Az igazsághoz, és a kritikai érzékhez hozzátartozik, hogy bevalljam: régebben, boldogult kamaszkoromban én sem tartoztam a stílusguruk közé :-)) Most sem vagyok egy divatikon, néha sikerül jobban felöltöznöm, máskor szörnyen topisnak érzem magam (nem értem a többi nőt, akik naponta ugyanazokba a kényelmetlen cuccokba öltöznek, amikben általában csak felfázni és bütyköt növeszteni lehet). Gyermek- és részben kamaszkoromban ráadásul a vidéki butikok sovány és giccses kínálatán kívül nemigen akadt "trendi ruci", a szüleim meg nem tartoztak a kisváros -anyagi- krémjébe. Így életem első és egyetlen "hivatalos" koszorúslányságát mindössze 14 évesen úgy éltem meg, hogy nővéremmel ketten egy-egy szörnyű, fordított háromszög-szabású műszálas butik-borzadályban (a régi típusú műszálasból!) fogtuk közre a boldog vőlegényt, unokabátyánkat. Nevezett "ruhaköltemények" nem előnyösen elrejtették akkor még nem is rejtegetnivaló, kislányosan karcsú alkatunkat, hanem akkora debelláknak puffasztott fel bennünket, mintha amerikai rögbijátékosok lettünk volna. Tegyük hozzá: mindketten magasabbak vagyunk egy-két centivel az unokabátyánknál, így felteszem, ő sem minket kívánt koszorúslányoknak maga mellé, akik imigyen vonultak végig vele az egész falun...
2011. július 14., csütörtök
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)

hihi :)
VálaszTörlés