2011. július 20., szerda

esküvői utórezgések

Nagyon furcsát álmodtam: (mindig furcsát álmodom, tudom, tudom!) Megálmodtam a saját templomi esküvőmet. Ahogy az már lenni szokott az ilyen álmokban, a szegény vőlegényre abszolút nem emlékszem (pedig ez lenne a lényeg); csak arra, hogy ő is ott volt, köszöni szépen, jól volt. A pap azzal indított, hogy valami retró-stílusú csokrokat varázsolt elő - az én csokrom vízesés-szerűenhullott alá, vörös, rózsaszín és sárga rózsákból állt. Bizarr színösszeállítás, de úgy éreztem, hogy ez a legszebb csokor a világon.
Aztán a pap belecsapott a lecsóba, és ekkor ért minket a meglepetés. Egy falunyi ember özönlött a templomba: gyerekek, felnőttek vegyesen, mind régies (több száz éves) jelmezekben. És előadták a "vidám passiójátékot"; avagy Ilyen volt a vallásüldözés Erdélyben a tizensokadik században c. opuszt.
Mi meg, a párommal, csendben kuksoltunk és vártunk a sorunkra (hátha egyszer minket is összeadnak, végtére is ez egy esküvő, nem?). Amikor eluntam a vidám passiójátékot és a kacagva a lefejezésükre vonuló nemeseket, akkor inkább felébredtem és kimentem mosdóba. Pont nem adtak még minket össze.
Félálomban még arra kértem a Jóistent, hogy kíméljen meg a passiójátékoktól a templomi esküvőmön.

1 megjegyzés: