2011. július 30., szombat

nem eltűntem!

Nem eltűntem, hanem dolgoztam, táncoltak (mások) az idegeimen, én meg örültem, ha este 10-kor beestem az ágyba. Vagy éjfélkor. Vagy bármikor.
Pénteken találkoztam M-mel, akiről már régen írtam, de régen is találkoztunk - asztrora jártunk együtt, meg Törökbe és Portugálba az elmúlt 2 évben. Idén sajna nem, de nekem az idei a rongyrázós csóró év. Folyamatosan megtakarítani akartam egy új számítógépre, aztán rendre lakberendeztem, könyveket vettem, stb.
De örültem, mert M. is sokat változott - ő is békésebbnek tűnik. És képzeljétek! Vettem neki szülinapjára festéket (ő kezdett el mandalákat festeni), és mondtam én anno, hogy érzem: lesz neki köze a művészethez. Most, hogy javítson a rajzolási technikáján, elment jobbagyféltekés rajzolásra, és elhozta a műveit. Ledöbbentem, annyira látványos a fejlődése! Szerintem neki sokat tesz hozzá az életéhez a rajzolás - úgy képzelem, ilyenkor kreatívan meditál. Amúgy meg el szeretné adni a lakását, amibe évek óta nem akar beköltözni. És jól teszi!
Szóval, ezért tűntem el, meg csütörtökön voltunk a gyógyító asszonynál. Persze a tesómról semmit nem tudtam meg. De valahogy éreztem: nem arra kérdeztem rá, hogy vele mi van (azt amúgy sem tudta volna megmondani), hanem a saját belső nyugodtságomra, hogy az vajon önámítás-e. Azt felelte, hogy az ember a saját szeretteivel kapcsolatban bizonytalanodik mindig el, de a megérzés akkor is működik.
Érdekes volt, most sokkal többmindent láttam - annyira sokféle kép jött, hogy nem is igen tudtam értelmezni. De legalább sokfélét láttam. Érdekes volt, mert határozottan azt az üzenetet kaptam, hogy hamarosan valakit át fogok ölelni. Nem tudtam, kit és mikor, de éreztem, hogy nem szomorúság miatt. Ma pedig a sorsfordító "tanfolyamon" a meditáció alatt valóban meg kellett "valakit" ölelnem: a kétéves önmagamat...
Ez a sorsfordításos dolog érdekes volt (még csak az egyik napon vagyok túl). Arra számítottam, hogy csak középkorú háziasszonyok vesznek rajta részt, de volt egy-két idősebb pasi is, sőt pár fiatalabb is. Én jó későn éreztem: szinte mindenki bent ült már, úgy kellett üres széket keresnem. Így történhetett, hogy gondolkodás nélkül bekéredzkedtem két fiatalabb hímnemű közé. Ez korábban nem történhetett volna meg. Az előadó egy pszichológusnő volt; így a java pszichológiából és agykontrollból állt. Ha valaki annyit összeolvas, mint én, akkor nagyon sok újat nem tudnak neki mondani, de jó volt, hogy pár dolgot letisztázott - és valójában a megbocsátás témát is a helyére tette, mert ezzel hadilábon álltam mindig. Valójában nem "megbocsátani" kellene, mert ezzel azt feltételezzük (sőt ítélkezünk!), hogy a másik bűnös. Elengedni kell, mégpedig nem a másikat, hanem azt a gondolatot, hogy nekem közöm lenne ahhoz a problémához, amit a másik okoz nekem. Az ugyanis az ő személyiségének a sara. Az emberek valójában nem a másik ELLEN tesznek valamit, hanem a saját nyomorúságuk miatt, azt bizonyítandó. Ez azért elgondolkodtató, nem?
Az elvárásokat is besöpörte a régi szekrénybe azzal, hogy ha elvárásokat támasztunk, azzal magunknak állítunk csapdát, mert ahelyett, hogy annak örülnék, milyen a másik, folyton arra gondolok, milyennek kellene lennie. Hm. Ha jobban belegondolok, J. magának állított azzal csapdát, hogy a kettőnk kapcsolatát olyan alapon korlátozta, hogy folytonosan azokat az érzéseket/helyzeteket akarta klónozni, amit az exével élt át. Öt évvel ezelőtt megmutatta nekem azt, miért ne legyenek elvárásaim.
Egyébiránt volt egy jó pasi a tanfolyáson.

1 megjegyzés:

  1. Örülök, hogy nem tűntél el. Sokat segítettél. Lopom néhány mondatod, majd meglátod miért. :)

    VálaszTörlés