Szombaton elmentem a negyedik edzésemre is a héten. Délután L. átjött hozzám beszélgetni, meg főztem egyet. Ismét sikerült egy feledhetetlen receptet kreálnom: töltött tök, a kalóriafaló. Persze hússal, gombával, paprikával, hagymával, paradicsommal tömtem meg (L. alaposan megvizslatta, milyen fűszereket szórok a kulimászomba).
L-lel arról beszélgettünk, hogy miért van az, hogy egyesek akkor is megkapják az élettől a pozitív dolgokat, ha -elviekben- nem sok mindent tesznek meg a testi-szellemi-lelki felzárkózásért. Konkrétan azt elemeztem, hogy már hónapok óta keményen dolgozom magamon; végre a testi szintre is eljutottam (ne feledjük: a lelkitársas könyv felteszi a kérdést: ha kívülről szemléled az életedet, akkor a lélektársad is elégedett lenne azzal a látvánnyal, ami fogadná? És ez nem csak a lakás rumli-szintjére, vagy a lelki lezáratlanságokra vonatkozik, hanem bizony a testi szintre is...); és jelenleg úgy érzem, mintha egy vákuumba kerültem volna. Érzem (szeretném), ha valami most megváltozna életemben, vagyis szerintem most lenne az ideje, hogy betoppanjon Férjuram. Ez persze nem az én kívánságlistám, vagy elgondolásom szerint megy - ha a Jóisten is időszerűnek véli, majd ad. Ha nem véli annak, nem ad.
Szerintem nem ácsingózom, mint inkább meglepve tapasztalom meg a bennem végbemenő változásokat, és még mindig kicsit hezitálok: úgy érzem, akarom is a kapcsolatot, meg nem is. Egyszerűen túl kényelmes az életem, hogy nem kell elszámolnom senkivel-semmivel. Igazából csak a nagybevásárláskor kényelmetlen cipekedni. Önző módon annyit agyalhatok magamon, amennyit nem szégyellek. Igazából már ennek is fel kellett volna a Jóistent bőszítenie - micsoda egoizmus :-)).
Jó, persze, társas lény vagyok, vágyom Férjuramra, de most már leginkább csak rá, nem ezekre a nyüzge műmájerekre. Finnyás vagyok, és nem mellékesen fogalmam sincs, milyen lesz majd a hétköznapi, praktikus létem. J-vel való kapcsolatomból igen kevés, és igen kellemetlen emlékem van: Odamentem a cuccaimmal egy lakásba, amit soha nem érezhettem a magaménak (is); így magamtól a porszívót sem mertem megmozdítani. A hűtőbe továbbra is azok az élelmiszertípusok kerültek, amiket J. szokott meg. Hazaértem, vártam J-re, és főzni kezdtem. Ihlet, virtuozitás nélkül, J. igényei szerint. Nem tudom, meséltem-e már J. "főzőtudományáról". J. úgy képzelte, hogy jól főz. Kétfélét tudott: 1. vette a csirkemellett, azt felkockázta, lepirította, és hozzáadott egy adalékanyagmentes távol-keleti szószt, amit tejföllel hígított. Ehhez rizs dukált. 2. J. titkos fűszerszáma a tárkony volt. Valamint a boros-citromos cuccokba is korlátok nélkül öntötte a bort/citromot, így élvezhetetlenül savanyú lett az étel. (J. szerint én szekérderéknyi fűszert használok, ami igaz is - de azt milyen jól!)
Szóval, nem éreztem semmi ingerenciát az együttélésre - J. hajnalban feküdt (a munkája és a depressziója miatt), viszont 11-kor kelt, amire már eltelt a fél nap. Szerinte is sikeres, harmonikus és szenvedélyes testi együttléteink ellenére (vagy éppen azért?) túl kevésszer nyúlt utánam az ágyban. Hiába volt jó vele az intimitás (mikor arra méltónak tartott); hiába volt isteni vele a szabadidő, mert szuper helyekre kirándultunk...Összességében elérte, hogy boldogtalannak érezzem magamat. Hát, ennyit a krémfehér rózsákról - csak, hogy minden kedves Olvasóm tisztában lehessen a romantikus első randevúk folytatásával. Ezt nem sértődötten írom, mert ezen már túl vagyok, megbocsátottam neki.
Csak éppen nagyon nehéz elképzelnem, hogy az első romantikus virágcsokrok után lesz majd kiegyensúlyozott intim-életem, beleszólhatok abba, mi kerüljön a hűtőbe/asztalra, demokratikusan osztjuk fel a munkát és demokratikusan beszéljük meg az életünk apró-cseprő részleteit, úgymint gyereknevelés, a Világegyetem sorsa, stb.
Ezt mind nehéz volt L-nek elmagyarázni, ahogy azt is, hogy természetesen nem sajnálom Gy. barátnénktól a boldogságot, csak az ő élete a példa arra, hogy az ember elgondolkozik az isteni gondviselésen. L. kielemezte, hogy dacára többéves egyedüllétének, Gy. a mai napig semmilyen személyes hibáját nem ismeri el elmúlt kapcsolataiban, ugyanazzal a felelősséghárító racionalitással tekint az életre. L. szerint nem magába szállt, és úgy találta meg párját, hanem elkezdte nagy ívben leszarni a párkeresés kérdéskörét, helyette éjjel-nappal dolgozott. Ennek ellenére megkapta magánéletében mindazt, amire vágyott: tulajdonképpesn sikeres munkájában, megvan a férj/gyerek, és vitathatatlanul jó anyagi körülmények veszik körül. L. hisz a sorsban: Gy-n is be fogja hajtani az élet az elmulasztott felismeréseket - most éppen azon okoskodnak, hogy kenegetik a gyerek egyértelműen ekcémás kezét, ahelyett, hogy elvinnék ételallergia-vizsgálatra. Ismétlem: semmi jót nem irigylek, vagy sajnálok Gy-től, csak nem értem az isteni logikát (beszélhetünk egyáltalán isteni logikáról?).
L. abban látja a helyzet nyitját, hogy Gy. annyira fizikai síkon oldja meg problémáit, hogy az élet nem is mert több súlyt rápakolni. Nekünk nem egyedül a férj/gyerek jelenti az életünk értelmét és boldogságunk kulcsát: tanulni jöttünk ide. Ebben igaza van, de rámutattam neki, hogy meglehetősen kétféle pólussal, de pont az én képletemben van benne, hogy az egyik fő feladatom a párkapcsolat (a másik a szellemi tanulmányok, valamint az agresszió kezelése). Nos, a helyzet jelenleg az, hogy az élet nagyon a másik pólust gyömöszöli le a torkomon - ti. a kapcsolat hiányát. Számomra csupán az a kérdés, hogy mit tanulhatok meg a gyakorlati együttélés csínjáról-bínjáról az egyedüllét által? Majd alkalmazkodom az üres falhoz, vagy mi? :-))
Kimentem viszont az Ázsiás bolt-komplexumba, és beszereztem szinte az összes hiányzó feng-shuis hozzávalót. Én ezek után mosom kezeimet, mert a magam részéről mindent megtettem az ügy érdekében: rendet raktam a lakásomban, átalakítottam, lelkileg is egész tisztes mennyiségű söprögetést hajtottam végre, most meg még edzeni is eljárok. Ha ezek után Férjuram helyett valami műherceget tolnak az orrom elé, azt nem hiszem, hogy el kellene fogadnom. Végül is, most jól elvagyok.
És most megyek takarítani, főzni, meg vasalni, mert szalad a háztartásom :-))
ui.: Sajnos a cla-s terméktől nekem is hasmenésem van, viszont tök érdekes dolgokat olvastam a neten a különféle fogyikapszulákról, és azok összetételéről. Van egy, ami arra alapozza a tudását, hogy tudósok megfigyelték: azoknál az embereknél van súlyfelesleg, akiknek a természetes bélflórájukban az egyik típusú baci szaporodott el a másik kárára, és a zsírlerakódás egyik okának az egészséges bélflórán belüli arányeltolódást nevezték meg. Aztán van, aki szerint kókuszzsírral kellene főzni, másutt meg speciális omega-zsírsavakról olvastam, amikről eddig nem is hallottam.
Szóval, az lesz, hogy gyorsan beszedem azt a tablettát, ami most van, aztán kipróbálom a HCA-t tartalmazót, hátha...bár van olyan fórumozó, aki leírta, hogy egy hét hasmenés után a szervezete hozzászokott a termékhez. Igaz, vannak, akiknek a vérképük, a májfunkciójuk rossz lett - de szerintem ez a fokozott zsírlebontás miatt van; egyik kolléganőm akkor produkált pocsék mintákat, amikor úgy fogyózott, hogy a húshoz csak savanyúságokat evett - persze, hogy a szervezete totál máshogyan választott ki!