2014. december 29., hétfő

filmen és valóságban

Ma egy remek délutánt töltöttem el A-val (férjezett, kisgyerekes barátnőm, nem vidéki, nem gardróbos - a harmadik). Megittunk egy forró csokit, utána meg csak üldögéltünk az egyik nevesebb budai plázában, nézegettük a tolongó tömeget (de vajon mit kereshetnek az emberek két ünnep között egy bevásárló központban?!)...Mindegyikünk elmondhatta a magáét - van mindkettőnknek olyan lelki foltocskája, amit csak egymásnak merünk bevallani a mai napig. Lezáratlan, letörölhetetlen foltocska. Amiről még K-nak sem merek beszélni, mert annyira szégyellem tehetetlenségemet.
Bár ez is érdekes: meg kellett tanulnom, hogy akármit is próbáljak az életemmel kezdeni - úgy rendezni, mint helyrehozni a múltat, lezárni, szeretetben elfogadni-, csak egy bizonyos szintig rendelkezhetem vele. Vannak dolgok, melyek fölött nincsen uralmam. Nem az öngyógyítgatásra gondolok, hanem olyan dolgokra, melyek nem csak rajtam múlnak, hanem más személyeken is.
Szóval ücsörögtünk, és akkor megjelent A. férjének egy barátja, akivel én is "randiztam" egyszer, mivel a srác is tanult asztrót, és ki is elemzett. Egymásnak annyira nem jöttünk be, legalábbis ő nem kezdeményezett, és ezt akkor betudtam már akkor sem vékony alkatomnak, tudja-az-ég, minek. Most megjelent régi-új barátnőjével, és akkor ért a meglepetés. Noha a lány nagyon kedves volt, de az amúgy vonzó fickóhoz képest jelentéktelen külsejű, és meglehetősen túlsúlyos. Legalább akkorának tűnt, mint amekkora én vagyok. Vagy néhol nagyobbnak is...Furcsa grimasz a sorstól, hogy ma este megnéztem egy romantikus karácsonyi filmet, amiben a Vonzóbb Kategóriájú Sportos Jóképű Férfi kezét-lábát törte és nyílt színen alázta magát porba ostoba viselkedése okán mondott bocsánatkéréssel a Vonzóbb Kategóriájú Nem Túlsúlyos Nő előtt...És persze az elmaradhatatlan hepiend...A harmadik én voltam, aki ma is 5-7 másodperc alatt pergette le a 4 db mai jelöltet, kik hiányosan töltötték ki, helyesírási hibákkal az adatlapot, vagy rondák, esetleg nem akarnak gyereket, vagy válófélben vannak, vagy bajuszosak, esetleg 50 évesek, vagy alacsonyabbak nálam, vagy...vagy...
Erre magamba tömtem nem kevés csokit. Megvan, de akkor iiiiis....:-((

Eszembe jutott az is, bár megígértem magamnak, hogy a társkeresésre költött pénzt egy pszichológiai befektetésnek tekintem, és nem ablakon kidobott pénznek, hogy ezen az összegen egészen konkrétan megvehettem volna az egyik kedvenc parfümömet...

2014. december 28., vasárnap

egy apróság az analógiákról

Most csak röviden: ha valaki mégis olvas, és mégsem érti, mikről írok, miért ragaszkodom valami homályos "analógiákhoz"... Nos, tehát: Negyedik éve tanulok asztrológiát. Illetve régebb óta, csak negyedik éve annál a tanárnál, akinél most. Egészen pontosan persze nem tanulom, hanem az óráit látogatom, ragad rám némi tudomány, de sajnos egyáltalán nem vagyok az a nagyon kitartó valaki. Az asztrológiához, aminek a lelke az Univerzumot átszövő analógiák mélyreható ismerete, nos, ahhoz napi egyórányi aktív tanulás kellett volna. Ami késik, az persze nem múlik.
De hogy ne húzzam az időt: nem ismerem kicsiny hazánk összes, önmagát asztromókusnak nevező önfoglalkoztató életművészét, de amit ennél a tanárnál láttam-tapasztaltam, az alapján merem állítani, hogy ez a rendszer, amit ő használ, tényleg működik. Ti. ő évtizedek óta napi szinten elemez és figyeli, hogyan működnek a dolgok valójában, hogyan változott a világ, így képes volt a kőbe vésett szabályokat valóban megérteni, alkalmazni, ha kell, módosítani. És felállítani egy olyan rendszert, ami működik, és ami mentén tényleg lehetséges értelmezni Jóska-Pista életét, életében az eseményeket.
Szóval, én ez alapján mondom, amit mondok: hiszen már annyiszor hallottam tőle. A Sorsot nem érdekli, hogy egy élethelyzet, vagy esemény számunkra jó vagy sem - egyszerűen a képletünkben benne vannak bizonyos analógiák, amiket meg kell élni. Aktívan, vagy passzívan. Mivel egy-egy analógiának sok megnyilvánulási formája lehet, amikből mi is válogathatunk (kezdetben legalábbis, amíg az egónk nem kezdi el kiszuperálni és elutasítani egyik-másik megélési lehetőséget, mint valami elfogadhatatlant), így tulajdonképpen mindegy, melyik megélési lehetőséget választjuk, csak éljük meg az adott analógiát. A Sorsnak legalábbis mindegy. Pl. ha valamit megélhetek úgy, hogy: a, ápolónő leszek, vagy b, lesz egy alkesz férjem, vagy c, balesetet szenvedek, vagy d, ízületi bajaim lesznek, vagy e, ezotériával foglalkozom - akkor a Sorsnak mindegy lesz, melyiket élem meg, csak éljem meg. Nyilvánvalóan 60 évesen már nem igazán módosíthatok pályát, és az alkesz férj is meghal egyszer. Így aztán egy-egy analógia tart, ameddig tart - de az élelmes emberek "megterítenek a sorsnak"; vagyis folyamatosan hoznak be újabb analógia-megélési lehetőségeket, hogy ha az egyik aktualitását veszti, legyen helyette másik, aktívan megélhető változat. Nomármost: az egó az, amelyik egyes megélési lehetőségeket elutasít. Mert ugyan ki szeretne egy alkesz férjet, vagy ki tűrné el manapság, hogy megcsalják?! Ezek persze csak a legszembetűnőbb példák, de az egó nagyon sok mindenre mond manapság nemet, sok mindent utasít el azzal, hogy "ez elfogadhatatlan". 
Jogosan merül fel a kérdés: mi történik akkor, ha elfogynak az aktívan megélhető analógiák? Akkor jönnek a passzív analógiák, a betegségek, balesetek. 
Persze sokkal több, ehhez hasonló szabály mozgatja a rendszert, így ha egy jó asztrológus ismeri a kliens képletét és élethelyzetét, nagyjából el tudja dönteni, hol tart az életében, milyen dobásai maradtak, hol tudna változtatni érdemben. És ez egy érdekes dolog: az analógiás változtatás ugyanis nem azt jelenti, hogy pl. elhagyom a cukrot az étrendemből. (Ez utóbbi egészen másra jó...)
És itt jutottam el a saját életemig: nekem hosszú idő kellett, amíg nem csupán lelkileg-pszichológiailag, hanem asztrológiailag is megértettem, és elfogadtam (elfogadtam?) azt, ami most van. Elég sokat tettem azért, hogy rendezzem soraimat, és boldogan menetelhessek a rózsaszín szivárványom felé - mégsem történt semmi. Akkor sem történt semmi, amikor átrendeztem a lakást. Akkor sem történt semmi, amikor 827 oldást, megbocsátást hajtottam végre, pszichodrámáztam, egyéni terápiára jártam (illetve, dehogynem: sok-sok jó lelki dolog történt, és könnyebben élem meg a mindennapjaimat!!!!). Lehet, hogy soha nem is fog már velem semmi vérpezsdítő történni a hétköznapokban. Viszont egy biztos: ÉLEM AZ ÉLETEMET. Ez azt is jelenti, hogy élem a képletem analógiáit. Valahogy. És ez az: beleálltam analógiákba, amik a magányt az otthonomban, egy jelzálogolt lakásban életik meg velem. És mindaddig, amíg ezt nem tudom elfogadni, amíg ezt a magány-analógiát nem tudom tartósan áttenni egy másik élethelyzetre...nos, addig biztosan egyedül maradok. Mert a sorsnak mindegy, csak azt az analógiát éljem meg valahogy.
Az írás is magányos tevékenység, meg van még egy pár magányosan végezhető dolog. Megpróbálom. Meglátjuk. Valahová ez az út is elvisz.

(Fontos! Minden képlet egyedi, minden élethelyzet egyedi. Én az én analógiáimról írtam. Neked valószínűleg más dolgokkal van feladatod.)

így érdekes lesz

Mondjuk a kötelező írogatás érdekes lesz követők nélkül: megnéztem, és eltűntek az olvasóim. Mondjuk én sem írtam, de akik eddig elvileg tagok voltak (van 5 követő), nos, ők nem láthatóak. Ez nagyban megnöveli az írói szabadságomat, csak hát arra kellene törekednem, hogy megjelenjek valahogyan. Ha vannak követők, olvasók, az több az analógia szempontjából, mintha nincsenek.

5 és 7 másodpercesek

Mint arról már korábban panaszkodtam, igen gyatra a felhozatal az önmagát rendkívül igényesnek hirdetgető társkeresőn. Alig várom, hogy lejárjon az előfizetésem és törölhessem magamat. Egy adatlapot átlagosan 5, illetve 7 másodperc alatt tekintek meg, fényképekkel együtt. Ti. ennyire gyatrán töltik ki. És igénytelenül - semmi helyesírás, semmi ékezet...Mondjuk nem értem, hogyan nevezheti magát igényesnek az, aki írni sem tud? Női körökben dívik az a teljességgel érthetetlen és elfogadhatatlan nézet, miszerint a férfiaktól "nem elvárhatóak" bizonyos dolgok, úgymint: központozás (helyesírás), a múltja (ld. volt szerelmek) önálló feldolgozása és lezárása (hovatovább: egyáltalán a lezárása...), vagy a pelenkázás...EZ NEVETSÉGES! Ahogyan ingatlanhalmozó Gy. mondta: a férfiaknak is két szemük, két fülük és két kezük van, így tökéletesen alkalmasak arra, hogy egy csecsemőt ellássanak. (bár...én azért nem biztos, hogy akármelyik fickóra rábíznék egy babócát). 
Hát csoda, ha mérhetetlenül csalódott vagyok az adatlapokat illetően?

Amúgy ez a tél átlagosan szívatós: mikor kezd el a vízálló és egyetlen rendesen bélelt bakancsom talpa leválni? Amikor havazni kezdett...Ma tehát újabb vagyont költöttem el téli vízálló lábbeli vásárlásával, meg akkor megvettem az éves bérletet...

K-ék meghívtak magukhoz szilveszterre. Leszünk négyen, vagy öten, és majd eldumcsizunk.

2014. december 27., szombat

ÖT HÓNAP ÉS 7 NAP

Ennyi ideje nem írtam. Nem baj. Mától kezdve igyekszem rendszeresen bejegyzéseket produkálni. Mert az nekem jó. Analogikusan. Meg lelkileg is.
Mint az sejthető, pasim még mindig nincs - talán kezdem érteni, miért. Van, akinek jár, és van, akinek nem. Viszont nemsokára végérvényesen "öreg" leszek, tehát leszáll a vállamról a teher, hogy bárkinek önmagamon kívül tetszenem kelljen. 
Új célok. Új élet. Ami az enyém. Csak az enyém.

Most el kell mennem bevásárolni (karácsony után a Tacskóban ugyanis nincsen tojás), és mindezt még a hózuhogás előtt kellene realizálnom.

Zugolvasó L. a mézeskalács sütésen megjegyezte, hogy milyen régen nem írtam. Na, ja. Mondjuk ő nem követőm, de azért kedves tőle, hogy hiányolta. Innentől kezdve megkaptok mindent, amit aktuálisan éppen érdekesnek találok. Recepteket, mantrákat, az igazságot az Univerzumról, meg rólunk - meg azt is, ami mögötte van. :-))

Öt hónap és 7 nap. 

Nem baj. 

Most már veletek vagyok.