értelmetlen újévi fogadalmakkal.
Elkezdtem hát ezt a kis értékelést, és nem is annyira egyszerű - egyfelől bizonyos eseményekről több következtetést is le tudtam vonni, másfelől vannak olyan részek - pl. a spanyol út-, amit nemigen tudok mélyebb szinten hova tenni. Persze felfoghatom Isten ajándékának is, ahogy az is volt :-))
Úgy érzem, most lassabb mederben folyik a lelkem - valahogy úgy lehet ez, hogy mindig újabb dolgok kerülnek a felszínre, annak megfelelően, ami éppen soron van, aminek helye van, amelyik "hagymahéj" kerül legkívülebbre. Akkor valami felkavarodik, irtózatos morajlások és lelki cunamik közepette kitisztulok és helyre kerülnek a sérülések nyomai...utána csend, egy darabig. Most csend van, viszonylagos. Egy szakasz végén vagyok, másfelől több "lelki projektnek" is most van a kifutása. Tényleg úgy érzem, valami új kezdődik az életemben. Még nem a fizikai síkon, hanem a lelkin-szellemin.
És kicsit kívülről, és nem is kicsit távolabbról szemlélem pár olyan stratégiámat, megszokásomat, amitől meg fogok válni.
A fenti idézet konkrétan az, amihez nagyon régóta tartom magamat önmagamtól is - csakhogy korábban én is egy megveszekedett önjelölt segítő voltam, folyton-folyvást belekotyogtam mindenki sorsába, vagy szinte sorsába (szerencsére abba nem tudtam, mert az valóban karmikus katasztrófa lett volna - a más karmájába belenyulkálni ugyanis karmikus bűnt von maga után...) Valamilyen szinten a J-vel való kapcsolatomban is megjelent; valamilyen szinten az összes nagyon-szerelmi-bánatos jelölttel eljátszottam ezt...Aztán tavaly két baráti kapcsolatom is tönkrement emiatt.
Egyszerűen most már nem csak látom, de átéltem, átéreztem azt, mit jelent az, hogy senkin, de senkin nem segíthetek - hacsak az illető külön meg nem kér erre. És ebben az is benne van, hogy mindenkinek joga van akár elkárhozni is, a hülyeségeihez meg pláne joga van. Tök mindegy, milyen tudással, tapasztalattal, rálátással bírok valamire - ha a másik erre nem kíváncsi. Bár mostanában fenntartom magamnak azt a jogot is, hogy ha úgy ítélem meg, a másik fejlődéséhez kell a személyes szenvedés, mert ezt a puttonyában hozta, akkor nem pofázom bele az életébe akkor sem, ha kéri!
Azt is eldöntöttem, hogy ezentúl én is csak annyi energiát ölök minden emberi kapcsolatomba, amennyit a másik részéről tapasztalok - tavaly konkrétan 5 hónapomba került, hogy  elsirassak és lezárjak egy olyan baráti kapcsolatot, amit a másik (G.) egyáltalán nem olyan szinten értékelt, mint én. A fejemhez vagdosott egy csomó vélt, és némi (na jó, sok!) valós dolgot is. T. elengedése ehhez képest nagyon is tudatos volt - amint áthelyezték más részleghez, a hozzám való lojalitása megszűnt, egyszerűbb volt, szinte már nem is úgy emlékszem rá, mint munkahelyi barátságra, és nem is számolom annak. 
És igen. A másik vidéki A. És csak azért, mert nem tanultam a magam kárából - ti. vele még inkább eljátszottam a kiokító segítő-szindrómást. Valahol egyáltalán nem csodálkozom, hogy eltűnt, nehogy "kétséget csepegtessek a szívébe" (ti. akkori exének a megfelelőségével kapcsolatban). Bár én a mai napig tartom magam ahhoz, hogy aki biztos magában, annak nem lehet kétséget csepegtetni a szívébe. Többször kiakasztottam szegényt, amikor önámított, ráadásul, amikor pusztán lelkiismereti okokból figyelmeztettem a nem kellő körültekintéssel és megfelelő segítséggel asszisztált csatorna-megnyitogatás veszélyeire (és itt most természetesen nem tévécsatornákra gondolok, hanem transzcendens csatornákra), akkor diszkréten eltűnt. Valami biztosan történt vele ezügyben, mert tett rá utalást a blogján, de nem kerestem, mert megírtam még anno a bocsánatkérésemmel együtt, hogy megtalál, ha akar. A hagyjuk-rá-majd-keres-ha-rájött technikát még B-vel sajátítottam el :-)) Azt nem mondanám, hogy jól időzítem a kapcsolatokból való kifarolást, mert mindig az utolsó utáni pillanatig kitartok, de utána legalább következetesen nem zavarok senkit.
Nos és szóval: nem ölök több energiát vidéki A. blogjának olvasgatásába sem. Elég időt hagytam neki, de sem karácsonykor, sem szülinapomkor nem írt egy sort sem. Ezt elég egyértelműnek tartom, mivel ő ilyenekre korábban ügyelt. Az indokom pedig a következő - és merem mindezt írni, mert ő nem olvas már engem (ti. nem ír megjegyzéseket), sőt, valószínűleg senki nem olvas engem a keresőprogramokon kívül, így egészen kitárulkozhatok :-))) - Tényleg nem látom értelmét egy olyan blogot olvasni, ami Müller-P, Paulo-C ezós idézeteiből, beválogatott angyalkás képekből, bevágott zeneszámokból és beállított fotókból áll 92%-ban. Mert ezek egy kirakat-élet részei, és semmi közük A-hoz. Amiből néha megtudok valamit arról, éppen hogyan érez, azok a saját versei, meg néhány kedves anekdota a kislányával. A többi egy fészbuk-stílusú, a virtuális személyiségét fenntartó szemét. Ti. funkciójában szemét: nem az idézet, vagy a dal az; hanem így együtt, tömegesen azok, mert elcsalják, meghamisítják vidéki A. személyiségét. Nekem nem ez a virtuális viaszbaba volt a barátnőm. Csak egy példa: ez a virtuális viaszbaba a saját blogján üzent nekem, ti. reflektált az én blogom egyik megjegyzésére - azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ha akar tőlem valamit, akkor a magán email-címemre írjon, vagy keressen meg, de ne a saját blogján üzengessen Egyes szám 2. személyben! (most ettől égnek áll a hajam...) 
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy G. mostanában részint a munkánk miatt, de barátságosabb, csacsogóbb velem. Mintha a visszajövetelét tervezgetné. (Basszus! Az emberek a barátságaikban ugyanazokat az ócska taktikákat használják, mint a párkapcsolataikban...) Hát, ő szegény még nem tudja, hogy bizony határokat vonok az én kis "senki földjémen" - ti. ez egy második döntés, hogy tudatosan fogom meghatározni, kit mennyire engedek be az életembe. Vannak a jófej kollégák, akiket kedvelek; nos ők a 3 lépésesek. És G. ehhez képest lesz az 5 lépéses. Én egyszerűen annyit szenvedtem, és olyan sok energiát pazaroltam erre a fájdalomra, hogy nem kockáztatok még egyszer. A kollegiális viszonyt lehet 5 lépésről is ápolni.
És ha még a szívemre is teszem a kezemet, akkor a teljes igazsághoz az is hozzátartozik (így, majdnem végszóként), hogy ezt az energia-pazarlással végző elhatározást akkor fogalmaztam meg magamnak, amikor tudatosult bennem szánalmas viselkedésem - úgy viselkedtem a barátnőim elvesztésekor, úgy fájtam, olyasmiket tettem, mint amikor pár nélkül maradtam: pl. naponta rákattintottam A. blogjára, hátha aznap megtudok róla valami érdemlegeset...Rájöttem, hogy ezek a kapcsolatok azt voltak hivatottak pótolni, és az elől fogták a helyet és az energiát, amit nem pótolhattak soha...

Még mindig nagyon egyedül vagyok, de eldöntöttem, hogy jól fogom élni az életemet. Ehhez nagy segítség az egyéni, meg a csoportos önismeret;  aminek nagyon gyors és napról napra egyre jobban érzékelhető hatása van. Fontos az is, hogy megismerjem, és felállítsam (ha kell, újraértelmezzem) a saját határaimat, és felvállaljam, mi az én részem egy-egy történetben. Azt hiszem, a blogomban mindig igyekeztem kevéssé részrehajló lenni (bár ez biztosan sokszor nem sikerült); de legalábbis ebben a bejegyzésben felelősséget vállaltam a G-féle, és a vidéki A-féle történetben is. Ez volt az én részem - ennek ára volt/van. De ez nem azt jelenti, hogy ezentúl is energiát fogok olyasmibe lapátolni, ami elfoglalja más, pozitívabb dolgok elől a helyet.

2014. január 8., szerda

kinek mi

Ó! És azt még meg kell említenem, hogy K-val és M-mel annyira jókat tudok beszélgetni!!!
Mind a ketten nagyon jó lelkek - K-nak óriási tehetsége van és feladata van mint leendő terapeutának (én erről meg vagyok győződve). M. feladatáról még nem annyira, de könnyen el tudom képzelni, hogy ő majd küldetésére a rajzolgatásai révén fog rálelni (valahogy úgy érzem, hogy neki létkérdés, hogy rajzoljon...).
Ja, és az én feladatommal kapcsolatban sem csak halavány ötletem, hanem némi kezdődő hitem is kezd lenni...(kezdődő hit, ami épp kezd lenni...na ja, már megint képzavar!!!) Ha nagyképűen akarnék fogalmazni, akkor azt írnám, hogy minden tudásom ott van a fejemben, csak még nem elérhető számomra.

aki bujjék, és aki nem!

Na, hát akkor minden kedves virtuális olvasómnak "boldogságos" újévet kívánok!
Régen nem írtam, és ez most sem volt véletlen.
Mivel kétfelől is elkezdtem támadni a tudatalattim tartalmát - na, ez olyan pszichósan hangzott, brrr...Szóval mivel járok egyéni terápiára, és csoportfoglalkozásokra is, így az egyéb, és némileg hanyagoltabb tevékenységeim, és háromféle papír-alapú jegyzeteim mellett elég nehézkes lenne naponta írogatnom.
És a hangulatom sem olyan.
Összességében sokkal jobbnak és erősebbnek érzem magam, de ez valószínűleg a nagyon mélyréteget érinti, mert maga az önismeret olyan erőteljes változásokat idéz elő, amit szinte naponta lehetne újraírni. Ez azért nagyon extrém, mert lelki folyamatokról beszélünk (vagyis írok...). A lelki folyamatok pedig alapvetően a tudat mélyén és igen lassan zajlanak.
Először volt egy olyan hónapom, amikor folyton álmodtam, vagyis emlékeztem az álmaimra, és ez nagyon megviselt, mert folyamatosan fáradtnak éreztem magam. Aztán annyira kifáradtam, hogy szinte semmit nem voltam képes fölidézni az álmaimból. Év végén én is játszottam (végre!!!), no és azt se felejtsük el, hogy a mások játéka is rengeteget ad - nálam pl. remekül működik az ún. "nézői katarzis"; vagyis amikor még csak nem is kapok szerepet, hanem kívülről nézem végig a drámajátékot, és mintegy "rálátásom" lesz valamire, ami segít megértenem a saját életemből valamit. Megértés alatt itt nem csak egy szellemi aha-élményre gondolok, hanem egyfajta érzelmi átélést, empátiát, szeretetet is. Ezáltal már a saját sebeim is elkezdenek gyógyulni.
Egyéniben most kezdtük el a belső gyerekkel foglalkozni. Nekem sajnos nagyon sérült a belső csecsemőm, így ezzel azt tippelem, hogy 3-4 hónapot is kell majd foglalkozni. Oh, egy apróság: a foglalkozni nem azt jelenti, hogy kéthetente eljárok 1-1 órára a terapeutához, aztán "csókol anyád, Boris!" - hanem házit kapok, és lehetőség szerint az ott megtapasztaltakat kell naponta gyakorolni. Ez általában egy ott, relaxált állapotban létrehozott érzet felidézése; de emellett mindig beszélgetünk is, és amit én nagyon szeretek, hogy nagyon egyszerű, praktikus magyarázatokat és tippeket kapok. Mindez szintén csak akkor ér valamit, ha utána a gyakorlatban is alkalmazzuk: naponta, akár egy konfliktushelyzet után is érdemes végiggondolni a megbeszéltek szerint a viselkedésünket. (Közben észrevettem, milyen hülyén fogalmazok: általánosítok, ugyanakkor magamra vonatkoztatok. Bocs, fáradt vagyok.)
Örülök, hogy végre tükrözés révén, a gyakorlatban, ill. egy számomra hiteles szakember révén képet kaphatok a működésemről.
Tényleg igaz ugyanis, hogy én egy aaaannyira okos és intelligens, túlművelt nő vagyok - aki annyi, de annyi könyvet olvasott...De dacára minden olvasmányélménynek; ember legyen a talpán, aki korrektül, könnyedén és önámítás nélkül képes önmagára vonatkoztatni a dolgokat. Ja, és még valami: az intellektuális felismerés, belátás csak az első lépés. Attól sajnos semmi nem oldódik meg. A léleknek konkrét érzelmek megélésére, kifájására, elengedésére és új érzelmek bevitelére; tehát olyan stratégiára van szüksége, hogy amikor a hétköznapokban ismételten benyomódnak a  fájdalomgombok (mert azok életünk végéig be fognak nyomódni...), akkor már máshogyan tudjon rá reagálni, és így minőségibb életet tudjon élni. Én is!!! :-)
Hát, erre jó egy jó csoportfoglalkozás, meg egy jó egyéni terápia. Alapvetően egészséges embereknek is; mivel általában nagyon-nagyon kevés az az ember, aki élete első 24 évét egyetlen trauma nélkül megússza. Átlag egészséges felnőttek általában sokszorosan sérültek, és gyakran nem képesek felnőtt módon működni. De ezen lehet változtatni. (Direkt nem írtam százalékot, és fennhagytam a lehetőséget, hátha mégis akad olyan, aki nem...)
Képzelni persze bárki képzeleghet bármit magáról; én már inkább mindenkit meghagyok a hitében (kinek-kinek hite szerint, mint tudjuk)...

Engem már magam érdeklem.
Valahogy a sűrű álmok, és az, hogy be kellett látnom, hogy minden intellektuális igyekezetem ellenére a testem bölcsebb nálam, és nem kontrollálhatom korlátlanul; ez kissé érzékenyebbé, és talán alázatosabbá tett.
Talán említettem a lúdtalpamat és a bokafájásokat - amik azóta sem múltak el; és milyen érdekes - a kezdeteket az egyéni terápia kezdetére tudom tenni. Ja, és a bal bokám/sarkam/ujjaim fájnak. Ja, képesek bizonyos témákra ráfájni...Ja, és annyira ráhangolódtam a témára, hogy a héten a csecsemőkori élményeim "tudatosítása" végett komoly gyomor-és hasfájdalmaim lettek. Amik azóta is, ha szóba kerül a téma, megjelennek...De bizakodó vagyok: ha  megfejlődöm magam, akkor a fizikai tünetek is elmúlnak.

Az álmaim nagyon biztatóak: a mélyben gyors paradigmaváltás és nagytakarítás zajlik. Ezzel kapcsolatban szeretnék elmesélni egy igen örvendetes dolgot: karácsonykor elolvastam egy exekről szóló kézikönyvet - gondoltam, most már nyugodtan tudok rajta szórakozni. Csakhogy: eszembe jutott szegény J., és szabályosan forgott a gyomrom, és áldottam a Jóistent, hogy én mitől szabadultam meg, és micsoda egy mázlista vagyok. Egyszerűen még elképzelni is borzalmas, milyen kapcsolatunk lenne...a "roppant sivár" és "reménytelen" nagyon angolos jelzők arra, amilyen életem lett volna mellette.
Nos, már elég hosszú ideje J. semmilyen formában nem jelent meg álmaimban, de most visszatért - hogy végleg búcsút intsen. Volt már korábban valami búcsú-szerű, és utána nem álmodtam, de most azt hiszem, az utolsó fájó emlékmorzsákat is kitakarítottam. Íme:
Egy erdős tájon voltam, ahol megpillantottam egy idegen házat. Tudtam, nekem semmi közöm a házhoz, de azt is tudtam, hogy J. bent van. De nem akartam bemenni. Helyette inkább kint várakoztam, hogy ha J. majd kifelé jön, akkor észrevesz, és tudunk beszélni (fogalmam sincs, mit akarhattam beszélni vele). És J. kocsival hajtott ki (a kocsiban más személyek is voltak) - és nem vett észre. J. egyszerűen elhajtott az autóval.

Az egy dolog, amikor éreztem álmomban a lezárást. De most, ezután az álom után azt érzem, hogy tényleg (TÉNYLEG) soha többet nem fogok vele találkozni. Most kicsit üres, de már annyira régóta azt éreztem vele kapcsolatban, hogy semmit sem tudnék neki mondani, semmit sem tudnék vele megosztani. Egy idegen. Idegen ház.