2011. július 24., vasárnap

gyermekek

Hűtöm a lakást; engedem be a hűs nyári (őszi?) levegőt, közben elröppentek pár keresetlen gondolatot. Ismét túléltem az unokaöcséim látogatását. :-)) Igazából minden évben szörnyen készülök programmal, kajával, sütivel meg izgalommal, de minden évben egyre nehezebb velük - pedig a szüleim elkísérik őket! (Nem is értem, idén hogy bírták egy egész hónapra elvállalni őket?!)
Van, hogy órákig édesek, meg tündériek, de utána órákig gyilkolják egymást. 11 és 6 évesek, fiúk, békés küzdősportra járnak, de a nagy kamaszodik és hecceli a kicsit, aki agresszív kismalac, nyivákol, hisztizik és nekimegy a nagynak. Nem tudtam eldönteni, hogy a tévémet, vagy egymás testi épségét féltsem jobban.
Az egy dolog, hogy szordínót nem szereltek rájuk, de hát a szomszédoknak is jusson valami jutalomfalat belőlük. :-))
Végül minden rendelésre sikeredett, leszámítva az időt, mert az esős volt végig - a legjobban ma délelőtt fájt, mert a Nyulak szigetére mentünk.
Már pénteken feljöttek, így aznapra szabit vettem ki és egész nap rohangáltam, meg takarítottam. Négysajtos tésztát készítettem, amit mindenki kétpofára tömött magába, mínusz a kisebbik unokaöcsémet. Kiderült, az volt a baja, hogy csak a trappista sajtot eszi meg - tehát ha azt mondom neki, hogy a szószban négyféle trappista sajt van, akkor ő is burkolt volna tisztességgel. A szombati bőséggondolával (töltött tök) majdnem ugyanígy jártam: szerintem önmagamhoz képest lágyan fűszereztem (bár a 11 éves már a csípőset is szereti), de a kicsi nem evett sokat. Pedig a gombát átkereszteltük egyiptomi krumplinak, és úgy nem volt vele baja. Hát, igen. Ez a menzás gombaleves átka - én sem voltam hajlandó 14 éves koromig otthon gombát enni, mert a menzai felmosólén növekedtem fel. A nagyobbik azért jól evett, a kicsi viszont csak a puding és sütipusztításban jeleskedett. Ez utóbbiban a srácok kíméletlen mészárlást hajtottak végre: a legvérengzőbb sáskahad is csak jelenthetett nekik. Most értettem meg, mit mondott anno a tesóm: náluk egy tepsi süti kb. fél óráig tart.
A parlamenti látogatás mindenkinek tetszett, engem csak az a hisztérikus mozgáskorlátozás zavart, amit a borotvált fejű kétajtós szekrények műveltek ("Hölgyem! Menjen tovább, arra, arra!...blablabla!"). Inkább be se engednék az embert - tisztára, mintha repülőtéren lettem volna, csak több volt az arany a falakon. A túravezető hölgy rendes volt; figyelembe vette, hogy a csoport harmada gyerek, és nekik is elmagyarázott pár dolgot az ő szemszögükből.
Szombat délután elmentünk moziba - apukámmal cselesen jól megsétáltattuk a srácokat, hátha lefáradnak (nem sikerült!). A két srác annyira felpörgött a 3d-s mozizástól, hogy utána már csak a nagyapai szigor tudta szétválasztani őket. Én a nagyobbal a HP befejező részét néztem meg. Nem is tudom: én óriási HP-rajongó vagyok, a könyveket és a filmeket is szerettem; sőt, a filozofikusabb, borongós hangulat sem volt ellenemre, de ez a rész valahogy...jól kiszámolt, jól mérlegelt, de a csatajelenetek ellenére kissé vérszegényebbre sikeredett. Persze, ha majd díszdobozban kapható lesz mind a 8 rész (sacper karácsony környékén), akkor dvd-n is begyűjtöm, de...Végül is minden filmhez kell egy bizonyos hangulat; én meg túlzottan a programszervezéssel voltam elfoglalva, a srácokra figyeltem.
A Nyulak szigetén való bóklászás és sétabiciklizés végül jobban sikerült, mint reméltem (a napot mindenki megelégedésére a törökben koronáztuk meg egy ebéddel), de egy dologgal kénytelen voltam szembesülni: a fővárosban nincsen elég közvécé. Vagyis nincsen jól elosztva az a pár, ami van. Az egy dolog, hogy a Nyugatinál mondjuk legalább négy helyen elmehetsz (a plázában, az aluljáróban, a pályaudvaron és a könyvesházban is, nem számolva a gyorséttermeket!); de ha odébb mész párszáz métert, a híd környékére, ott nincsen semmi. Kivéve néhány bokrot. Szegény vérnyomás- és prosztata-gyógyszeren élő apukámnak azokat sikerült megtalálnia. Hm. A Parlament környékén ugyanez a helyzet: a metrónál nincsen mosdó, el kell menned két utcával arrébb, és egy cukrászdába kell bekéredzkedned. Szerintem ez ciki. Ugyebár országunk háza nem egy közvécé, ezt írták is, no meg a kétajtós szekrények sem teszik ezt lehetővé. Szóval, ha valamelyik olvasómnak vannak kapcsolatai a polgármesterrel, akkor jelezze, hogy ne csak a tökmagtartalmú gyógyszerreklámoknak jusson hely a városban, hanem a mosdóknak is! Arról nem is beszélve, hogy ez egy turisták által kedvelt úticél: kulturáltabb városokban nem csak a plázák és éttermek mosdóira számítanak a városfenntartók, hanem minden forgalmasabb helyen gondoskodnak tiszta, és lehetőleg ingyen is igénybe vehető illemhelyekről. Az ingyenest a mi városunkban elfelejthetjük (tényleg, mióta is az enyém a főváros? Ez egy durva freudi elszólás volt; puccos pestivé lettem, én, a vidéki lyány...).
No, de nem erre akartam pazarolni a biteket, hanem beszámolni kalandjainkról a Nyulak szigetén. Nem sok volt: meg akartuk keresni valami "bringóhintót"; erre nyert félárú kedvezményt a nagyobbik unokaöcsém egy matekversenyen. A srác elég okos: előkelő helyezést ért el két országos versenyen is töriből meg természetrajzból - a matek a harmadik verseny volt (ez volt a dicsekvés helye :-)). Gondolom, később nem fog ennyi versenyen részt venni.
Szóval, a mindent átpárásító, szemerkélő esőben próbáltuk felkutatni a titokzatos "bringóhintót". Elsőre megtaláltunk egy rasztahajú, enyhén krisnás külsejű gyereket, aki közölte, hogy ő nem a keresett szolgáltató, de nála sokkal jobbak az árak. Kérdésünkre, merre van a Hajós A. (híres magyar úszó, nem írom ki nevét, mert erre is rákeresnek!) sétány, nem tudott felelni. Mi több, azt sem tudta, ő hol dolgozik pontosan...hát, ennyit a krisna-fejű bringakölcsönzők helyismeretéről. Később egyébként egy vécés néni sem tudott segíteni. Ő bőszen az uszodára mutogatott (azt meg alfabétaként nem nehéz megismerni). Viszont kibuggyant belőle a nő, és megjegyezte, hogy ugyanolyan retikülje van, mint nekem. Biztosan nagyon elégedett volt magával, hogy milyen fiatalosan öltözködik - én a célszerűség végett egy kicsi, sportos táskát vittem magammal. Szóval, elállt az eső, megtudtam, hogy merre van az uszoda, és hogy táskámat vécés nénik is hordják, de a bickli-hintónak híre-hamva sem volt. Kezdtem pánikolni: nem a félár miatt, hanem a malőr miatt. Ti. a gyerek az ország egy másik városában nyer egy ilyen bónuszt, ideutazik többszáz kilométert, aztán jól felültetik.
Végül az a néni könyörült meg rajtunk, akinél vidéki A. barátném is bérelt egy kiskocsit a lányának. A rendelkezésünkre bocsátott féláron(!!!) egy négyszemélyes járgányt, ami ötünknek kissé szűk volt, a hajtók válla kilógott az esőbe (időközben elállt). Így kerekeztünk egy szűk órácskát. Anyukám nem volt hajlandó menetiránnyal szemben leülni, mert rosszul lesz (ő, aki kb. félóránként rágyújt egy cigire...), így apukámnak, az egyetlen aktív sofőrnek kellett háttal ülnie. Gondoltam, hadd pihenjenek az öregek, és tekertem a nagyobb csemetével...Drága szüléim nem sokat pihentek, mert a sajtkukac unokaöcsém ott ugrált egy zsebkendőnyi területen besározva mindenki lábszárát, míg én visítozva dirigáltam a nagyot, hogy ha már ragaszkodott ahhoz, hogy ő üljön a kormánynál, akkor tartsa meg azt az öt ember súlyával együtt, és legyen szíves egyenesben tartani, ne vigyen be a susnyásba. A tákolmány úgy haladt, mint egy részeg kordé: nem azon aggódtam, hogy elütünk egy-két gyalogost, mert azok elég ügyesen félre tudnak ugrálni, hanem azért, hogy öcsikém nekivezet valami lámpaoszlopnak. Az, hogy belemanőverezett az összes pocsolyába és kátyúba, az az alapszolgáltatása része volt. A "80-nal vegyük be a kanyart és okozzunk szívrohamot nagynénénknek", csak hab volt a tortán. Jóapám mindebből semmit nem látott, mert háttal ült. Boldog ember! A kissrác pedig igazi férfiként arról kérdezgetett utána, hogy milyen is egy igazi autót vezetni...Pasiiiiii!!! :-))

1 megjegyzés:

  1. Hangosan hahotáztam, miközben olvastam!!! :-DD Igazán élveztem a képzeletemben megjelent háromnapos unokaöcsézésed minden pillanatát... :-))

    VálaszTörlés