2012. december 31., hétfő

az évben utoljára

Nos, ez lesz az idei év utolsó bejegyzése. Több nem lesz. A karácsonyi dömpinget sikeresen túléltük. Van még mit tanulnunk türelemből, szeretetből, elfogadásból.
Mikor visszajöttem Pestre, emiatt sem írtam. Úgy éreztem, meg kell emésztenem bizonyos dolgokat.
A szilvesztert egyedül töltöm, lehet, hogy nemsokára le is fekszem aludni...Azért ez az egyedül nem egészen igaz: beszélgettem M-mel, telefonon, aztán délután meg este vidéki A-val, és londoni Á-val - gyakorlatilag órákon keresztül szkájpoltunk :-)) 
Hát ennyit az egyedüllétről.

De holnap kezdődik az új év - fogadalmaim nem lesznek, csak kvázi-céljaim (mivel én már nem akarhatok semmit, ezért kvázi).

Most még keresek egy harmadik nem gondolkodós filmet a neten, mivel olvasni nincsen agyam, de lehet, hogy inkább csucsukálok egyet. Pusszantás mindannyiótoknak!

2012. december 19., szerda

csak úgy

Csak úgy, boldog karácsonyt mindenkinek! Holnap elutazom, és holnapután világvége, így csak karácsony másnapján (és a világvégét követő 5. napon) leszek ismét gépközelben. Addig is megpróbálom túlélni letargiámat, a karácsonyi palotaforradalmat. Anyukám és tesóm már többszörösen összekaptak, pedig még csak szűk 12 órája vannak összezárva egy sok négyzetméteres házban.
Hiába, a tapasztalat az, hogy 8 emberre túl kicsi még ez a ház is, télen különösen, mert akkor nem lehet csak úgy kicsapni legelni a kölyköket. 
Így azzal telnek majd napjaim, hogy hallgatom anyukám részéről, hogy mit segítsek a tesómnak, és micsoda ötlet, hogy én pihenni jöttem(!!!). A tesómtól, hogy inkább ne segítsek. Vagy ha igen, akkor pucolhatok hagymát (nem túl kreatív). Két ruhaleszedés közben a gardróbnak nevezett setét lukban a tesóm az anyósára fog panaszkodni. Anyukám a fürdő homályában a tesómra, az apámra, a világvégére, tesóm anyósára, és hogy én mért nem segítek többet. A sógorom esténként pánikszerűen elvonul D-kategóriás kung-fu filmeket nézni a dolgozónak kinevezett, igazából funkció nélküli könyvtárhelyiségbe. Apám mániásan keresi a tennivalókat, ha nem akad, akkor kreál egyet. A tesóm anyósa szimplán láb alatt lesz, jobb esetben kicsit olvas unokaöcsémnek, vagy megpucol egy hagymát, vagy panaszkodik (micsoda változatosság!). A tesóm a konyhában lesz reggeltől estig, kivéve, mikor ruhát szed le, vagy kitúrja a sógoromat a számítógép elől, hogy megnézze a levelezését és kedvenc gasztro-blogjait. A géphez ezen kívül csak a fiúk juthatnak hozzá, amikor a nagyobbik játszik rajta. A kicsi csak nézi, neki állítólag az is elég érdekes. Ha éppen nincs takarítás, vagy nem a kisebbiknek kell felolvasni, akkor valami gyerekfilm megy, vagy eljön az este 9, és bújunk ágyba. Olvasni - magamnak, ekkora hangzavarban - képtelenség. Beszélgetni, a vegyes generációk miatt képtelenség. Gondolkodni, elvonulni - képtelenség. És egy jót aludni, tekintettel a kényszerből megosztott kisméretű kanapéra - képtelenség.

Amúgy nagyon szeretem a családomat, sok más emberhez képest nagyon jó fejek, csak külön-külön sokkal elviselhetőbbek, mint egyszerre. :-))

Én csak annyit kérek a Jóistentől idén, erre a pár napra, hogy egészségben és békességben meglegyünk azon a pár négyzetméteren, ne menjünk egymás agyára, és kicsit ki tudjam nyújtóztatni az idegeimet...és alhassak sokat. 

2012. december 18., kedd

persze lehet

Persze lehet, hogy ha ez a rosszkedv tarthatatlanná válik -végül is csak én meg a környezetem szenvedünk, egyelőre!-; szóval akkor januártól mondjuk minden este megiszom egy bögre citromfűteát. Az még finom is. :-)) Ez ugyan megint egy gyatra próbálkozás lenne a részemről, akárcsak az önsegítés számos válfaja.

Az a helyzet, hogy tőlem mindenki azt tesz, amit csak akar, addig, ameddig jólesik neki. Gardróbos eljutott arra a szintre, hogy megkereste egyik exét, hogy személyesen beszéljenek - és rá fog kérdezni a "cucc-adományozásra". Csodálom, hogy ilyen lélekjelenléte van. Bár, én egyik exemet sem kereshetném meg azzal, hogy "bocsi, nem lennél a gyerekem apja?"...Rémes lenne elképzelni mondjuk J-t, vagy bárkit, amint velem szemben ül egy teázóban és olyat találok mondani, amitől a  torkára fagy a forró nedű...De ez a téma az én esetemben azért sem kerülhet szóba, mert egy olyan számottevő akció, amire Gardróbos vállalkozott, határozottan akaraterő-igényes, és mint tudjuk...

A kérdés csupán az: lehetséges-e vágyni valamire úgy, hogy közben ne akard, és megkaphatsz-e úgy bármit, hogy nem teszel érte gyakorlatilag semmit - illetve az akaratról lemondás az tevőleges, elszenvedőleges, és tevékenységnek kell-e lennie, vagy csupán elég a ráutaló magatartás?! Idáig úgy tűnik, az égiek most senkitől sem elégszenek meg a ráutaló magatartással.

morzsolás közben

Amikor az ember azt hiszi, hogy akkor készen vagyunk, már minden az isteni terv szerint bevégeztetett - vagyis az én helyzetemre lefordítva: végre rossz kedvem van az egyedülléttől, és érzékelem a tehetetlenséget és fájdalmat is a düh mögött...nos, akkor még nincsen vége semminek. Gyanítom, hogy most kellene jönnie az elfogadási fázisnak: ti. fogadjam el, hogy - az én esetemben- tökéletesen mindegy, mit teszek, mert nem számít. Nyuszika és sapka effektus, kicsit. Amikor már a külvilág is elkámpicsorodva veszi tudomásul, hogy rossz kedvem van, és ez naaaagyon is látszik, akkor...az megalázó. Ti. egyszerűbb talán jópofizva élni, az nem annyira megalázó. Mindenki azt hiszi, hogy jó kedved van, közben mégsem...De rajtam látszik a hangulat. Ma elővettem - egy kellemetlen összezördülés után- a jól bevált módszeremet: ti. belülről magamra zártam az irodámat, hogy fel se tételezzék, hogy a helyemen vagyok. Hagyjon békén az egész világ! 
Bizonyára még csak az összemorzsolás közben leledzem, sőt, inkább az elején tartok. Lesz ez még rosszabb is. És nem tudom. Hogy mit nem? Hát, úgy nagyjából semmit. De ennek így kell lennie. Majdcsak eljön az elfogadás is, csak nekem elfogadnom nehéz ezt a tehetetlenséget. Úgy érzem, kiszolgáltatott vagyok, nem tehetek semmit magamért. Sőt, már nem is akarok tenni semmit. Jobb bevárni, hogy Ő lépjen.

És akkor gyorsan elmagyarázom, hogy ez természetesen csupán az én élethelyzetem, feladatom miatt történt így. Más embereknek lehet, hogy éppen azt kell megtanulniuk, hogy képesek legyenek dönteni, vagy felemeljék magukért a szót. Nekem le kell mondanom az akaratomról. És a passzivitást csak úgy lehet megélni, ha előtte bebizonyítják, hogy az aktivitásod mit sem ér. Végső soron a társtalanság is csak egy eszköz valami más megélésére, akárcsak a társas lét.

Egyszerűen utálom, hogy ennyire rá tudok látni a saját hülyeségeimre.

2012. december 15., szombat

valamitől megszabadultam

Hogy valami jót is írjak: a héten több dologról is álmodtam (pl. az egyik ébresztőórám fölrobbant, és rengeteg apró gyöngyöcskét láttam a háló padlóján, amit higanynak gondoltam...az álom ennél is bizarabb volt, de ez maradt meg a legjobban - mivel az jutott eszembe, hogy ez valami fontosat akart közölni velem az idő természetéről, vagy a változó energiákról...). Az egyik álom kiemelkedik a többi közül: egy átmeneti szálláson voltam (valami képzés lehetett), és kivettem a bőröndömből egy személyes holmikkal teli hátizsákot, hogy az ne legyen benne, és az egyik fickónál hagytam. Később, amikor már elutaztunk arról a szállásról, akkor vettem észre, hogy ottfelejtettem a hátizsákot, és nem tudom sem a szállás, sem a fickó telefonszámát. Gondolkodtam, hogy meg kellene kérdezni, de fölébredtem - és rádöbbentem, hogy valamit, valami lelki terhet (az volt a hátizsák), amire már nincs szükségem, sikerült letennem. Őszintén? Nem is érdekel, mi volt az. Egyszerűen könnyebbnek érzem azóta magamat.
És furcsa dolgokat érzek. Régebben szörnyen zavartak a hajléktalanok, mivel úgy éreztem, képtelen vagyok megfelelő módon viszonyulni hozzájuk. Tudom, hogy részben maguk tehetnek a sorsukról, ezt ők vállalták, de nem ilyen egyszerű a történet. Múltkor vettem egy újságot tőlük - először elhajtottam az árust rutinból, aztán láttam, hogy egy lány előveszi a pénztárcáját a hidegben. Akkor azt gondoltam, hogy ezt én is meg tudom tenni, nem igaz, hogy nem tudom megtenni, és utánamentem az árusnak...A héten két hajléktalan szállt föl a buszra. Az egyik egy cserzett arcú, koszos világoskék kabátos nő volt. Mindene a piros retikül. Két kabátot viselt. És éreztem az irgalmatlan hideget. És elbőgtem magam. Arra gondoltam, hogy csak jusson ennek a nőnek egy tál meleg étel, és ne kelljen kint fagynia az utcán. Nagyon fáj a sorsuk. Az ő sorsuk is nagyon fáj...
Tegnap találkoztunk M-mel (egy nagyon klassz termóbögrét kaptam tőle karácsonyra; pont eltalálta, mert legalább 3 éve halogatom egy ilyen bögre beszerzését...már fel is avattam!); szóval M. mondta, hogy ilyenkor nem maga a hajléktalan fáj, hanem a bennem lévő hajléktalan, valami, ami...

Nem tudom, de azt érzem, hogy valami alapos változáson megyek keresztül.

M. szerint most mindenki várakozik valamire - ki pénzre, ki gyerekre. Mi párra. 

Tényleg olyan, mintha egy óriási rajtnál állna mindenki, és az órát figyelné...

péntek per kettő

Jó, hát akkor röviden összefoglalom a pénteki mulatság további felejthető perceit - bár, ha belegondolok, hogy ez jutott idénre pasiból, és kétévente szokott velem bármi történni...khm...már két éve is csak Galád A. kétes kétalkalmas kalandja jutott, most meg egy részeg pasi...Két év múlva vajon mi jöhet még? Rámnéz egy aggastyán???!!!

Gondolatmenet folytatása:

Pezsgős A. mindenképpen táncikálni akart, és figyelembe véve saját illuminált állapotomat, számomra is erősen javallott volt az aktív testmozgás által történő kijózanodás...mármint önmagam összeszedése, stb. A zene a szokásos volt, mi -talán az ital miatt- jobban toleráltuk a dídzsé nagyott avítt és unalmas ízlését. Táncoltunk. És csak táncikáltunk...Amikor is megjelent a Förgeteg Pasi, alias ifjú tacskó. Fiúka mellett talán ő volt az egyetlen szóba jöhető kategória az est folyamán, de ő is csak erős fenntartásokkal. Ti. azonnal láttam, hogy túl fiatal, azaz Tacskó!!! Bár, mintha a szeme sarkából megnézett volna, de erre Fiúka mellett nemigen figyeltem. Szóval, Förgeteg Pasi beszaladt matt-részegen a táncparkettre, elkapott, rutinosan megforgatott (de tényleg! Milyen jól táncolhat ez a krapek józanon!)...Majd egyperces megforgatás végeztével megcsókolt, és távozott. Se beszélgetés, se bikkmakk, se egy bemutatkozás. Bár ezt is értelmezhetjük annak. Én -amint felocsúdtam meglepetésemben-, ti. hogy életemben először egy fickó csak úgy lerohant, és csak úgy továbbállt (tisztára, mint egy tavaszi zápor!), kirohantam a mosdóba. Szerencsére üres volt. A mosdó összes szegletében visítottam egyet. Csak utána tudtam fölfogni, mi történt velem. Ez, kérem szépen egy orv módon elkövetett csók-lopás volt!
Visszamentem Pezsgős A-hoz, aki vigyorgott. Megint táncoltunk. Förgeteg Pasi megint jött, elkapott, megforgatott, belemarkolt a fenekembe, és megcsókolt. Most kicsit hosszabban. Aztán elment. Aztán visszajött, elkapott, táncoltunk...és jól eltanyáltunk a padlón. Az egyik táncos bűvészmutatványát elkalkulálta Förgeteg uram. Én meg vihogtam a táncparkett alján. Valamit mormogott, de semmit nem értettem a zajtól. Csókolt, részegen mormogott, majd elment, eltűnt...
Én nem sokkal ezután lettem rosszul. De annyira, hogy életemben először abban a reményben vonultam be a női mosdóba, és ücsörögtem benn mintegy 20 percet, hogy hátha a Jóisten megkegyelmez, és kiokádok mindent. Ó, hát az nem úgy megy! Kissé mélyre ereszkedett már az ital, így reményvesztetten és egyre agresszívebben kuksoltam a pici budin. Agresszióm oka az egyre-másra bejövő nők voltak. Hogy minden libának akkor kellett hu...nia! Ez kétségbeejtő! És ha tudnánk, mi nők, mennyi idegesítő ostobaságot tudunk beszélni egy mosdóban? Nekem most végig kellett hallgatnom. Pedig esküszöm, nem érdekelt, hogy az egyik maca azért kénytelen jól karban tartani magát, mert a férje artista...Majdnem sírtam. Hányni csak alig-alig...S midőn nem bírtam tovább, kimentem, és az est hátralévő részében rosszul voltam. Aztán otthon, és némileg másnap is. (Apropó! Az ametiszttel való meditálás, és reikizés valóban hatásos gyógymód a másnaposságra!)

Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a Förgeteget nagy hiba lett volna hazacipelni, hiszen a legjobb esetben elaludt volna, a legrosszabb esetben meg összerókázza a lakást. Ezen kívül hájas-nős-gyerekes kollégám akart csak megcsókolni, de azt hiszem, ő szinte mindenkit megcsókolna, ha tehetné. 

Hát, ennyi. De a kétévenkénti "pasizás" erősen csökkenő tendenciát mutat, s ez aggasztó. Hat éve kapcsolat, négy éve egy kapcsolatkezdemény, két éve egy röpke futó kaland, most meg egy csók...Uram, bele kellene húznod, ha még teljesíttetni akarod a feladatomat! (És némileg unalmas, hogy mindig mások kalandjairól írok, nem a sajátomról.)

2012. december 12., szerda

péntek per egy

Nem tudom tovább húzni kétes pénteki kalandjaimat. Melynek vége szomorú tapasztalás lett az alattomos pezsgőről - az est egyik tanulsága az lett, hogy soha nem leszek Bacchus kótyagos nedűinek rabja, ugyanis én képtelen vagyok annyit inni, hogy utána a jótékony feledés homálya boruljon egyes eseményekre - nem, én minden egyes rohadt szóra, mozzanatra emlékszem! Ja, és ha nem megfelelő itókák gurulnak le a torkomon, akkor szörnyű másnapos émelygés és fejfájás gyötör - most megtapasztaltam azt is, milyen az, ha rosszul leszel az italtól...És nem volt egy kellemes élmény, mit ne mondjak!
De megbocsátok magamnak, elvégre eléggé kétes lelkiállapotban indultam neki az estének: hetekkel korábban azt terveztem, hogy beújítok egy fiút éjszakára, de aztán ettől a "célhéten" már elment a kedvem. Az egyetlen, ami felvidított, az egy vidám karácsonyi zokni volt, amivel feldobtam az amúgy talpig fekete szerelésemet. Emellett nem csoda, ha bánatában iszik valamennyit az ember lánya.
Szóval, némi gyomor- és arcbőr-alapozás után elmentem a "bálba", remélve, hogy akad olyan ember, akivel el tudok beszélgetni - ehhez képest a kollégáim szanaszéjjel szóródtak, és számomra vadidegenekkel múlatták az időt. Én ilyenkor elanyátlanodom, és a komfortérzetem a nullához közelít. Ennyit tesz a megszokás biztonsága...Közben azért ezt a szanaszéjjel szóródást úgy kell elképzelni, hogy azért erre-arra kóvályogtak, kötetlenül leálltak mindenkivel pár percre, és ezen percek arra alkalmasak voltak, hogy hol ez, hol az rendeljen egy kör pályinkát...Mégpedig pályinkát a javából - sajnos későn vettem észre, hogy nem vizezett terméket kaptunk (erre számítottam ugyanis), hanem előttem nyitották ki a zárjegyes cuccot...Nevezzük ezeket "udvariassági köröknek". Volt tehát ezekből három, plusz az alapozás otthon. 
És ekkor kezdett a történet izgalmasabb lenni - nem, nem Egyeske és Ketteske jött. Mással voltam elfoglalva, nem is figyeltem rájuk, így csak azt láttam, hogy megérkezett a Bográcsos gaz csábító, meg a Rángatható Marionettbábu (ld. korábbi bejegyzéseket), és szépen elmentek máshová beszélgetni (vagy csak kikerültek a látómezőmből, ki tudja? :-))
Nem. Megérkezett A. barátnőm (férjezett, gyerekes, korábbi bejegyzésekben az a lány, akivel egyszer már mentünk hármasban pezsgőzni)...Nevezzük innentől kezdve Pezsgős A-nak, hiszen jött, és közölte, hogy ő úgy pezsgőzne (és A-ból amúgy is olyan sok van ebben a blogban!)! És vett egy üveggel...Majd vettünk még egy üveggel; és erre voltunk hárman...(osztok-szorzok, de ez így is nagyon sok volt, hiába ettem vacsorát...) A harmadik pezsgőivó H. nevű kolléganőm, aki velem egyidős, szintén évek óta kényszer-szingli. Én jófejnek tartom, szerintem elég zárkózott, és néha kissé merevnek is tűnik, de szerintem sok mindent lefojt (Skorpió az ascendense - és Gardróbos megtapasztalta az alattomosabb oldalát is). Szóval jött H., becsatlakozott, meg jött egy fiúka is. Fiúkát H. egy korábbi kollégája hozta, és ahogy rátekintettem, úgy érzékeltem érzékfeletti és kissé ittas receptoraimmal, hogy Fiúkát bizony H. szórakoztatására rendelték oda aznap este. Ehhez képest Fiúka ocsmonda stratégiához folyamodott: ti. ha én volnék fiú-férfi - illetve: boldogult férfi-inkarnációim alapján bizvást állítom, ha nékem kerítenek egy fehérnépet, s én akár komolyan szeretnék véle ismerkedni, akár csak hálótársamul szeretném elcsábítani, akkor biza' azon tüsténkednék, hogy azon fehérnépet mintegy leválasszam az őt körülvevő veszélyes asszonyszemélyekről, kik éles nyelvükkel felvilágosíthatnák őt csalárd szándékaimról...Majd utána szándékaimnak megfelelő bánásmódban részesíteném kiszemelt asszonyszemélyt, de mindvégig tiszteletben tartván az ő hófehér (majdhogynem szűzies) lelkét. (Csak a lelke szűzies, más nem...)
Hát, ehelyett Fiúka a századunkban egyre jobban elharapózó, kényelmes here taktikát vetette be: hogyan szerezzünk tuti ágypartnert a legkisebb anyagi-szellemi befektetéssel? Versenyeztessünk meg két nőszemélyt.  Pezsgős A-nak is feltűnt, ami nekem is, de valahogy még ittasan is vagyok annyira jólnevelt, hogy két vihogás között se rójam fel a pasinak azt, hogy egy árva pohár málnaszörpöt sem rendelt H-nak, ehelyett beleivott a H. és az én italomba is, és magának 3 üveg olcsó sört vett... Szerintem ismertek már annyira, hogy tudjátok: udvariatlanságnak tartom, ha egy nő az őt meghívó pasitól a legdrágább piát húzza le, de azt is, ha a férfi nem hívja meg a nőt semmire. Mármint nem engem kellett volna meghívnia, hanem H-t, de mindegy. A Fiúka állt ott, dagasztva izmos felsőtestét, vigyorogva, és még véletlenül sem derült ki róla semmi lényegi. Alapstratégia:  ha egy férfiról semmi lényegi nem derül ki, kerüli az értelmes témákat, az egyéjszakásra utazik. (Lehet, hogy akkor is, ha szofisztikált témákról cseveg, de az előbbi esetben biztosan!) Szóval ez a hóhányó anyaszomorító arra várt, hogy a két csillogó szemű mátka-jelölt közül melyik fog utána ugrándozni, mint a jó pincsikutya...Mindeközben hintett erre is, arra is (nekem pl. homlokcsókot...) És mit tagadjuk: megvolt minden adottsága a csábításhoz: alapjáraton igen kellemetes karosszériával rendelkezett (tudom, ezt nőkre írják, de mindegy, mostantól a herékre is írjuk, jó?)...Pezsgős A. pedig magában imádkozott, hogy csak ne engem, ne engem, hanem H-t vigye el, mert Pezsgős A. nem szerette volna, ha csalódok.
Így Pezsgős A. egy idő után berángatott a táncparkettre, ami jó is volt, mert addigra éreztem a bugit a lábamban, meg a zsongást a fejemben...H. pedig elsuhant a Fiúkát megkeresni. Később (úgy éjféltájt) H. megjelent előttünk búcsúzni. Egy somolygó oroszlánnő benyomását keltette: hogy ő hazamegy, de nem egyedül...Pezsgős A. fölsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Én pedig belegondoltam, hogy úgysem érzem alkalmasnak magam semmiféle ál-romantikázásra.

gondolatmenet: folyt. köv.

zugolvasóm mosolygott

És ez jó! Az utóbbi napok legpozitívabb eseménye L. mosolya volt: beszélt az egyik onko-mókussal, és lehetséges, hogy nem kell kemózni. A százalékok vannak annyira biztatóak, hogy én is egyre jobban elhiszem: L. meggyógyítja magát!
Elgondolkodtam, micsoda csodatettet hajtott végre: száműzte a cukrot az életéből. Én mikor leszek képes ilyesmire?

kinek a sapka...

...kinek a pap, a kondás, meg a többiek. Elértünk oda, hogy Gardróbos egész héten sokkos állapotba került, mert a nagy hírű szaktekintély, aki nődoktor és természetguru is, és elviekben arra hivatott, hogy visszavarázsolja Gardróbos múló petéit...nos, az öreg varázsló maga is mintegy a legtermészetesebb úton kívánta orvosolni a kedves páciens nyavalyáját. Mindezt úgy, hogy nagyjából Gardróbos apukája lehetne (közel a hetvenhez), a barátnőm némileg gyanútlanul kiutazott orvosovics rezidenciájára, vidékiába...És azóta ezen pörög, hogy őt micsoda sokk érte, és neki szigorú elvei vannak, és ez egy akadémia-tag szaktekintély, öreg is meg minden, és micsoda borzadály, hogy ajánlatot tett neki...Ma már nem bírtam, és nekimentem Gardróbosnak: megkérdeztem, hogy van-e a nagy fehérnek bárminemű olyan megnyilvánulása, amibe nem akar belekötni (ti. mit és hogyan kellene tennie...). Ti. az én olvasatomban egyáltalán nem tett semmi borzalmasat: a pácienssel, vagy bármilyen ügyféllel folytatott magán jellegű kapcsolat ugyan vitatható, de vegyük figyelembe, hogy a felnőttek nagy része munkahelyen ismerkedik össze a párjával - neki ez a munkája. És akármilyen furcsa, hatvan felett is lehetnek vágyai, igényei. És nem molesztálva közeledett Gardróboshoz - igaz, kicsit korán tette ezt, dehát bizonyára nincsen elvesztegetni való ideje :-)). Szóval, utasítsa vissza, nagyon is megértem, hogy nincs papi-komplexusa; csak ne lovagoljon totál feleslegesen harmadik napja ezen a témán. Gardróbos védekezett, hogy én sokkal kisebb dolgokon szoktam kiborulni. És persze ebben igaza van, de pár hete alaposan ki vagyok purcantva lelkileg, és nem tudom megérteni, miért zavar egy 39 éves, saját szavaival is depressziós (tehát szar hangulatú), a hormonok miatt sajnos jó pár kilót felszedett nőt, hogy azért észreveszik a férfiak? A hétvégére összesen 3 pasi jutott neki - hogy az egyik egy idős bácsi...na bumm! Belefér! Örüljön, hogy ennyiféle fickó meglátja benne a nőt! Ja, hogy a másik kettőből egy nős-gyerekes troll meg egy nagydumás oroszlán is volt? Hát erről nem én tehetek! 
Bajom van Gardróbossal is. Úgy érzem, nem fektet elég energiát a betegsége lelki okainak felderítésében - közölte, hogy őt nem érdeklik a lelki szarok, tudja, hogy magának kavarta a dolgokat. Én meg aggódom, és ez az, ami zavar, merthogy aggódáson kívül semmit nem tehetek. Kérdéses, hogy a mágus csodacseppjei, meg a pluszhormonok mire lesznek elegendőek.
Különben meg bármit tegyen is, azt elfogadnám: azt is, ha összebútorozna a fehér mágussal, aki azért tehetős. Jobb donort anyagi szempontból nem találhatna. És ez is egy szempont lehet, főleg, ha valaki egyedül készül gyereket vállalni.
Persze nem egészen tudom, hogy ha ebben is, meg abban is kivetnivalót talál (különféle indokok miatt), akkor ki lenne a megfelelő alany? 

2012. december 7., péntek

vánszorgok

Ma elvánszorgok az aktuális "mikulásos-fergetegpartira", a szokásos szar, de hátha egyesek érdekes viselkedésükkel bekerülhetnek a blogomba - én valószínűleg a szélről fogom lesni az eseményeket.
Pedig vettem karácsonyi zoknit, amivel a bakancsos-szoknyás öltözetet feldobom. Igen, szoknyában megyek, amennyiben szoknyának minősül az az inci-finci farmerdarab...Ilyenkor bezzeg kiesnek a pakliból a "tökéletes időzítés", meg a "romantika" lapok - csak tudnám, miért. Hideg van, és még a pia sem rendes azon a helyen - tuti vizeznek mindent. Tudom: így óvják a vendégek máját! Nem is veszek, csak tonikot, meg gyömbért. A pultos macák meg úgy néznek majd, mint a véres rongyra.

2012. december 5., szerda

lehet lejjebb?

Attól tartok nem én leszek a legszórakoztatóbb bejegyzéseket gyártó mostanság. Ma beszélgettünk K-val, meséltem neki a pszichomókust (aki annyira magam alá nyomott, hogy este hiába feküdtem le időben, csak forgolódtam, pedig tök álmos voltam...).
Persze megvolt az a végkövetkeztetés (többek között), hogy nekem a szakember is tükör: ami a leginkább irritál benne, az az, hogy ő is kinyilatkoztat valamiket, amire én is hajlamos vagyok. Viszont K-val beszélgettünk arról, hogy az is nyomaszt, hogy nem mondhatom azt a szüleimnek, hogy valójában egyáltalán nincsen semmi rendben, mert magányos vagyok, feszült, tele elfojtott agresszióval, ami mögött ki tudja, mi húzódik meg...K-t persze ez érdekelte: mi van az agresszió mögött. Fájdalom, tehetetlenség, és az, hogy fogalmam sincs, mikorra tudnám ezt kifájni. Lehet, hogy akár 30 évbe is beletelne. Bár abban igaza van K-nak, és a belső utazás is erről szól, hogy az egyes érzések mögé kell néznünk, akár sok réteg egyéb érzelmet is feltérképezve, és mindent teljesen átélni. Amíg nem tudjuk magunkat teljesen átadni az érzésnek (mert pl. szánalmasnak tartjuk magunkat, vagy kontrollálni akarjuk), addig az nem tud elmúlni. Utána elmúlik.

Furi úgy élnem, hogy már semmit sem tudok önmagammal kapcsolatban. De ma sikerült rálicitálnom vidéki A-ra, ti. az ő "egyparaméteres" kívánság-párjára. Én pusztán annyit kértem a Jóistentől, hogy hozzon össze a férjemmel. Slussz-passz. A többit nem tudhatom: ugyanis lehet, hogy egy paraméter egy közös feladat kikerülése lenne. Abban pedig bízom, hogy hosszú távon az ember csak olyannal tud együtt lenni, akivel ténylegesen össze is illik. Nekem meg szemem van arra, hogy észrevegyem, akit észre kell vennem - eddig így volt, és ez a tulajdonságom az alapfelszerelésem része. :-)) Kérdés lenne persze, hogy a másik félnél is benne van-e ez alapfelszerelésben, de volt annyi eszem, hogy most nem lelkitársat, vagy igazit kértem, hanem a Férjemet - aki persze lehet mindhárom egyszerre, de a férjem, tehát ő is észre fog engem venni, sőt, tudatosul benne, hogy ki vagyok. (Ezt a ravaszságot! :-))

Amúgy pocsék hangulatom van - megpróbálom teljes mélységében átérezni a magányt és a tehetetlenséget (végül is ide akart eljuttatni a Jóisten, hogy mondjak le az akaratomról, nem?), de azért nem praktikus a dolog, mert rám rendszerint a metrón törnek rám az érzelmek, utána meg megyek edzeni. Voltam bokszolni, próbáltam hideg fejjel püfölni a zsákot. A gyönyörű testű nem volt lent - hosszú idő óta az első alkalom, hogy nincs lent...biztos becsajozott :-((...Igen: szomorúságjel!!! :-((

Viszont vidéki A. rakott fel képeket választottjáról, és nagyon meg vagyok elégedve azzal, amit láttam. Összeillenek. 

2012. december 4., kedd

megin'-lenn

Így van ez, ha az ember a pszichomókus vendége, hogy elbeszélgessenek a nagy tréninges hétről. Nem kétlem, hogy nagyon jó szakember, de magamban elvigyorodtam a sok kín mellett, mert olyan fickó, aki materialista kíváncsiságból tanulmányozott mindenféle ósdi rendszereket, mint asztro, meg tarot (de hát nem elég tudományosak ezek kérem)...szóval meg se mertem mondani neki, hogy sok dologgal, amivel ő részletesebben, vagy szakszerűbben szembesített - nos, ezt már korábban az asztrológus ismerősök is említették...Mindegy, biztosan van abban valami, hogy nem tudom magam egészlegesen szemlélni (abban sem vagyok biztos, hogy jól emlékszem erre, de mindegy, akkor legfeljebb hülyeségeket írok magamról)...Szóval az egészlegesség helyett fázisokban haladok, így nem haladok. 
Szerintem nem tetszik neki, hogy önismerettel foglalkozom, K-nak igaza lehet, hogy minden terapeuta a maga útjában hisz...Nem akartam vele semmilyen spirituális dologról vitatkozni, hogy ő mit és hogyan lát rosszul ebben a témában - pl. szerinte ilyen állapotban nem gurukhoz kellene járnom, ahol valakiktől valamilyen rendszert kapok készen - pl. családállítás...Közbevágtam, hogy ott aztán nem lehet gururól beszélni, mivel nem a vezető, hanem a rendszer állít (ti. ha az állítás lemoderálója nem zárja ki az egóját, akkor egyszerűen besül az állítás)...Inkább nem kezdtem el vele vitatkozni a világnézetéről, mert joga van hozzá. És ha az asztroban is csak egy szimbólumrendszert lát, akkor meg nincs értelme vele hadakozni.
Helyette próbálom integrálni, amit tőle hallottam - mivel állítólag én semmit nem integrálok, amit megtanulok (ezt sem értettem egészen, de mindegy...végül is csak három diplomám van, ki tudja azt honnan vakarhattam össze, ha még a betűvetést is alig integráltam magamba?) Abban igaza lehet, hogy túlságosan a szellemi részre összpontosítok, a lelkiekre nem, a testire éppenhogy - pl. sportolok, de nem nézem meg, hogy helyesen beállítsam a bioritmusomat - reggel álmos vagyok, de semmit nem tettem eddig azért, hogy ne legyen fáradt: nem fekszem le előbb, és nem próbálom elhitetni magammal, hogy 6 óra alvás is elég...Mondott valamit a napi tevékenységeimről is - amit szintén nem tudok visszaidézni; ti. napi rutinom van, de nem is erre kellene törekedni, hanem arra, hogy...egyszerűen nem emlékszem erre, nekem valami olyasmi jött le, hogy éljek a mostban, amit teszek, az töltse ki az életemet(???)...
Amúgy, mikor közöltem vele, hogy nagyon rosszul esett, amiket mond, mert sok mindent teszek magamért, és nem érzem magam annyira gáznak, akkor cizellált: persze nagyon is alkalmas személyiség lennék segítői feladatkörre, amennyiben a bennem lévő rengeteg feszültségnek keretet, teret, és hasznos munkát adnék (egy nagyon szép hasonlatot mondott ehhez a patakról, a rá épített gátról, a vízimalomról, ami megforgatja a vizet)...És nem említettem, hogy ezt is mondta már az asztro-tanárom: mindaddig céltalanul szórom az energiáimat, amíg nem mások, és főképp: nem a párom céljait valósítom meg. 
Persze ha lesz egy tréningelős csoport (autogén, ezúttal), akkor megyek, mert tényleg kíváncsi vagyok, mi újat nyújthat ez az eddig próbált dolgokkal szemben, főleg feszültségoldás területén - de összességében elcseszettnek érzem magam.

Délután megint majdnem bőgtem egyet.

Úgy érzem, most valaminek piszkosul meg kellene változnia az életemben, mert így nem bírom tovább. Vajon meddig akar még lefelé tunkolni a Jóisten engem? (Lehet, hogy mégis minden nap térden állva kellene hozzá könyörögnöm, hogy küldjön egy férjet nekem?)

2012. december 2., vasárnap

a ferde fa

Ma megismerkedtem a "pisai ferde fenyővel". Kitakarítottam, és megpróbáltam ünnepibb hangulatot varázsolni a lakásban. Ezért földíszítettem a fát. Van egy helyes, kisméretű műfenyőm, amihez nagy teljesítmény volt megfelelő díszeket vásárolni. Mielőtt ez a fa hozzám került volna, a szüleim gondoskodni akartak "kisméretű" fenyőről, így vettek egy kb. 20 centis(!!!) műfenyőt, de gyorsan tisztáztam velük, hogy azért nem az íróasztalomra keresek karácsony-pótlékot. A kis fa azóta is kibontatlanul hevert a műanyag csomagolásban. Most gondoltam egyet, és csináltam belőle mini-fát a hálóba. Mikor kibontottam, vettem csak észre, hogy a tartója nem egészen lapos, így a fácska olyan ferde benne, mint a pisai ferde torony. Szerencsére a fenyő hajlítható, így kiegyenesítettem (egészen pontosan a kívánt irányba meggörbítettem!). Annyira pindurka az egész, hogy egy arany gyöngygirlandon és némi angyalhajon kívül semmi sem fér rá. Társnak megkapott egy angyalkát, egy arany betlehemi csillagot. A nappaliban, a pulton pedig ott áll a "nagy" fa, az alternatív adventi gyertyasor, pár angyalka, kristály, aszalt és nem aszalt gyümölcstál (a bőséget jelképezendő)...valamint a karácsonyi ajándékom, 24 db fűszertartó üvegcse. Ez utóbbiakat majd elpakolom, ha kiszáradtak. Hétvégi szerzemény, szüléim kívánságára, hogy szerezzem be az ajándékomat. Én meg átgondoltam: úgyis az a fontos, hogy együtt legyünk, ennél többet úgysem tudunk adni egymásnak. Fűszertartó meg kell, mert az utóbbi hetekben közelharcot vívtam a sáfrányos szeklicéből grátisz előbújó, majd elvándorló bogarakkal. A több rohamos háború "civil" áldozatai a bontott fűszeres zacskók lettek. Ekkor döbbentem rá, hogy jobban járok, ha üvegeket szerzek, még akkor is, ha így kevesebb fűszer fér el a szekrényben.

Pénteken csodálatos dolog történt: K. barátnőm eljött hozzám. Ő családállítást tanul, és az egyéni terápiát próbáltuk ki. A magányra, az egyedüllétemre állítottunk. Elég kemény hozadéka lett, de utána sokkal jobban éreztem magam. És K. egy őstehetség: szerintem remek terapeuta lesz. 

Lassan mindenki beborogatja fájó tyúkszemeit, lassan mindenki megtalálja a neki rendelt sorsot, elfoglaltságot. Csak én érzem, hogy haszontalanul töltöm időmet - de tudom, ez azért van, mert minden időmet, amit nem a társam szekerének egyengetésével töltök, elvesztegetett időnek élek meg. És ez akkor is így lesz, ha bárki ennek az ellenkezőjét próbálja bebizonyítani nekem. Asztrológiailag azonosították rosszkedvem okát. Ilyenkor maximum annyit tehetünk, hogy megpróbálunk együtt élni az érzéssel.

Ma felhívott vidéki A. Azért keresett, hogy elmesélje, miért tűnt el az utóbbi hetekben. Vele is megfordult a világ: megtalálta az igazit. Persze, hasonlókat már állított (nem pont ezt), de úgyis az idő dönti el, mi lesz ennek a kapcsolatnak a  sorsa. Ami engem érint ebből a történetből, az A. útja, ahogyan eljutott abba a lelkiállapotba, hogy feladja az egóját, és cserébe a Jóisten elküldte a megfelelő társat. Konkrétan megszabadult minden kívánalmától, és nagyjából egy paraméterre zsugorította a listáját: az illető fogadja el őt a kislányával együtt. 
Nekem az egó-feladással még mindig bajom van: nehezen tudom elképzelni, hogy rajtam kívül bárki ugyanúgy tudná kontrollálni az életet. Abban nem hiszek, hogy le lehet valamiről mondani, amire igazán vágyunk. Maximum bele lehet törődni helyzetekbe.
Vidéki A. minden nap sírt, volt, hogy egész nap, és kérte a Jóistent, ti. arra az egy paraméterre vonatkozóan...Én már két napja nem sírok az egyedüllét miatt - amióta megvolt az állítás. Nem azt jelenti, hogy újra élvezném a magányt, de valahogy nem érzem azt a fajta fájdalmat.
Lehet, hogy makacsul minden nap azzal az imával kellene zaklatnom a Jóistent, hogy utalja már ki nekem is a páromat. Hátha egyszer elunja, és teljesíti a kívánságomat. De tisztában vagyok azzal, hogy nekem 2 db tyúkszemem van: az egyedüllét és az akaratom...És kicsit úgy érzem, hogy kuncsorognék...Néha megteszem, egyszer minimum elismertem törpeségemet az Úr előtt, és kértem, tegye azt, amit jónak lát - hát, nem történt semmi. Vagyis Ő így látta jónak.

Pedig lehet, hogy szőrcsuhában, térden kellene csúsznom azért, hogy megkapjam azt, amit más emelt fővel egyszerűen elvesz, mert az neki jár...