2011. július 30., szombat

nem eltűntem!

Nem eltűntem, hanem dolgoztam, táncoltak (mások) az idegeimen, én meg örültem, ha este 10-kor beestem az ágyba. Vagy éjfélkor. Vagy bármikor.
Pénteken találkoztam M-mel, akiről már régen írtam, de régen is találkoztunk - asztrora jártunk együtt, meg Törökbe és Portugálba az elmúlt 2 évben. Idén sajna nem, de nekem az idei a rongyrázós csóró év. Folyamatosan megtakarítani akartam egy új számítógépre, aztán rendre lakberendeztem, könyveket vettem, stb.
De örültem, mert M. is sokat változott - ő is békésebbnek tűnik. És képzeljétek! Vettem neki szülinapjára festéket (ő kezdett el mandalákat festeni), és mondtam én anno, hogy érzem: lesz neki köze a művészethez. Most, hogy javítson a rajzolási technikáján, elment jobbagyféltekés rajzolásra, és elhozta a műveit. Ledöbbentem, annyira látványos a fejlődése! Szerintem neki sokat tesz hozzá az életéhez a rajzolás - úgy képzelem, ilyenkor kreatívan meditál. Amúgy meg el szeretné adni a lakását, amibe évek óta nem akar beköltözni. És jól teszi!
Szóval, ezért tűntem el, meg csütörtökön voltunk a gyógyító asszonynál. Persze a tesómról semmit nem tudtam meg. De valahogy éreztem: nem arra kérdeztem rá, hogy vele mi van (azt amúgy sem tudta volna megmondani), hanem a saját belső nyugodtságomra, hogy az vajon önámítás-e. Azt felelte, hogy az ember a saját szeretteivel kapcsolatban bizonytalanodik mindig el, de a megérzés akkor is működik.
Érdekes volt, most sokkal többmindent láttam - annyira sokféle kép jött, hogy nem is igen tudtam értelmezni. De legalább sokfélét láttam. Érdekes volt, mert határozottan azt az üzenetet kaptam, hogy hamarosan valakit át fogok ölelni. Nem tudtam, kit és mikor, de éreztem, hogy nem szomorúság miatt. Ma pedig a sorsfordító "tanfolyamon" a meditáció alatt valóban meg kellett "valakit" ölelnem: a kétéves önmagamat...
Ez a sorsfordításos dolog érdekes volt (még csak az egyik napon vagyok túl). Arra számítottam, hogy csak középkorú háziasszonyok vesznek rajta részt, de volt egy-két idősebb pasi is, sőt pár fiatalabb is. Én jó későn éreztem: szinte mindenki bent ült már, úgy kellett üres széket keresnem. Így történhetett, hogy gondolkodás nélkül bekéredzkedtem két fiatalabb hímnemű közé. Ez korábban nem történhetett volna meg. Az előadó egy pszichológusnő volt; így a java pszichológiából és agykontrollból állt. Ha valaki annyit összeolvas, mint én, akkor nagyon sok újat nem tudnak neki mondani, de jó volt, hogy pár dolgot letisztázott - és valójában a megbocsátás témát is a helyére tette, mert ezzel hadilábon álltam mindig. Valójában nem "megbocsátani" kellene, mert ezzel azt feltételezzük (sőt ítélkezünk!), hogy a másik bűnös. Elengedni kell, mégpedig nem a másikat, hanem azt a gondolatot, hogy nekem közöm lenne ahhoz a problémához, amit a másik okoz nekem. Az ugyanis az ő személyiségének a sara. Az emberek valójában nem a másik ELLEN tesznek valamit, hanem a saját nyomorúságuk miatt, azt bizonyítandó. Ez azért elgondolkodtató, nem?
Az elvárásokat is besöpörte a régi szekrénybe azzal, hogy ha elvárásokat támasztunk, azzal magunknak állítunk csapdát, mert ahelyett, hogy annak örülnék, milyen a másik, folyton arra gondolok, milyennek kellene lennie. Hm. Ha jobban belegondolok, J. magának állított azzal csapdát, hogy a kettőnk kapcsolatát olyan alapon korlátozta, hogy folytonosan azokat az érzéseket/helyzeteket akarta klónozni, amit az exével élt át. Öt évvel ezelőtt megmutatta nekem azt, miért ne legyenek elvárásaim.
Egyébiránt volt egy jó pasi a tanfolyáson.

2011. július 24., vasárnap

a hét jótanácsa

"Szóval, kislányom, azért járj nyitott szemmel...és...valamennyire meg kell alkudni."

(Anya, én már nem bírok...nem mondtam meg neki.)

idilli időutazás

Ha már a gyermekprogramokról írtam, ejtsünk szót arról, hová érdemes még gyerkőcöket vinni, akik legalább 6 évesek. Menjünk vissza az időben egy hetet, amikor hazautaztam jóanyámékhoz, és kirándultunk egyet Ipolytarnócra. A helyet én találtam meg egy újságban - ott kalandparknak hirdették a geoparkot. Én személy szerint imádok minden arborétumot, füvészkertet, angol- és franciakertet kastélyostól/kúriástól vagy anélkül. Hogy geopark, játszótér vagy más néven fut, az is lényegtelen. Rádumáltam a szüleimet - ugyebár négy héten át nem hordhatják a srácokat csak a strandra meg a Mátrába túrázni. Bár atyám egyszer elvitte a lurkókat, és kiderült, hogy ők jobban bírják hegynek föl, mint szegény Apu...Azok a régi szép idők gyerekkoromban, mikor még csak úgy, ebéd utáni séta gyanánt fölruccantunk a hegyekbe! Imádtam, vagyis azóta imádom (Füreden bekötött szemmel is eligazodom). Én nem lennék boldog alföldi térségben. Persze most is a lapos oldalon élek, de a hegyek elérhető közelségben vannak. Számomra az ideális lakóhely egy ház lenne a hegyekben, a közelben a fák és egy hegyi tavacska. A távolban a szomszédok meg az ég :-)) Álmodik a nyomor! Mindig nézegetem a házikókat a "szép házak"-ban (építészeti újság, gazdag magyarok gps-szel behatárolhatatlan napkollektoros, medencés magánbirtokai majdnem nemzeti parkokban - és milyen jó érzés azokat a "kulipintyókat" megkritizálni! :-)) Ezt az újságot jobban szeretem a hagyományos lakáskultúráknál, mert nem csak a bútorokat fotózzák, a házaknak az alaprajzát is leközlik, meg a környéket -szerintem az az igazi művészet, no de elkanyarodtam az eredeti témától...
Szóval nekivágtunk a beígért időutazásnak, és egy rövid kitérő után (megtekintettük az útba eső sztúpát a Kőrösi múzeum nélkül) meg is érkeztünk. Kiderült, hogy egész napos programmal el tudnak minket látni - az alapjegyben benne van egy túravezetés, egy miocén park, a megkövesedett mocsári ciprusok megtekintése, valamint a "lombsétány" is; ezen kívül be lehet fizetni egy ún. "4D-s" mozira. Ennek ugyebár jó zsíros az ára, mert egyedüli az országban, de ha már arra jár az ember, vétek lenne kihagyni. Édesanyám a mozira nem volt kíváncsi, mert ő olyan rosszul levős fajta (de ezt már tudjátok, és amúgy is jól tette, hogy nem jött be, őt úgy vakartuk volna össze). Nagyobbik unokaöcsém előre sajnálkozott, hogy a film csak 15 perces. Utólag nem sajnálkozott, hanem együtt émelyegtünk. Az amúgy tisztességesen 3D-s mozit egy repülősülésre emlékeztető, az előadás alatt a nézőt ide-oda rángató szék tette "négydimenzióssá". A filmnek jó volt az alapötlete: egy képzeletbeli időutazást tettünk a 20 millió évvel ezelőtti tájba - féreglyukakon keresztül eljutottunk az ősemlősök korába, ott jól ránkijesztett egy pumaszerű lény meg egy medvekutya, aztán kitört a vulkán és minden elhomályosult...Mi meg egy órán át émelyegtünk. Egy élménynek jó, de azt hiszem, nem fogom megismételni.
A túravezetőnk egy nagydumás (és nagytudású) úr volt, aki nagyon jól eladta a földtörténeti látványosságokat. Az az igazság, hogy ha valaki nem egy ásványmúzeumba megy, ahol külön az orra alá dugják a kőzeteket, látványos rajzokkal szemléltetik a tektonikus mozgásokat és más, vulkáni tevékenységeket, hanem csak úgy végigtrappol egy átlagos erdei útvonalon, akkor valószínűleg észre sem veszi a sok esetben növényzettel betakart földgyűrődéseket. Fogalma sincs arról, hogy éppen egy beltenger fenekén, vagy egy lekopott vulkán tetején flangál. A bácsi nagyon jópofán magyarázta el, hogy éppen hol állunk; aztán persze előkerültek a "látványelemek" is: a megkövesedett pinea-törzs (erről híresült el a vidék), és a megkövesedett állati lábnyomok. Ez utóbbiakhoz készítettek egy 3D-s dokumentumfilmet is, így aki lemaradt a 4d-s sokkolásról, az bepótolhatott mindent.
Visszafelé bekukkantottunk a Miocén parkba - ez, azt hiszem, még nagyon új, a benne lévő növények elég fiatalok, és megnéztünk a híres mocsári ciprustörzseket is. Ebédeltünk, aztán nekivágtunk a "lombsétánynak". Ez az ún. kalandpark rész. A nagyobbak és bátrak 10 méter magasban hevederes nadrággal megerősítve ingó-bingó függőhidakon sétálgathatnak, de a kisebbek és kevésbé bátrak is megtalálhatják a számításukat a földdel egy szinten, mindenféle extrém játszótéri elemek társaságában. Alulról nézve nem nagy kunszt ez a függőhidas történet, csak aztán föntről nézve már más a gyerek fekvése...Ezzel akkor szembesültem, mikor a nagyobbik unokaöcsikém kacagva végigrohant(!) a függőhídon, hogy "ez tök jóóóó!!!" - én meg ott álltam a másik végén, ami expanderként kilengett, és sikoltoztam. Tisztában vagyok azzal, hogy ezeket az acélsodrony köteleket sokszorosan kibiztosítják, de akkor is valami rengett alattam, a drót felsértette a kezemet, úrilányos mivoltom a semmibe foszlott (mért? volt olyanod?). Élmény kipipálva, ismétlés majdnem kizárva. A srácok persze imádták, és még órákig elszórakoztak volna Tarzan-üvöltéssel, míg egyik fától a másikig siklottak. Mindenkinek csak ajánlani tudom. :-))

gyermekek

Hűtöm a lakást; engedem be a hűs nyári (őszi?) levegőt, közben elröppentek pár keresetlen gondolatot. Ismét túléltem az unokaöcséim látogatását. :-)) Igazából minden évben szörnyen készülök programmal, kajával, sütivel meg izgalommal, de minden évben egyre nehezebb velük - pedig a szüleim elkísérik őket! (Nem is értem, idén hogy bírták egy egész hónapra elvállalni őket?!)
Van, hogy órákig édesek, meg tündériek, de utána órákig gyilkolják egymást. 11 és 6 évesek, fiúk, békés küzdősportra járnak, de a nagy kamaszodik és hecceli a kicsit, aki agresszív kismalac, nyivákol, hisztizik és nekimegy a nagynak. Nem tudtam eldönteni, hogy a tévémet, vagy egymás testi épségét féltsem jobban.
Az egy dolog, hogy szordínót nem szereltek rájuk, de hát a szomszédoknak is jusson valami jutalomfalat belőlük. :-))
Végül minden rendelésre sikeredett, leszámítva az időt, mert az esős volt végig - a legjobban ma délelőtt fájt, mert a Nyulak szigetére mentünk.
Már pénteken feljöttek, így aznapra szabit vettem ki és egész nap rohangáltam, meg takarítottam. Négysajtos tésztát készítettem, amit mindenki kétpofára tömött magába, mínusz a kisebbik unokaöcsémet. Kiderült, az volt a baja, hogy csak a trappista sajtot eszi meg - tehát ha azt mondom neki, hogy a szószban négyféle trappista sajt van, akkor ő is burkolt volna tisztességgel. A szombati bőséggondolával (töltött tök) majdnem ugyanígy jártam: szerintem önmagamhoz képest lágyan fűszereztem (bár a 11 éves már a csípőset is szereti), de a kicsi nem evett sokat. Pedig a gombát átkereszteltük egyiptomi krumplinak, és úgy nem volt vele baja. Hát, igen. Ez a menzás gombaleves átka - én sem voltam hajlandó 14 éves koromig otthon gombát enni, mert a menzai felmosólén növekedtem fel. A nagyobbik azért jól evett, a kicsi viszont csak a puding és sütipusztításban jeleskedett. Ez utóbbiban a srácok kíméletlen mészárlást hajtottak végre: a legvérengzőbb sáskahad is csak jelenthetett nekik. Most értettem meg, mit mondott anno a tesóm: náluk egy tepsi süti kb. fél óráig tart.
A parlamenti látogatás mindenkinek tetszett, engem csak az a hisztérikus mozgáskorlátozás zavart, amit a borotvált fejű kétajtós szekrények műveltek ("Hölgyem! Menjen tovább, arra, arra!...blablabla!"). Inkább be se engednék az embert - tisztára, mintha repülőtéren lettem volna, csak több volt az arany a falakon. A túravezető hölgy rendes volt; figyelembe vette, hogy a csoport harmada gyerek, és nekik is elmagyarázott pár dolgot az ő szemszögükből.
Szombat délután elmentünk moziba - apukámmal cselesen jól megsétáltattuk a srácokat, hátha lefáradnak (nem sikerült!). A két srác annyira felpörgött a 3d-s mozizástól, hogy utána már csak a nagyapai szigor tudta szétválasztani őket. Én a nagyobbal a HP befejező részét néztem meg. Nem is tudom: én óriási HP-rajongó vagyok, a könyveket és a filmeket is szerettem; sőt, a filozofikusabb, borongós hangulat sem volt ellenemre, de ez a rész valahogy...jól kiszámolt, jól mérlegelt, de a csatajelenetek ellenére kissé vérszegényebbre sikeredett. Persze, ha majd díszdobozban kapható lesz mind a 8 rész (sacper karácsony környékén), akkor dvd-n is begyűjtöm, de...Végül is minden filmhez kell egy bizonyos hangulat; én meg túlzottan a programszervezéssel voltam elfoglalva, a srácokra figyeltem.
A Nyulak szigetén való bóklászás és sétabiciklizés végül jobban sikerült, mint reméltem (a napot mindenki megelégedésére a törökben koronáztuk meg egy ebéddel), de egy dologgal kénytelen voltam szembesülni: a fővárosban nincsen elég közvécé. Vagyis nincsen jól elosztva az a pár, ami van. Az egy dolog, hogy a Nyugatinál mondjuk legalább négy helyen elmehetsz (a plázában, az aluljáróban, a pályaudvaron és a könyvesházban is, nem számolva a gyorséttermeket!); de ha odébb mész párszáz métert, a híd környékére, ott nincsen semmi. Kivéve néhány bokrot. Szegény vérnyomás- és prosztata-gyógyszeren élő apukámnak azokat sikerült megtalálnia. Hm. A Parlament környékén ugyanez a helyzet: a metrónál nincsen mosdó, el kell menned két utcával arrébb, és egy cukrászdába kell bekéredzkedned. Szerintem ez ciki. Ugyebár országunk háza nem egy közvécé, ezt írták is, no meg a kétajtós szekrények sem teszik ezt lehetővé. Szóval, ha valamelyik olvasómnak vannak kapcsolatai a polgármesterrel, akkor jelezze, hogy ne csak a tökmagtartalmú gyógyszerreklámoknak jusson hely a városban, hanem a mosdóknak is! Arról nem is beszélve, hogy ez egy turisták által kedvelt úticél: kulturáltabb városokban nem csak a plázák és éttermek mosdóira számítanak a városfenntartók, hanem minden forgalmasabb helyen gondoskodnak tiszta, és lehetőleg ingyen is igénybe vehető illemhelyekről. Az ingyenest a mi városunkban elfelejthetjük (tényleg, mióta is az enyém a főváros? Ez egy durva freudi elszólás volt; puccos pestivé lettem, én, a vidéki lyány...).
No, de nem erre akartam pazarolni a biteket, hanem beszámolni kalandjainkról a Nyulak szigetén. Nem sok volt: meg akartuk keresni valami "bringóhintót"; erre nyert félárú kedvezményt a nagyobbik unokaöcsém egy matekversenyen. A srác elég okos: előkelő helyezést ért el két országos versenyen is töriből meg természetrajzból - a matek a harmadik verseny volt (ez volt a dicsekvés helye :-)). Gondolom, később nem fog ennyi versenyen részt venni.
Szóval, a mindent átpárásító, szemerkélő esőben próbáltuk felkutatni a titokzatos "bringóhintót". Elsőre megtaláltunk egy rasztahajú, enyhén krisnás külsejű gyereket, aki közölte, hogy ő nem a keresett szolgáltató, de nála sokkal jobbak az árak. Kérdésünkre, merre van a Hajós A. (híres magyar úszó, nem írom ki nevét, mert erre is rákeresnek!) sétány, nem tudott felelni. Mi több, azt sem tudta, ő hol dolgozik pontosan...hát, ennyit a krisna-fejű bringakölcsönzők helyismeretéről. Később egyébként egy vécés néni sem tudott segíteni. Ő bőszen az uszodára mutogatott (azt meg alfabétaként nem nehéz megismerni). Viszont kibuggyant belőle a nő, és megjegyezte, hogy ugyanolyan retikülje van, mint nekem. Biztosan nagyon elégedett volt magával, hogy milyen fiatalosan öltözködik - én a célszerűség végett egy kicsi, sportos táskát vittem magammal. Szóval, elállt az eső, megtudtam, hogy merre van az uszoda, és hogy táskámat vécés nénik is hordják, de a bickli-hintónak híre-hamva sem volt. Kezdtem pánikolni: nem a félár miatt, hanem a malőr miatt. Ti. a gyerek az ország egy másik városában nyer egy ilyen bónuszt, ideutazik többszáz kilométert, aztán jól felültetik.
Végül az a néni könyörült meg rajtunk, akinél vidéki A. barátném is bérelt egy kiskocsit a lányának. A rendelkezésünkre bocsátott féláron(!!!) egy négyszemélyes járgányt, ami ötünknek kissé szűk volt, a hajtók válla kilógott az esőbe (időközben elállt). Így kerekeztünk egy szűk órácskát. Anyukám nem volt hajlandó menetiránnyal szemben leülni, mert rosszul lesz (ő, aki kb. félóránként rágyújt egy cigire...), így apukámnak, az egyetlen aktív sofőrnek kellett háttal ülnie. Gondoltam, hadd pihenjenek az öregek, és tekertem a nagyobb csemetével...Drága szüléim nem sokat pihentek, mert a sajtkukac unokaöcsém ott ugrált egy zsebkendőnyi területen besározva mindenki lábszárát, míg én visítozva dirigáltam a nagyot, hogy ha már ragaszkodott ahhoz, hogy ő üljön a kormánynál, akkor tartsa meg azt az öt ember súlyával együtt, és legyen szíves egyenesben tartani, ne vigyen be a susnyásba. A tákolmány úgy haladt, mint egy részeg kordé: nem azon aggódtam, hogy elütünk egy-két gyalogost, mert azok elég ügyesen félre tudnak ugrálni, hanem azért, hogy öcsikém nekivezet valami lámpaoszlopnak. Az, hogy belemanőverezett az összes pocsolyába és kátyúba, az az alapszolgáltatása része volt. A "80-nal vegyük be a kanyart és okozzunk szívrohamot nagynénénknek", csak hab volt a tortán. Jóapám mindebből semmit nem látott, mert háttal ült. Boldog ember! A kissrác pedig igazi férfiként arról kérdezgetett utána, hogy milyen is egy igazi autót vezetni...Pasiiiiii!!! :-))

2011. július 22., péntek

a második mérés

Ma megejtettem a második mérést. Meglepő eredménye lett - igyekszem az előző hónaphoz arányítani:

Mell: 0 cm (szerencsére változatlan; 104 cm)

Derék: -4 cm (79 cm)

Has: -1 cm (91 cm)

Csípő: -2 cm (102 cm)

Comb: -2 cm (1-1 cm; 59-59 cm)

Kar: -2 cm (1-1 cm; 29-29 cm)

Súly: 70,8 kg (-2,3 kg) /166cm

Testzsír: 34,5% (-1,7%)

BMI: 25,69


Az eredmény szépségét rontja a tény, hogy most reggel mértek - ez a súlyon és a derékon délután máshogyan nézne ki; mondjuk 81cm lenne a derekam és kb. 1 kilóval többet nyomnék. Szerintem. De ebben a hónapban is fogytam legalább bő egy kilót. Érdekes, hogy most megint kezd beállni, ami régen jellemző volt rám: a csípőm keskenyebb lett, mint a mellem. A csípőmről eddig 3 cm jött le, és ezt meg is érzem a nadrágjaimon. Az egészséges az lenne, ha a derekam beállna a délutáni 73-74 cm-re, de ahhoz rengeteg szalonnától kellene megszabadulnom. És én nagyon óvatos vagyok, tulajdonképpen nem fogyókúrázom. Az elmúlt hónapban pedig lánybúcsú, esküvő, és hazautazás is volt, ami rontott az étrendbetarthatósági rátámon. Tehát tulajdonképpen ez egy igen jó hónap volt.

2011. július 20., szerda

esküvői utórezgések

Nagyon furcsát álmodtam: (mindig furcsát álmodom, tudom, tudom!) Megálmodtam a saját templomi esküvőmet. Ahogy az már lenni szokott az ilyen álmokban, a szegény vőlegényre abszolút nem emlékszem (pedig ez lenne a lényeg); csak arra, hogy ő is ott volt, köszöni szépen, jól volt. A pap azzal indított, hogy valami retró-stílusú csokrokat varázsolt elő - az én csokrom vízesés-szerűenhullott alá, vörös, rózsaszín és sárga rózsákból állt. Bizarr színösszeállítás, de úgy éreztem, hogy ez a legszebb csokor a világon.
Aztán a pap belecsapott a lecsóba, és ekkor ért minket a meglepetés. Egy falunyi ember özönlött a templomba: gyerekek, felnőttek vegyesen, mind régies (több száz éves) jelmezekben. És előadták a "vidám passiójátékot"; avagy Ilyen volt a vallásüldözés Erdélyben a tizensokadik században c. opuszt.
Mi meg, a párommal, csendben kuksoltunk és vártunk a sorunkra (hátha egyszer minket is összeadnak, végtére is ez egy esküvő, nem?). Amikor eluntam a vidám passiójátékot és a kacagva a lefejezésükre vonuló nemeseket, akkor inkább felébredtem és kimentem mosdóba. Pont nem adtak még minket össze.
Félálomban még arra kértem a Jóistent, hogy kíméljen meg a passiójátékoktól a templomi esküvőmön.

2011. július 19., kedd

ez viszont nem jó hír

Ma felhívtam a tesómat, mert szerettem volna pár dologban tisztábban látni. Ha ugyanis a szüleim mesélnek el valamit, az nem egészen úgy fest, mint a valóságban. A tesómból kivágtak egy anyajegyet, ami az utóbbi hónapokban jelent meg, jó nagy és gyanús külsejű volt. Sajnos a klinika össze-vissza vizsgálta, de nem tudtak egyértelmű választ adni, hogy jóindulatú, vagy rossz-e (azt majd az idő dönti el állítólag). A tesóm elment az onkológiára, ahol kiakadtak, miért nem oda küldték azonnal (bár a klinikán is mindenféle tumor-markereket megnéztek), és abban állapodtak meg, hogy mivel nem lehet egyértelműen kizárni a dolgokat, a testvéremet olybá veszik, mint egy rákbeteget, hogy végigkövethessék a dolog utótörténetét - 3 havonta vizsgálat, mellkasi röntgen évente, stb. A tesóm szerint az általános tumormarkerre negatív lett az eredménye, de a melanómáéra nem - ezt nem igazán értem. A lényeg az, hogy vagy jóindulatú elváltozása volt, vagy nem. Ha rossz volt, akkor pedig vagy nem lesz következménye (elég szép nagy darabot vágtak ki belőle), vagy 2 éven belül meghal.
Olyan furcsa érzés kerített hatalmába. Valahogy nem estem kétségbe, mint sógorom esetében. Valahogy az az érzésem, hogy ennek a történetnek jó vége lesz - nem tudom, miért. Próbáltam rávenni, hogy törődjenek magukkal - ekkor egy hosszú, félórás mesét kellett végighallgatnom a nővérem anyósáról, akivel elég bizarr a kapcsolata (finoman fogalmaztam). Engem jobban érdekelt, hogy más kapcsolatai milyenek, de szerinte rendezettek. Kiderült, hogy ez az anyajegy akkor kezdett el rajta nőni, amikor a sógorom lebetegedett. Nem is tudom, ettől még nyugodtabb lettem. Valahogy úgy érzem, ez csak egy jelzés volt. És amikor megpendítettem, hogy legalább a tudatalatti tízparancsolata cd-t hallgassák, mert az sokat javít az emberen, kiderült, hogy együtt hallgatják minden reggel és este. Igaz, hogy tesóm egyetlen mondatára sem emlékszik, mert még alszik, de a lemez elvileg a tudatalattira hat, tehát ez nem is baj.

múló rossz álom

Szombatra megint rosszat álmodtam. Nem vagyok az a rémálmodós fajta (szerintem inkább érdekesek szoktak lenni az álmaim, de nem rémisztőek); de most megint háborúztam - ezúttal zombikkal. Érdekes, hogy megint közvetlenül a gyógyító asszony csoportfoglalkozása előtt, és ott megint negatív energiák ellen "küzdöttünk", bár a csoport tagjai csak úgy szoktak fogalmazni, hogy "dolgozunk" a Földanyáért.
Nem ez volt az érdekes. Hamarabb odaértem, és tudtam pár mondatot váltani a gyógyítóval, akinek elmeséltem a B-vel kapcsolatos dilemmáimat, rossz érzéseimet, keserűségemet, bizonytalanságomat. Szerinte normális dolog, hogy az ember nem egykönnyen ereszt el - de én nem 20 évet éltem le B-vel! Viszont azt nem tudta megmondani, van-e B-nek gyereke, ugyanis a férfiak mellett nem szokta a gyerekeket látni. A gyerekek a nőkhöz születnek le. A nők pedig mindenre képesek, ha valakit meg akarnak fogni...Engem inkább az érdekel, hogy ha egy férfi keresi meg azzal, hogy lesz-e gyereke (van-e férfi, aki ilyet kérdez és nem a karriert?!:-), akkor annak mit mond? "Nem tudom megmondani, de hozza ide a kiszemelt nőt, és arról megsúgom, lesz-e gyereke - legfeljebb nem magától..." :-)) Ez egy komoly technikai dilemma, kérem!
Megint dolgoztunk, megnyugodtam, hogy azért látok is valamicskét. Munkánk végeztével megdicsértek minket és kérhettünk az égiektől. Persze mindenki igyekezett valami fenemód önzetlent kérni. Amikor ugyanis ODÁIG jutsz, eszedbe sem jut olyasmiket kérni, hogy férj, lottó ötös. Én azt kértem, hogy ha valakit aggaszt valami, vagy akadályozza a fejlődésében, akkor azokra a kérdéseire kaphassa meg a választ/segítséget, hogy tovább haladhasson az útján. Nem tudom, ez nem ütközött-e valamilyen szabályba, vagy karmába - csak azt tudom, hogy másnapra mintha elvágták volna a keserűségemet, a rossz szájízű kötődésemet B-hez. Eltűnt. Megint kiegyensúlyozottnak, boldognak éreztem magam. Illetve azt éreztem, hogy most már készen állok egy komoly, felelősségteljes kapcsolatra.

2011. július 16., szombat

esküvői kalandok/4.

"Egy parti az csak parti - de egy parti egy nyári éjszakán...ÁÁÁhhh!" (Emma, filmfeldolgozás)

Amikor kiértünk a tanyára, még mindig fullasztónak éreztük a hőséget. A gyorsabbak már egy pohár sörrel álldogáltak, mi igyekeztünk megtalálni a helyünket. Jól jártam: a menyasszony barátnői közé ültettek be. Azonnal több liter folyadékot töltöttünk magunkba, a vőfély pedig elkezdte sürgölődését.
A menü hagyományos lakodalmas volt: tyúkhúslevessel, különféle sültekkel, töltött káposztával és mindenféle rétesekkel, egyéb sütikkel. Éjfélkor pedig birkapörköltet adtak. Minden nagyon jólesett, igyekeztem a diétámhoz igazítani a menüt, de mint tudjuk, sok kicsi sokra megy. Hiába próbáltam a szénhidrátot kerülgetni, a sok finomság a sűrűn (és a boldogságra) legurított töményekkel együtt hajnalra borzalmas gyomorsavat csinált, ami velem maradt három napig. Erről persze nem a kaja tehet, hanem én. Kénytelen voltam konstatálni, hogy már a gyomrom sem olyan, mint régen. (Majd az én lagzimon biotyúktápot kapnak a kedves meghívottak :-))
Én személy szerint jól éreztem magam: beszélgettem, az est folyamán felvonultatott esküvői játékokon pedig jót derültem. A fiatalok készíttettek egy filmet is magukról - ha jól tudom, ez inkább Amerikában divat (bár, ki tudja?). Ez a filmecske nekem különösen tetszett.
A játékok közül a király-királynés volt nagyon ötletes; ezt egyáltalán nem ismertem. (Hm. Túl keveset járok lagziba?!) Leültetik az ifjú párt, meg még pár vendéget, örömanyákat olyanformán, hogy a pár lesz a király és királyné, lesz két ló (anyósok), négy kerék és egy kocsis. A vőfély pedig magyar népmesés stílusban elkezd mesélni. Amikor kimondja valamelyik szót (pl. lovak), akkor az adott szereplőknek fel kell állniuk. A hintó szónál mindenki feláll. Ha valaki elrontja, az pálinkát iszik. A vőfély szegény kocsist pécézte ki, mert ilyen mondatokat eresztett meg: "Ekkor így szólt a király: - Kocsisom! Én jó kocsisom! Te vagy az én legjobb kocsisom! Te kocsisok legkocsisabbika!..." Egy idő után a "kocsis" szólt, hogy ő már inkább inna, csak ne szívassák. :-)) Megjegyzem, akárhogy is igyekezett a vőfély, a szereplők, különösen az örömanyák igen ügyesen ugráltak fel. Csak a vőlegény járta meg az olyan szavaknál, mint "kirány...né". Hopp, egy pálesz! :-))
A tánc nem egészen úgy alakult, mint képzeltem (nem a menyasszonytáncra gondolok, az jó volt!). Biztosan a nagy meleg az oka, és az, hogy nem egy többszáz fős lagziról volt szó, de nem olyan sokan akarták egész éjjel ropni (pedig milyen jót tett volna az emésztésnek, kérem!). Én olyan lelkiállapotba kerültem, melyben igen nagy hajlandóságot mutattam a táncikálásra, de a zene sajnos sokszor lehetetlenné tette, hogy arra két nő lötyögjön a párok mellett. Utaltam már rá, hogy a facér urak és hölgyek aránya igen kedvezőnek volt mondható; ehhez képest a vőlegény barátai között egy, csak egy legény akadt a gáton, aki becsületesen megforgatott minden petrezselymet áruló nőszemélyt. A másik két úr inkább a székét melegítette (pedighát nem azt szerettük volna, ha feleségül vesznek minket, csak hogy táncoljunk mán, kérem!!!). Ezért Á. barátnőjével egyszer el is mentünk az istállók felé, ahol a lóápoló volt olyan kedves és körbevezetett minket a zömében andalúz csődörök között. Így aztán előbb láttunk lovat, fecskét, denevért, mint boldogan táncikáló fiatalembereket. :-))
Hajnali kettőre fáradtam el - úgy a lábam, mint én (Tényleg: volt már a kislábujjatokon vízhólyag?! Nekem mind a kettőn lett, a tappancs részen, szép párhuzamosan). A táncoló legény a gáton megjegyezte, hogy ugyan ne menjünk még, mert a többi ifjú "éppen most" akar a parketten bizonyítani, de hát...hm.
Semmi másra nem vágytam, mint hogy zúgó fejemet és sajgó kisslábujjaimat kinyújtóztathassam.
Á. később elmesélte, hogy a zenészek hajnali kettőkor kaptak észbe, és kezdtek táncolható csárdásokat játszani, amire összenépi körtánc alakult ki.

Véget ért hát a várva várt nap - az ifjú pár első-sokadik-legszebb napja. Nincs más hátra, mint hogy mi (szerző és olvasók) is sok boldogságot kívánjunk nekik, hiszen -Austen asszonyt idézve szabadon- nincs is annál jobb dolog, mint X és Y. évesen elindulni a tökéletes boldogság felé. :-))

ITT A KEZDETE, FUSS EL VELE!

kinek mit küld

Vidéki A. éppen azon örvendezik, hogy magvas könyvek hiányában neki mindig élőben küldi a Jóisten az ellentétes nemű tanulnivalót - úgy tűnik, megint küldött neki valamit/valakit. Hogy nekem kit küldött a Jóisten, arról inkább nem részleteznék semmit: külföldön élő (amúgy hatezer éve nős) haverom tegnap meglátogatott. Beszélgettünk, aztán megmaszírozott, aztán sétálgattunk. A haverom kényszeresen hozzáér (megragadja?) a kezemet. Boldogult kamaszkoromban kikosaraztam, azóta jó barátok vagyunk, de vannak ezek a furi dolgai...Megpróbáltam vele tisztázni dolgokat, hogy tisztában vagyok vele, hogy hiányzik neki a neje, és részemről ez-meg-ez van (de nem az, és kérlek, ez baromira félreérthető, kínos, stb.). Ühüm, ühm, hülye indokok, hogy miért, persze ő sem dicsekszik vele, bla-bla. A szar az egészben az, hogy indoka még el is fogadható, pszichológiailag alátámasztott. Hát, erről már nem is akarok írni.
Ez az a kategóriájú dolog, amit soha nem tudnék bizonyítani, és a kínos jelenetek elkerülése céljából igencsak leredukálom a személyes találkozókat. Van, amikor jobb levélben érintkezni...

Viszont ő vetette fel, hogy nekem tavaly megvolt a "menetrendszerű" pasi, Galád A. személyében. Hát, ha GA-t muszáj beleszámolnom, akkor igencsak rosszul jártam, mert ő aztán senkit sem írt felül érzelmileg.
Délután megyek a gyógyító asszonyhoz meditációs körbe.

2011. július 14., csütörtök

a hét rekordere

A hét rekordere külön bejegyzést érdemel: ma beszéltem vidéki A. barátnémmal. Elújságolta, hogy megszabadult a lelki púp műhercegtől (A. fénysebességgel száguld a szellemi megvilágosodás felé: komolyan mondom, nem értem; míg Én csak olvasom a szellemi épülést szolgáló magvas műveket, addig ő szimplán tapasztalati úton vonja le a következtetéseket. :-))
A. mesélte, hogy fölvette a kapcsolatot volt egyetemi évfolyamtársunkkal. A lány első esküvőjén még mi is ott voltunk. Mostanra kétszeresen (!!!) elvált nő lett, és egy éve valami foglalt pasival van kapcsolata. Akkor most szépen ezt sem kommentezem.

B. már nem kálváriázik

Gondoltam, páran már aggódni kezdtek, hogyan élte túl kétségeit és a hétvégét B. barátnőm. Szemmel láthatóan kisimultak a ráncai. No, nem a mi stílusunktól és minimonológjainktól - egyik 3 gyermekes kolléganőnk tette helyre: elképzeltette vele, hol tartana ő, és vajon hány gyermeke is lenne, ha az a bizonyos házastársi bizalom megingott volna. A bizalom e kolléganő értelmezésében NEM korrelál azzal, hogy vajon valaki megcsalogat vagy sem. Sőt: a hölgy stratégiája a szemet hunyás: feltételezi, hogy férjura néha nem volt szent, ahogy valamennyire ő sem annyira (de nem túlzottan); viszont szeretik egymást, bíznak egymásban. Én ezt most nem kommentezem, mert mindenkinek mástól működik a kapcsolata - nekem pl. egy sem működik éppen, éppen már évek óta nem műxik...:-))
Én viszont kaptam az alkalmon, és meglátogattam a bandából J-t is irodájában, és eltársalkodtunk az aktualitásokon, úgymint HP 8/2-es rész megtekintése, újabb cukros diéták, B. és K. élete ("Mit szólsz hozzá, J? - Én? Én semmit; mindenki úgy szarja el az életét, ahogy neki tetszik!") J-nek hervasztóan realista-magyar stílusa van, de ez a hozzáállás bizonyos pillanatokban nagyon hatékony. Nagyon leszidott, hogy miért nem mentem még el családállításra. Megnyugtattam, hogy most más technikákon van a sor, aztán ha itt lesz az ideje, beiratkozom egyre. Egyetértettünk abban, hogy a jelenlegi helyzetben az a jó B-nek, hogy ismét úgy alakítgatta, hogy ne kelljen semmivel sem szembenéznie. 3 éve bennragadt a saját lelki csapdájában, de nagyon jól eshet neki az önsajnálat.
Óvatosan puhatolóztam, hogy állnak a gyerekprojekttel, lesz-e kistestvér, de J. erről már letett. Az egészségi állapota mellett nem hiszi, hogy valaha még teherbe eshet - ehhez leadott egy félig humoros monológot arról, hogy talán már nem is lenne neki való egy újabb kisbaba, mert azzal csak a baj van: "A gyerek csak fekszik a hátán, mint büdösbogár, és üvölt, ha felveszed; üvölt, ha leteszed. Sose tudod, mi baja van, mert nem beszél. Ha röpke 45 perc alatt elszunnyadt a karodban, és le szeretnéd fektetni, akkor egy bizonyos távolságnál bekapcsol a beépített távolságérzékelő szenzorja, és elkezd üvölteni. És később sem jobb. Az én gyerekem mindig túl nagynövésű volt a szellemi fejlettségéhez: másfél évesen a pult alá állt, majd egyszercsak fölnyúlt és kikapta a 25 centis henteskést és elkezdett vele rohangálni. Sosem gondoltam volna, hogy föl fog érni a pultra. Amikor üldözőbe vettem, elhajította a kést..."
Hm. Ilyen egy hamisítatlan családi idill. :-))

egy esküvő a múltból

Az igazsághoz, és a kritikai érzékhez hozzátartozik, hogy bevalljam: régebben, boldogult kamaszkoromban én sem tartoztam a stílusguruk közé :-)) Most sem vagyok egy divatikon, néha sikerül jobban felöltöznöm, máskor szörnyen topisnak érzem magam (nem értem a többi nőt, akik naponta ugyanazokba a kényelmetlen cuccokba öltöznek, amikben általában csak felfázni és bütyköt növeszteni lehet). Gyermek- és részben kamaszkoromban ráadásul a vidéki butikok sovány és giccses kínálatán kívül nemigen akadt "trendi ruci", a szüleim meg nem tartoztak a kisváros -anyagi- krémjébe. Így életem első és egyetlen "hivatalos" koszorúslányságát mindössze 14 évesen úgy éltem meg, hogy nővéremmel ketten egy-egy szörnyű, fordított háromszög-szabású műszálas butik-borzadályban (a régi típusú műszálasból!) fogtuk közre a boldog vőlegényt, unokabátyánkat. Nevezett "ruhaköltemények" nem előnyösen elrejtették akkor még nem is rejtegetnivaló, kislányosan karcsú alkatunkat, hanem akkora debelláknak puffasztott fel bennünket, mintha amerikai rögbijátékosok lettünk volna. Tegyük hozzá: mindketten magasabbak vagyunk egy-két centivel az unokabátyánknál, így felteszem, ő sem minket kívánt koszorúslányoknak maga mellé, akik imigyen vonultak végig vele az egész falun...

esküvői kalandok/3.

Ahogy ígértem, ma végre eljutunk az oltárig, bár addig göröngyös és főleg nagyon meleg lesz az út. Sikerült megtalálnom Á. mindkét barátnőjét, és meglepve tapasztaltuk, hogy a barátok szállingóztak be időre. Némi aggodalommal tekintgettünk szét, mivel jó darabig csak alulöltözött turisták özönlöttek a bazilikába - mi van, ha a pap bácsi nem díjazza a késést? Ki tudja, egy bazilikában minden lehetséges. :-))

Addig is elkeseregtem bánatomat a leányoknak (ti. Gonosz Recepciósnőt), és kénytelen voltam megállapítani, hogy nem én vagyok a legszerencsétlenebb a vendégek között. Amikor a meghívót kézhez kaptam, eleinte azon aggódtam, hogy én leszek az egyetlen párnélküli és egész este petrezselymet fogok árulni. Aztán a leánybúcsú környékén kiderült, hogy az egyik lány éppen akkor ment szét a barátjával - ez tehát sokkal rosszabb állapot, mint az enyém, mert egy ilyen életszakaszban odamenni egy esküvőre, és őszintén örvendezni, míg a te terveid épphogy széjjelhullottak...nos, ez embertpróbáló lehet. (Milyen jó, hogy nekem már évek óta nincsen senkim, nem?!). Ez a lány ráadásul jól meg is fázott, tehát vacogott egész este, bár sikerült belediktálnunk némi gyógypálinkát. A másik leányzó még ennél is rosszabbul járt, mert ő a hét közepén szakított a párjával, akivel úgy tervezték, hogy kocsival jönnek, és nem kértek szállást. Neki az utazást is meg kellett oldania. Szerintem amúgy mindkét lány nagyon jól tartotta magát lelkileg - én hasonló helyzetben valószínűleg összeomlottam volna. No, ezt csak azért mesélem el, mivel így összesen négyre szaporodott az ara szingli barátnőinek száma, aminek a későbbiekben a tánc miatt jelentősége lett.

Időben beültünk a bazilikába, ahol az orgonista már ujjgyakorlatokkal szórakoztatta a foghíjas násznépet - nem értettük, miért vagyunk kevesen, lábra kapott a pletyka, hogy valaki rosszul lett - aztán kiderült, hogy az örömszülők helyismeret híján nem találtak be a templomhoz. A pap mindenesetre megvárt mindenkit :-)).
Jó volt a hűvösben ücsörögni, szeretem a templomokat. Megfigyeltem, milyen szépen visszhangzik a halleluja, nézelődtem.
Aztán jött a bevonulás, és megértettem, a menyasszony miért ódzkodott a koszorúslány intézményétől. A roppant feladatra két hölgyet választottak ki, akik nem kifejezetten hivatalos koszorúslányi ruhát vettek föl, de még csak össze sem beszéltek; igen eltérő stílusban jelentek meg. Az egyik leányzó sötétben, s másik fehér(!!!) ruhában, amin ízléstelen aranyminták tenyésztek. Az egész hacuka merev volt, mint egy régies sötétítőfüggöny, és olcsón hivalkodó. Nagyon elütött a menyasszony eleganciájától. Viszont jól megvezette a szemet, csak éppen nem jó értelemben - a másik lány ruháját gyakorlatilag meg sem figyeltem, helyette ezen szörnyülködtem. (Ha rajtam múlt volna, akkor mindkét ifjú hölgyet egységesen térd fölötti, egyszerű szabású ruhába, vagy sötét alj-világos felső kombinációjába öltöztettem volna, mivel szemlátomást csinos volt az alakjuk - de hát nem én voltam a stylistjuk :-))

A szertartásról nem tudok mit mondani. Eddig három katolikus esküvőt volt szerencsém végignézni, és egyik sem hasonlított a másikra :-)) Ez a pap kissé konzervatív volt - bár nem tudom, hogy egy fiatal pap mennyiben lett volna más :-)) A szokásos kézpólyázós és hosszú eskü után még a feszületre is feleskették a fiatalokat.
Kijöttünk, gratuláltunk, örültünk, hogy megúsztuk sírás-rívás nélkül (én nagyon paráztam, mert minden esküvőn sírni szoktam...), aztán mindenki mindenkivel fotózkodott, a vőfély elkezdte sürgölődését - azt hiszem, jó szokás ez a vőfély-dolog, mert kézben tartja a lagzit, nem kell semmin gondolkodni, ő tudja, mikor mi jön.
A leányokat felállították a lépcsősorra, Á. pedig jól bemérve a szöget elhajította a dobócsokrát. A csokor három kisebb csokorra vált szét, amik külön röppályát írtak le. Nem tudom, mik a csokorkaparintás pontos szabályai, de mivel Á. mindenképpen jól szeretett volna dobni, kissé magasra sikeredett a dolog, így csak egyetlen csokrot kapott el egy leányzó, a másik kettő - melyek közül az egyik határozottan az én irányomba szállt - nos, a másik kettő a földön landolt. Néztem, néztem, senki nem mozdult, ezért fölvettem az egyiket...(Furcsa gondolat suhant át az agyamon, ködös, nem körülhatárolható, inkább csak egy érzés, hogy ez most fontos pillanat, hiába akarom letagadni, ez így érvényes, és jelentősége van, hogy így, a földről vettem föl. Ennek köze lesz a közeljövőmhöz.)
A jó példán fölbuzdulva a vőlegény is megragadott egy csomagocskát, hogy elhajítsa a nőtlen férfiak között. Vicces volt, mert a kisfia kapta el - a csomagban egy pár rózsaszínű papucs lapult. :-))

Végül elindult az esküvői karaván a lovastanya felé...

2011. július 13., szerda

szimpátia

Csak egy gyors, köztes bejegyzés: rájöttem, hogy én egy Anyóstalan Árva vagyok :-)). Ez szomorú. Annyira szeretnék egy jófej anyóst! :-)) Mostantól mottóm ez lesz: "ide nekem egy jólelkű anyóst!".
De valahogy az élet mindig teljesíti a kívánságaidat, vagy megmutat valamit, hogy mire is vágynál. Tegnap jöttem este hazafelé, s majd szétvetett egy jó anyós utáni vágy, amikor leszólított egy hölgy az utcán. Igazából nem egy polgári úrihölgy kategória - inkább az a közvetlen, kedves asszonyság. Nem először szólít le, a szomszéd utca kisboltjában dolgozik, és már évekkel ezelőtt "kinézett" magának. Ti. észrevette, hogy mindig hajnalban rohanok végig az utcán, és onnét tudja, hogy ideje kinyitnia az üzletet. Néha váltunk pár szót. Nem is igazán tudom, miért vagyok neki ennyire szimpatikus -nem vagyok a törzsvevőjük. Egyszerűen kiszúrt magának a nő, és kész. Most egy darabig együtt mentünk, beszélgettünk. Érdeklődött, hogy van-e férjem, meg hány éves vagyok. Mondta, hogy majd ő férjhez ad. Ezen jót mosolyogtam.
Nagyon kedves, nem tudom, miért. De nekem is szimpatikus. Biztos ismertük egymást korábbi életekben is. Ezek azok a szimpátiák, amiket nem lehet szimplán azzal magyarázni, hogy ő egy jó kereskedő, tud a vevőkkel bánni.
Például úgy képzelem, hogy mi az anyósommal szeretni fogjuk egymást. (Tudom, ezt csak én képzelem, ő nem! :-))
Szóval, ilyesmik történnek.
Meg egy héten belül kétszer botlottam film révén ugyanabba az üzenetbe: az életeken, időn átívelő nagy szerelemről szólt az üzenet. Lelkekről, akik minden életben meglelik, megérzik egymást. Különös egybeesés.

Holnap folytatom az esküvői kalandokat, és ígérem, hogy immár az oltárig is el fogunk jutni!

esküvői kalandok/2.

Avagy Intermezzo.

Idő: Kr. u. 2011. 07. 09. 14-16.30 h

Szereplők: változó létszámmal - én, Andi, a fődíszítő szolíd kontyban, melegtől hisztérikus barátnő, "Kopasz" Krisztián (nevezzük most így, bár történetesen ez a neve, de átfutó vendég ezen oldalon), Gonosz Recepciósnő - a hotel élemedett korú és korlátozott szellemi kincsekkel megdotált élmunkása, valamint álmatag, elcsigázott vendégek vegyesen...

Először is kerengtünk Eger belvárosában. Csoda, hogy odáig is eljutottunk. Nem tudom pontosan, mennyiben más egy gázüzemű automobil elvezetgetése, de tény, hogy Krisztián (a vőlegény asszem legjobb barátja), hosszú idő után aznap ült kölcsön-volán mögé, vadidegen terepen, 40 fokban...Mi, többiek igen bátrak voltunk. Bár, ha belegondolok, Á-nak, a boldog arának volt egy egészen elszállt gondolata a nap folyamán, mikor kiderült, hogy két autóra nem elegendő egy sofőr - ti. hogy én (ÉÉÉÉNN!) üljek be a volán mögé, mivel nekem "úgyis van jogsim". No igen, három éve letudtam a dolgot, hogy aztán ott virítson a retikülömben, mint valami pót-kompaktpúder. És 40 fokban még halavány KRESZ-tudásom is elpárolgott, nemhogy nem létező vezetői gyakorlatom. (Azt hiszem, mégis Á-tól szeretnék lazaságot tanulni...)

Mikor Andi és Krisztián kivitatkozták magukat Eger belvárosában és kellőképpen föltartották a forgalmat, megérkeztünk. Pontosan 3 előtt 5 perccel. Besuhantunk a portára. Már naaaagyon fáradtak voltunk. Sőt, nyűgösek. Gonosz Recepciósnő pedig előállt azzal, hogy fizessünk előre. Nekem ezzel semmi bajom nem volt, noha a szállodai etikettben nem szokott előre fizetés szerepelni, hacsak a kedves vendég nem kívánja úgy. Igen ám, csakhogy ő erőszakosan beszedte a pénzt Anditól is, akinek a szobáját az ifjú pár fizette volna. Előhalásztam egy tízezrest, mire GR. rámmordult, hogy nem tudja fölváltani. Szívtam a fogam, mert az ezreseket a taxira tartogattam, de előkotortam háromezret. Elismételte: nem tud visszaadni, így leszek szíves leperkálni neki 2880 Ft-ot (Sic!). Közben ő a romantikus-realista részletekig menő beléptetési lap alapján elkezdte jóóóó lassan kitölteni a számlát. Nálam ekkor kezdett betelni a pohár. Nagyon örültem és hálás voltam, hogy Á. anyukája szerzett protekciót és tényleg akciósan kaptunk szállást a fősuli szállóján, ami mellesleg egy jobbfajta felújított 3 csillagos szállónak felelt meg, légkondival, keményített törölközővel, csenddel - de a körítésen eldurrant az agyam. Eleve nem értettem, hogy egy szálló miért gyűjt be 5-6 személyes adatot bárkiről - köztük lakcím, személyi igazolványszám, foglalkozás és munkahely!-, de ez az előre és forintra számoljak le, nos, ez teljesen kiakasztott. Felvettem a nagyon-udvarias-ámde-arrogánsan-fenyegető hangnememet, amit utólag szégyellek, de sajnos nem tudtam ennél sokkal higgadtabb maradni (valójában mindig ehhez folyamodom, ha fenyegetve érzem magam és egyszál nőként kell egy hülyével szemben eljárnom - nem túl bölcs stratégia. Inkább joviálisan-hülyének-nézőnek kellene lennem, nem?) Szóval szóvá tettem, hogy neki, mint szállónak kell egy kasszával rendelkeznie, tehát olyan nincs, hogy nem tud visszaadni (tegyük hozzá: számíthattak a vendégseregre, mert előre bejelentkeztek). De tőle délben elviszik a pénzt, és minek vagyok türelmetlen, már délelőtt 11-kor elfoglalhattam volna a szállást. Csakhogy én öltöztettem a menyasszonyt. Hát, ez őt nem hatja meg. Rájöttem, hogy ezt a matrónát semmiről nem győzhetem meg, apróm szerencsére akadt, így fizettem, és felmentem a szobámba, hogy csak úgy porzott utánam az út.

Amíg szűk 55 percben magamba tömök három pilóta-kekszet, némi csokoládét, valamint lezuhanyzom és nekilátok, hogy összevakarjam magam, addig elmondom, hogy később megkérdeztem egy jogásztól, hogy a bejelentőlapon elkért adatok vajon teljesen jogszerűen kerültek-e oda, avagy lábbal tiporták meg személyiségi jogaimat és fussak az ombudsmanhoz. Van egy rossz hírem: kedves jogalkotóink úgy gondolták, hogy az Apeh meg az állam biztonsága megköveteli, hogy TE, szállóvendég ne inalhass el fizetés nélkül, téged nyomon kell követni. Ugyan nem értem, hogy egy lakcímkártya és/vagy személyigazolvány miért nem elég a beazonosításra, de a mi jogalkotóink mindig és mindenhol kicsiny hazánk (bocs, államunk) jogait helyezik előtérbe...Ah, már le is zuhanyoztam! És a szoba is elkezdett lehűlni. Áldom a hivatalos utakat és nyaralásokat, mert így nekem semmi problémát nem okozott két másodperc alatt a szobámba jutni kártyával (ez volt, akinek nem sikerült elsőre), ill. ugyanennyi időt vett igénybe a légkondi beüzemelése is. Belenéztem a tükörbe, és a reggeli rutinom segítségével mintegy 10 perc alatt felraktam a komplett sminket és fel is öltöztem (na, jó, lehet, volt az 13 perc is).

Lerohantam a találkozóra, hogy együtt menjünk a bazilikához. Senki nem volt ott. A Gonosz Recepciós azonban jó hangosan odaszólt nekem (hogy lehetőleg más vendégek is meghallják), hogy amikor a számlát tettem el, biztosan elraktam egy százast is - ezt legyek szíves újra kifizetni...Tudtam, hogy nem volt így, mert a papír külön volt a kezemben, mikor felmentem, és utána hajtogattam össze - ha mellé szorítok egy fémszázast, azt észrevettem volna. Iszonyúan megalázónak éreztem a helyzetet. Közöltem a nővel, hogy ugyan egyikünk sem tudná bizonyítani az igazát, de tessék, itt van, legyen boldog a százasával!

Annyira fölhúztam az agyamat, hogy elindultam egyedül, gyalog a bazilikához. A levegő ugyan forró volt, de jólesett gyalogolnom. Meglepő módon az új szandált kényelmesnek éreztem (az is maradt egész éjszaka!), bár harisnyát húztam bele. (Igen, húztam harisnyát! Természetesen...)

2011. július 12., kedd

esküvői kalandok/1.

Hát, akkor csapjunk a lovak közé (mivel a lagzi amúgy is egy lovastanyán volt); meg mivel az ifiasszony hiányolta, hogy rég nem írtam. Az a hőség, kérem szépen...

Bizony mondom néktek, kalandos dolog egy esküvő, és nem csupán az ifjú pár számára, hanem a tényleges koszorúslány számára is. Én voltam ugyanis a tényleges koszorúslány - aki tényleg elvégezte a templomban végigvonuló leánykák helyett az érdemi munkát. Bár, nem is szerettem volna a menyasszony előtt vonulni; meg egy alig 18 éves - és a menyasszony, Á. szerint- elkényeztetett fruska aligha viselte volna türelemmel a több órás készülődést a tetőtéri szobában. (Itt jegyzem meg, hogy Á. megosztotta velünk a titkot: egy esküvőn akármennyit próbálj magadtól szervezkedni, hogy az ízlésbeli konfliktusokat elkerüld, a kedves szülők tuti fognak meglepetést okozni. A koszorúslányokat például Á. anyukájának köszönhettük, noha Á. igyekezett megúszni e poszt kiosztását, pontosan az egyik kevésbé óhajtott koszorúsleány miatt.)
A nyár legmelegebb napja volt (szerintem). Úgy éreztem, hogy feltűzött hajam egy beizzadt gyapjútakaróra emlékeztet. Kész csoda, hogy estig bírta a fixálókkal. Á. jól járt, mert a fodrász príma kis kontyot készített neki - semmi nem lógott a szemébe, nyakába. Ő spontán izzadt :-))
Nagyon kedves volt, mert kijött elém a buszmegállóba, és míg a cuccommal a szüleihez igyekeztünk, elmesélte, hogy a napját egy felessel kezdte, hogy jól menjen a menyasszonyi ruha vasalása. :-)) Tudnotok kell, hogy Á. nem az az aggódós, szívbajos fajta; szerintem nálam klasszisokkal lazább egyéniség, így igyekeznem kellett, hogy megőrizzem a hidegvéremet - ha már ő is izgul, akkor mit csináljak én?!
Az első fázis nem volt rossz: Á-ék egyik barátja kivitt minket a lovastanyára, ott a sminkes egy órán át dolgozott az ünnepi festéken, nekem csak néha kellett leszaladnom pohárért, szívószálért, kávéért. Jól jártam, mert közelről láthattam, hogyan dolgozik egy sminkes. Bár aprólékos kézmozdulatai meggyőztek arról, hogy a saját kezünk soha nem helyettesítheti egy profiét. És nem elhanyagolható az a tény sem, hogy hétköznapra nem egy órát fogja az ember lánya pingálgatni magát. Ami megszívlelendő volt, az az alapozás, konkrétan a porpúder és annak felvitele - tartósságáról még hajnali 2-kor is bizonyítékokat láttam. Igaz az a mondás, hogy az egész sminkelésből az alapozást érdemes a legtovább és legalaposabban elvégezni, vagyis azon nem éri meg időben spórolni. Egy jó alapozás ideális esetben 5-10 évet jelent. Mínuszban. És onnantól kezdve már édesmindegy, milyen minimálsminket dobsz fel magadra. Én a saját alapozómmal maximálisan elégedett vagyok: hétköznapra a közepesnél erősebben fedőt nem szeretnék, mert nehéz elkerülni a vakolat-hatást (szerencsére az én bőrömmel ezt megengedhetem magamnak). Viszont a porpúderben (tehát nem az ún. kompakt púderről beszélek, hanem a hagyományos, tüsszögtető porrol!) fantáziát láttam. Ezt egy régi stílusú, bolyhos púderpárnácskával vitte fel (és nem ecsettel...), és ezt a párnácskát nyomkodta Á. arcához, mintegy "belepréselve" az anyagot. Mit ne mondjak: ez a párnácska már korábban is megtetszett nekem a maga old-school-style-jával; de mit is kezdhettem volna egy ilyennel az én kis kompaktpudriémmal?! :-))
Sajnos a szemhéjárnyalásról már nem nyilatkozhatok ilyen részletesen, mivel önmagának az ember tényleg nem tudja úgy megcsinálni, ahogy egy profi. Szerencsére a sminkesnek jó ízlése volt, és nem esett túlzásokba: mivel a szemet hangsúlyozta, a pirosítás és az ajkak úgyszólván jelképes pírt kaptak csak.
A visszafogottság és kiegyensúlyozottság azért is volt fontos, mert Á. ruhája annyira tökéletes volt, hogy bármi apró részlet - a nem megfelelő frizura, vagy egy eltúlzott smink- könnyen elronthatta volna.
Ez az a ruha, amilyet én is szeretnék magamnak, csak némi módosításokkal, mivel Á. ruhaméretekkel karcsúbb nálam :-))
Maga a ruha nagyon egyszerű, klasszikus A-szabású lett volna: a felső része ujjatlan csipke, deréktól lefelé szolíd berakásokkal bővített hernyóselyem santung (chantung?); az a fajta selyem, ami nem rikít, mint a szatén, hanem éppen csak annyira fénylik, mint a gyöngy. Szóval tökéletes. Ezt bolondították meg a derék résznél egy, a mell irányában elálló derékbővítménnyel - Á-nak jól állt, mert nagyon vékony, nekem nem állna jól, mert én nem vagyok vékony. De összességében a ruha koncepciója, anyaga megegyezik az én ízlésemmel. Egyszerűség, elegancia, egy pici rafinéria, légiesség...
Amikor jött az én nagyjelenetem, akkor könyékig bemosakodtam, mint egy orvos, mert a varrónő a lelkemre kötötte, hogy zsírtalanítsam a kezemet. Szerencsére a ruhát könnyen feladtam Á-ra, és a rejtett cippzár sem okozott különösebb gondot. Az abroncsot viszont hosszú percekig, a földön ülve igazgattam, annyira megtekeredett. Azt hittem, sikerül legyőznöm (mármint az abroncsot), de úgy látszik, a Jóisten be akarta bizonyítani, hogy nekem még ez sem megy. Szerencsére Á. is belátta, hogy ez az abroncs önálló életet szeretne élni, és mivel nem okozott külön feltűnést, így nem okozott Á-nak fejfájást.
Mikor nagyjából itt tartottunk, akkor kiderült, hogy a vőlegény nadrágja Pesten maradt...Előzőleg a vőlegény kisfiának komplett szerelése is Pesten maradt, de ezt aznap egy ismerős elhozta. Aztán a fátyol maradt a lányos háznál, de ezt is utánunk hozták. Egy nadrágot azonban 3 órával a templomi esküvő előtt nem lehet csak úgy "utánunk hozni". Á. nagyon jól viselte a hírt, mikor is a vőlegény kedélyesen csak annyit mondott, hogy "attól tartok, lányok, hogy nincs meg a nadrágom". Azonnal hívta az öccsét, hogy rendelkezésre állna-e a fekete öltönynadrágja. Így lett kölcsönnadrág (legyen valami kölcsönbe is, mint tudjuk...).
Mondtam Á-nak, hogy most már biztosan lesz mit mesélnie az unokáknak.
Ennyi izgalom után valami jó is történt: a fátyol felhelyezése kevesebb gondot okozott, mint hittem, a fodrász szerencsére jó erős helyet készített neki.
Ahogy haladtak a percek, Á-n ismételten erőt vett az ideges izgalom. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy most már nincs miért izgulnia: a nadrágon ugyebár nem tud változtatni, az adott helyzet, az esküvőn pedig csak jól kell éreznie magát - elvégre neki sikerült, megtalálta élete párját.
A megérkező vőfély azonban egy újabb, a nap második felesével vélte megoldani a fotózás előtti vizsgadrukkot. Á. jó diákként legurította a páleszt meg némi narancslevet, aztán távoztak.
Mi pedig elindulhattunk a szállás felé - röpke egy órám maradt, hogy rendbe hozzam magamat.

2011. július 7., csütörtök

utolsó simítások

Ma és holnap elvégzem az utolsó simításokat az esküvői előkészületekben. Aztán szombaton elpályázom Egerbe, hogy felelősségem teljes tudatában (Nap-Szaturnusz tranzit!!!) felöltöztessem Á-t a menyegzőjére - ruha, fátyol. Nem zsíros mancsokkal. Különösen fátyol miatt parázok.
Hangulatom nem a legjobb; nem emiatt - érzem a gyökércsakrámnál a félelem áramlását - amikor lelkileg rosszabbul mentek a dolgok, mondjuk J-vel, akkor mindig ilyeneket éreztem. Nem baj, elmúlik egyszer.
Nem volt mázlim, ez van - kétévente szokott menetrendszerűen jönni egy pasi, aki kisepri az előző emlékeinek maradványait. Ez tavaly nem történt meg. Kénytelen leszek én tenni valamit a sértett egómmal.
Ma volt osztálytársak reglapjait nézegettem az fb-n. Nagyon érdekes, mennyire más dolgokat írogatnak emberek a két közösségi portálon.

Jó hír: Rámtelefonált Gy. barátnőm, akivel utoljára karácsony előtt találkoztunk a házukban. Februárban jön a kistestvér. Gy-nek most is mázlija volt: gyakorlatilag kísérletezgetés nélkül összejött nekik a csimota. :-)) Remélem, most is minden rendben lesz vele.

2011. július 6., szerda

a fotó...

Tettem föl egy képet - csak nektek, csak most: ilyen vagyok, amikor magamat fényképezem a telefonommal, és a vaku a szemembe világít (de azért elég művészieskedő, nem?) :-))

Sokkal Szerencsésebb Félisten

A nap nem csak értelmetlen keresgélésekből állt, hanem magvas gondolatokból is. Az utóbbi napokban olyan kártyák hullottak ki a pakliból, amik ismét a párkeresés felé terelték a figyelmemet: komolyan gondolkodóba estem, hogy mit tehetnék - érzés szintjén- a hitem megerősítéséért. Próbáltam végiggondolni, mit kaptam eddig az élettől - milyen helyzeteket. Megpróbáltam meglátni a szeretetet minden egyes pofon mögött. Megpróbáltam ráhangolódni arra a gondolatmenetre, hogy ha a Jóisten képes volt elküldeni a lélektársamat, hogy rávilágítson a hiányosságaimra, akkor vajon micsoda félistent fog nekem küldeni legközelebb, amikor már sokkal okosabb, felkészültebb, nyitottabb vagyok? (lásd: 67 pontos lista!) :-)) Egyfajta nyugalom megszállt, és noha ez még messze van a "végtelen nyugalom" kategóriájától, azért jól esett.
És rájöttem még valamire, ami végül is teljesen logikus, csak amikor a kesergéseid közepette vagy, nem vagy hajlandó megfordítani a dolgot: Sokszor elmondtuk a barátnőimmel, hogy a mi szerencsétlenségünk abban áll, hogy a bekopogtató Mauglikból embert faragunk, lelkileg istápoljuk, kikúráljuk, aztán amikor összeszedte magát, továbbáll Sokkal Szerencsésebb Utódhoz, aki mellett lehorgonyzik. A majdnem készből teljesen készet gyártunk, de hoppon maradunk. (Egyébként ez is egy minta, amit követünk.) Csakhogy minket sem készen kaptak az eddigi delikvensek, mi sem voltunk "készen"; ők is csak faragnak rajtunk, hogy szorgos szobrászmunkájuk gyümölcsét majd egy Másik Szerencsés Félisten arassa le, aki készen kap meg minket. Valaki Velem, és Veled, kedves Olvasó, igen Veled kapcsolatban is úgy fogja érezni, hogy hoppon maradt, hogy ő csak kikaparta a gesztenyét Sokkal Szerencsésebb Félistennek.

rosszalkodtam

Rosszkislány, rosszkislány, pfúj, nem szabad! Hát persze, hogy felregisztráltam fb-re, hogy még egyszer megnézhessem a kisbabát és B. misztikus anyját! Hát persze, hogy totál álnéven regisztráltam fel! Úgyhogy, kedves vidéki A., nem foglak bejelölni, mert hülyén jönne ki, ha akár egyetlen ismerősöm is lenne. Majd ha a saját nevemen fölmegyek, akkor bejelölhetsz!
És az Ég ezt nem akarta, ezt a suttyomban leskelődést - mára eltűnt Misztikus Anya üzenőfala, a képet nem lehetett felnagyítani, így csak mégis-majdnem láttam egy félmosolyt az arcán. Mégis az unokája. De nem számít. Ma azon merengtem két esküvői cipőtágító akció közben, hogy el tudnám-e más gyerekét fogadni. Eddig kézzel-lábbal tiltakoztam - bár ennek főleg az az oka, hogy én is szeretnék szülni, mindenképpen - ez ma Magyarországon bizony anyagi kérdés is. Aki mondjuk kettő után fizet tartásdíjat, az nem nagyon akar harmadikat. De elképzeltem B. gyerekét, és egyszerűen nem tudtam arra a kislányra nem szeretettel gondolni...Azért ez jó, nem? Ha ezt az ő gyerekével meg tudom tenni, akkor a máséval is. Remélhetőleg.
Aztán döbbenetes felfedezést tettem a zsáneremre vonatkozóan. Mint korábban már írtam, kb. négy olyan fickó van kedvenc színészemmel egyetemben, aki nagyjából hasonló arcberendezésű, közéjük tartozik B. és Háromszögellő R. (akit múltkor láttam a Mamutban). De be kell valljam, hogy B. nem hasonlít annyira Kedvenc Színészre, aki "top number one", ő csak úgy a lélektársam, meg iszonyú jóképű, stb. Na, most felbuzdultam, hogy odavetettem magam az fb-re (na, nem is a sors volt!), és rákerestem mindenkire. Megtaláltam Háromszögellő R-t, és be kell ismernem, hogy annyit tudtam csak nyökögni, hogy "huhh, de jól nézel ki!"; ugyanis egy ritka előnyös fotóját tette közzé. Aztán viccből megkerestem Kedvenc Színészt, és akkor borultam le a puffról - Háromszögellő és Kedvenc ugyanis nagyon hasonlítanak egymásra. Még az elképesztő vékony, hosszú orruk is! De ha már közösségi garázdálkodtam, akkor átmentem a másik közösségi helyre, és ott is megtekintettem Háromszögellőt, meg az ő anyukáját is, aki nem misztikus, hanem csak úgy, összehasonlításképpen kerestem meg. Érdekes, de mindkét anyuka '54-es (ha jól emlékszem), de két teljesen eltérő stílus: B. anyja lehet, hogy soványabb R-énél, de sokkal visszafogottabb. A haja is rövid, és azon sem csodálkoznék, ha nem is festetné. Olyan széles arccsontja van neki, mint B-nek meg nekem; a haja átlagbarna, a szeme világos, mint a fiáé. R. anyukáján látszik, hogy ad magára, és így, 20 évvel a rendszerváltás után a férje tehetősebb lett. A képek tanúsága szerint R. mamája még nem az edzőteremben és a botox-szalonban költi el a tejbe apríthatót; csinos, nem az az egyen-rövid haja van; enyhén talán sminkel is, és mániásan kipakolja utazásai helyszínét, akárcsak fiacskája. R. papa és R. mama beutazták az utóbbi évek összes divatos magyar turista célpontját: Neszebártól Rodoszig mindenhol voltak. És ő nem csak ebben tér el Misztikus Mamától: a társasági képsorozatból nem hiányozhat a Két Remek Csávó (vagyis a fiai) sem. R. azon a képen is megnyerően mosolyog, és sokkal jobban néz ki, mint az öccse.
Hát ennyit szinte-majdnem-anyósaimról, akik annyira mégsem majdnemek voltak. Ha díjat kellene osztanom, akkor R. anyukája szimpatikusabb volt, nem a feltuningoltsága miatt, hanem sokkal barátságosabb feje volt.
Kicsit elszomorodtam R-en, mármint, hogy ő is zsáner, mert vele többek között töketlen háromszögellése akadályozta meg a nagy kibontakozást. Nem tartozott a hűséges típusok közé.
Hát, ez volt a mai rosszalkodás. Azért jó is voltam: edzettem.

2011. július 5., kedd

B. barátném kálváriája

Ha már annál a csuda keresztkvadrátnál tartunk: a héten még érezhető lesz.
Ma B. barátnőmön volt a sor: úgy tűnik, betelt a pohár, a sors kihajtja belőle, hogy változtasson önmagán. Sokat írtam már, hogy mennyire nem dolgozta föl a betegségét, a műtétét, viharos kapcsolatát férjével (ami ezekből egyenesen levezethető), és hogy nőiességét mindenféle buta flörtölgetésekkel és megcsalásokkal próbálta föléleszteni (sikertelenül). Igazából szembe kellene már néznie önmagával, a betegséggel, felelősséget kellene vállalnia önmagáért, az életéért, és megbocsátania az oly sokszor okolt külvilágnak, meg magának is.
Egy ideje a fejébe vette, hogy a férje csalja. Ami, ha figyelembe vesszük, hogy mi mindenen mentek keresztül (a férje mellette állt betegségekor is, utána házasodtak össze, együtt mentek neki az örökbefogadásnak, elfogadta B. hangulatingadozásait, rapszodikus dühkitöréseit, stb.), valahol borítékolható volt. Szerintem a férje nem hülye, végig sejtette, amikor B. a tilosban járkált; elég intuitív és érzékeny-érzelmes lélek. Ha megcsal, úgy fogja tenni, mint egy nő: érzésből, dühből, nem azért, hogy elhagyja a másikat. A történet nem egyszerű, mert B. a barátnőm, és látom, miért csinál hülyeségeket, tehát nem könnyű kimondani a verdiktet, hogy "ezt érdemelte". Ez nem érdem kérdése; az élet egy idő után kikényszerít, behajt. Másfelől az utóbbi 4 évben a férjnek nem igazán volt munkája, B. lett a családfenntartó, és ez is elég frusztráló lehetett mindkettejüknek.
Ma B. kiborult: reggel a férje otthon felejtette a mobilját, és hajnali 6 órakor érkezett egy szmájlis sms, hogy "jó reggelt, hogy vagy?"...Majd utána ismeretlen szám hívta is - B. fölvette, a vadidegen nő meg lecsapta a készüléket. B. kérdőre vonta férjét, aki tagad. B. most híváslistát kért a szolgáltatótól, mert a telefon az ő nevén van. De így legalább sok minden ki fog derülni.
Szegény B.! Együttérzést, hümmögést, sóhajokat kapott K-tól, tőlem viszont kemény dumát. Megmondtam, hogy nem szeretnék beállni a sajnálkozó siratók sorába, a segítőkébe viszont igen. És a fentieket - ti. hogy most már kénytelen lesz magával, a lelkével, stb. foglalkozni - neki is megmondtam. Lehet, hogy kicsit korán, mert ő még inkább kiborulni szeretne, de akkor is így bántam vele. Sajnos még mindig két-három havonta kell kontrollokra járnia; és félő, hogy a lelki önmarcangolás és a negatív gondolatok legyengítenék az immunrendszerét. Valójában már sokkal hamarabb el kellett volna kezdenie az öngyógyító önmegismerést - akkor lehet, hogy a férjével sem itt tartanának.
Tudom, hogy senkiből nem lehet a megvilágosodást kikényszeríteni, de hinni szeretném, hogy nincs még késő.
K. mondott egy vicceset: ha B-ben kellő hidegvér lett volna, válaszolt volna az sms-re, mintha ő volna a férje - egy idő után kiugrott volna a nyúl a bokorból...Fő a morbidizmus! :-))

valójában

Fontos megállapítás: VALÓJÁBAN A BOLDOGSÁG TERMÉSZETES ÁLLAPOTUNK.

(És ezt most nem fejtem ki.)

teendőim

Nos, a vasárnapi mérleg, vidéki A. és szomszéd néni jótanácsa: eleget, sőt túl sokat is tettem eddig magamért. Most már ideje pihennem, hagyni, hogy a maradékot a tudatalattim intézze el. Én mindig bizonyítékokat várok, és az alapján hiszek - de az nem hit.
Akkor haladjunk a hit felé!

FELRÖPPEN

Lásd, egy szép napon
felhőbe burkolom majd
minden bánatom,
hitetlenségem,
huss, felröppen az égbe
s ott szét is porlad.
Velem csak hitem
marad; tiszta és erős
- hitem Létedben.

kitisztul

A hétvége arról szólt, hogy bizonyos dolgok kitisztultak bennem. Vidéki A. barátném feljött, együtt moziztunk, beszélgettünk, vásárolgattunk. Amikor ővele találkozom, annak mindig valami nagyon konkrét lelki apropója van - persze ez csak utólag tudatosul bennünk. Van, hogy a megtekintett filmnek van valami nagyon mély mondanivalója mindkettőnk számára, most ez sem így alakult - csak egy jót moziztunk: helyes pasik meg egy pörgős krimi...
A. szombaton hosszasan ecsetelte magánélete alakulását - mivel az utóbbi hetekben annyira felgyorsult az élete, hogy nem volt sem ideje, sem lelki ereje blogot írogatni. Felhúzta a volt férjétől kapott dupla delfines gyűrűt, és azóta a Jóisten csapatostul dobálja a nyakába a válogatott pasis helyzeteket. Sajnos csak a helyzetek válogatottak, a résztvevő alanyok nem, vagy inkább negatív irányban - nős/barátnős. Szerencsére A. igen gyorsan átlátta, hogy mindez azért alakult így, hogy minél gyorsabban minél többet abszolváljon a reá kirótt tanulnivalókból, és nem azért, hogy kéthetente újabb szerencsecsomagról feltételezze, hogy eljött érte a Nagy Ő. Szóval, most inkább csak nagy Ó-k vannak az életében, és ismétlem: irigylésreméltó módon állja a sarat, sőt! Még élvezi is a pasi-dumákat. A legutóbbi a leggázabb figura: egy 36 éves krapek, aki külsőre a volt férj klónja (ő az a horrorisztikus pillantású, akiről már írtam); munkanélküli, szülőkkel lakik és 4 éve tart egy barátnőt, akivel a testi életük eléggé elenyésző (nem számottevő? esetleg halaványocska?). A fickó ráadásul egy lelki sérült energiavámpír is - múltkor éjszaka 7(!!!) órán át panaszkodott A-nak, aki másnap dolgozni ment...
A. pedig csak mesélt és sorolta fenti ürge és egy másik nagyon-nős bűnlajstromát, kisebb megszakításokkal hajnali fél kettőig. A végén zsongott a fejem, de ő legalább kezdte átlátni, hogy ennek mi is a célja, és hogy lassanként kinövi ezt a cipőt is, és léphet tovább. Minden rábeszélés nélkül, önálló következtetéssel.
Röviden szólva ez volt ő. Vasárnap pedig én kerültem terítékre: megtekintettünk az fb-n, ahol én nem vagyok tag, pár reglapot, köztük megkerestük volna B-t is. Így hozta a sors, hogy utamba került B. anyukája - a nevét A. vette észre! ez a sors keze!!! Tudni kell, hogy annak idején önszorgalomból találtam meg a másik közösségi oldalon B. anyukáját, amikor keresgéltem, és az exeit próbáltam pár tuti ismerős meg elejtett adatok alapján beazonosítani. Szóval eljutottam az anyukáig, aki misztikus figura: se egy kép, de még morzsányi információ sincs fent róla - mindössze annyi, hogy elvált. Na igen; én úgy tudtam, hogy B. apja korán elhalálozott, valamint a bátyja is. Szóval elég sok rejtély lengte körül nekem annak a családnak az életét, ahonnét a férfiak nagy része kilépett - anno persze ennek mindenféle karmikus okokat tulajdonítottam, ahogyan vannak is, csak nem tartoznak rám. Szóval, az én semmitmondó közösségi portálos oldalam után fb-n rajta volt anyuka - egy 2 hónapos forma babucival lefotózva...Majdnem lefordultam a puffról, rosszul lettem, és minősíthetetlen dolgokat mondtam (bár A. szerint nem is kattantam annyira ki). Én mindenesetre elszégyelltem magam amiatt a keserűség miatt, amit éreztem. Alig tudtam megnyugtatni magam, hogy legalább lánya lett, amire mindig is vágyott. Csak az járt az eszemben, hogy "fogjuk rá igazi" szült egyet gyorsba. A. persze jött a gyógydumával: lehet, hogy nem is az unokája - csak egy dátumot írt a képhez, semmi komment, hogy "unokámmal", vagy valami hasonló; neki amúgy sem szimpi a nő. Mondjuk nekem sem - megbeszéltük, hogy nem tűnik boldognak. Nem mosolyog. Jobb is, hogy nem az én gyerekemet tartja, mert kinek kell egy ilyen nagymami? A. szerint olyan idegenül fogta a csecsemőt.
Első körben elzavartam A-t zuhanyozni, én meg kerestem hülye netes igen-nem jóslásokat (érdekes módon a netes kártyahúzások is nagyon bele tudnak trafálni; bár nem tudom, miért, de ez az Univerzum egyik titka). A kártya, és később az inga is azt mondta, hogy B-nek nincsen gyereke. Meg este átszaladtam szomszéd nénihez, hogy kérdezze meg a szenzibillel...de, ugye az csak a szomszéd néni, nem a látó. Bár a szenzibil is eddig igazakat mondott. (Egyébként szenzibil szerint sincs gyereke...)
Szóval, ismerjük el: úgy viselkedtem, mint egy hisztis mérgezett egér. A. pedig terápiaként meglovagolta hangulatomat, és kimondatott velem olyanokat, hogy noha arra vágyom, hogy azt kívánjam, B. legyen boldog, engem most szörnyen zavar, hogy az anyja nem az éntőlem született gyereket tartja a kezében. Illetve az zavar, hogy az ő élete szemlátomást "halad" (fizikai síkon), míg az enyém nem. És ezek miatt az érzések miatt még bűntudatom is van. Hát igen, mert nem ezen dolgoztam hónapokig.
Mentünk a Nyugati felé, elkísértem A-t, keseregtem sorsomon - ti. közben kiderült, hogy a szandál, amiben jövő héten esküvőbe akartam menni, elszakadt, így mentem beruházni, ami végül 17 ezerbe fájt nekem; nem, most nem akartam hirtelen ezt a pluszkiadást!...Szóval mentem, és mondtam A-nak a magamét a metrón. Felelevenítettem a számára, hogyan is meditálgattam én arra, hogy B-nek megbocsássak, és elengedjem. Hogy egyedül vele kapcsolatban volt az az érzésem, hogy HELYTELEN elvágnom a szálakat, mégis megtettem. És hogy mikor "beszéltem" vele, egy vakító fehér ingben jelent meg számomra, egy erdős részen. És éreztem, nem akar elszakadni tőlem, de én elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, és csak azt kívánom neki (amit amúgy senki másnak nem kívántam a listás fiúk közül), hogy higgye el: jár neki a boldogság. A. mosolyogva figyelt, és közbevágott: "De hát mit mondasz? Figyeled, mit mondasz? És kinek mondod? Azt mondod B-nek, amit magadnak kellene kívánnod. Ő a lélektársad, és tükröt tart eléd."
És akkor tudtam. Persze, a lélektársam, és könnyű azzal dobálózni, hogy így tükör, meg úgy tükörkép. De valójában az volt, mindig is az volt, annyira egyértelműen, hogy nem is voltam hajlandó észrevenni. Amikor megértettem, hogy valójában azért találkoztunk, hogy segítsen felismerni önmaga által a bennem megbúvó legelemibb és legalattomosabb hiányosságot, a boldogság megtagadását, akkor hirtelen könnyes lett a szemem, és hálát éreztem B. iránt. Olyan volt, mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívemről. Valójában nem számít, hogy apa lett-e, vagy sem, mert nincs vele kapcsolatom. De még egyszer utánam nyúlt, hogy így is segítsen rajtam.

Aznap egész éjjel azt álmodtam, hogy a munkahelyemet, ami egy világos, tágas irodaház volt, egy népes takarítóbrigád takarítja.

2011. július 1., péntek

átmenet

Úgy tűnik, átmeneti korszakot élünk, minden szinten. A héten nem egyedül én éreztem ramatyul magam (bár nálam a kedd volt a mélypont, és azóta fokozatos a javulás :-)) Minden ismerősöm/barátom panaszkodott, mennyire negatív dolgok történtek vele a héten. Úgy tűnik, az asztrológia most is elég konzekvensen működik.
Tegnap voltam a gyógyítónál, és rákérdeztem egy-két dologra. Például arra, miért pont most sikerült megtalálnom Anitát (a gyerekkori barátnőmet). Felvázoltam neki is azokat a sokkoló hasonlóságokat, amiket fel véltem fedezni közöttünk; de szerinte lehetséges, hogy csak annyi volt az egész célja, hogy láthassam: ilyen is lehetett volna az életem - ámbár nem erre vágyom.
Hm. Azért nem mindent vallottam be neki. Csütörtökön megtudtam egy aprócska részletet B-ről. Ugyebár tavaly március óta nem beszéltünk, teljesen eltűnt - ő nem az a fajta ember, aki közösségi oldalakon nyomulna fotósorozatban megörökítve élete minden második mozzanatát. Másképp fogalmazva: jó szokásomhoz híven, igen előzékenyen ismét megteremtettem magamnak a könnyű felejtés feltételeit. Szerencsés ember vagyok: a sok eltünedezős pasinak tényleg az az előnye, hogy napi kapcsolat híján sokkal ideálisabbak a lezárás feltételei. De az emberben mindig marad valami, a tüskekigyomlálás után is. Bennem egy vágy, egy remény fogalmazódott meg a meditációk kapcsán - erről már írtam, hogy B-t mennyiben éreztem másnak, illetve, hogy csak egy dolgot kértem az élettől: szeretném, ha elhinné, hogy megérdemli a boldogságot. Egyszerűen szeretném őt boldognak és biztonságban tudni. Visszacsatolás híján ez csak egy remény; a telefonban vetített nekem, ezt tudjuk. És most sem kerültem beljebb - egyszerűen egy barátnőm szólt, hogy feltételezhetően tudja, hol dolgozik mostanában. Amikor megláttam leírva a nevét, a világ forogni kezdett, a gyomrom hullámvasutat játszott és a lábam remegett. Tulajdonképpen szokásos tünet - bármelyik exemmel így éreztem mindaddig, míg a soron következő delikvens ki nem túrta őt az emlékeimből, a lelkemből. Először a volt sulija, aztán ez...Korábban háromszögellő R. a Mamutban, aztán Anita, aztán B....Vajon ki és miért hiányzik még a sorból?!
Szomorkásan elhallgattam ezt az aprócska mozzanatot a gyógyító elől - ő felépített köztem és B. között egy üvegfalat, amit nem volt hajlandó lebontani. Soha nem fog energia áramlani köztünk már, esély sincs semmire. Nem tudom, mire szeretnék esélyt. Mintha lenne még valami...
Mikor mondtam a gyógyítónak, hogy kicsit úgy érzem, a sok tevékenykedésem után most elakadtam, külső segítségre lenne szükségem, mintha egy légüres térben matatnék, azt válaszolta, hogy vannak pihenősebb időszakok. Ő úgy látja, nagyon is megdolgoztam magamért, most élvezzem a pihenést, és hagyjam, hogy az élet megkínáljon helyzetekkel.

De éreztem még valamit: ahogy vártam, hogy befejeződjék A. kezelése, ültem egy kanapén lehunyt szemmel, hátam mögött a nyitott teraszajtó, vihar utáni szellők járták át a nappalit. Ellazultam. És mintha a körülöttem kerengő friss levegőben ott lett volna Férjuram is: egyes tulajdonságaival, szétszórva, de körülöttem keringett. Szerettem volna kinyújtani érte a kezemet.