2011. június 28., kedd

kereszt az égen

Ez tényleg vicces: ha nem velem történik meg, akkor azt mondanám, hogy az illető lódít: Miután megírtam a mai bejegyzéseket, olvasgattam kicsit a neten, és megnéztem a heti horoszkópomat is (az utóbbi hetekben ezt elhanyagoltam). Tegnap este ki sem nyitottam a gépet, szóval nem tudtam volna "lesni". Azt írják, hogy egy karmikus kereszt formálódik az égen (megnéztem; szerintem keresztkvadrátra gondol a szerző), és az én jegyemnél azt írja, hogy a héten ez a konstelláció arra akar megtanítani, hogy ne akarjam mindig az akaratomat érvényesíteni...Uram, legyen meg a te akaratod! :-))
Megnéztem a tranzitjaimat, és szerintem nem kellene ennyire rosszul éreznem magamat...egy-két kvadrát még nem olyan szörnyű...vagy igen? :-))

nélküled

Azért kicsit rossz érzés, hogy mostanában nem túl jókedvű bejegyzéseim vannak. Lehangoló lehet. És nehéz megmagyarázni az olyan érzéseket is, mint amit az előző bejegyzésben írtam le: ti. a metróban a várakozást, és majd a Jóisten dönt, meg jelzi...Az elmúlt napokban egyik "idegnyugtató" kártyafogdosásom alkalmával (igen, sokszor már nem vetek kártyát, csak a kezembe fogom a paklit, mert az energia megnyugtat, és olykor kiesik egy-egy lap, no mindegy...) különös üzenetet kaptam: azt, hogy keressem a lélektársam (azaz Férjuram) "jeleit". Ezt nem igazán tudtam értelmezni - úgy értem, valakivel vagy találkozol, vagy nem. Olyan nincs, hogy félig ismerkedtek meg, nem? Kicsit olyan, mintha nyomolvasóvá kellene avanzsálnom magamat: Férjuram elszórja a nyomait, mint valami galamb, én meg utána eredjek? Vagy egyszerűen az ő létének bizonyítékait kellene észrevennem?

Érdekes kísérlet lenne egy napig úgy járni-kelni, hogy az ő létezésének bizonyítását keresném fűben-fában; holott ennek inkább egy belső bizonyságérzetnek kellene lennie.

Nélküled

ki az, ki így sír

bennem, legbelül, könnyek

nélkül, nélküled?

vágyam izzó gömb,

benne futok én, rajtam

súlytalan teher.

minden nélküled

töltött napom kincs, amit

néked őrzök meg.



olykor felcsillan...

Ma valami nagyon kedvezőtlen csillagállások lehettek, mert a munkahelyemen is eléggé lelomboztak - és mikor kiléptem a délutáni borongós időre, a hangulatom egy mélyrepülést mutatott be. Tulajdonképpen azt éreztem, hogy nyomorult vagyok, az életem egy romhalmaz, és kamaszkorom depressziója tért vissza nosztalgikus módon. A buszból kitekintve megláttam a metrós pasit, aki kb. három éve csak nézeget engem és gonoszság vett rajtam erőt: megvárjam? Beszóljak neki? Valójában nem ezt akartam. Próbára akartam tenni a sorsot, mint az egyik latin-amerikai regényben (már elfelejtettem, melyikben, pedig fontos mű): Abban a férfi különféle lélekkínzó gyakorlatokat talál ki magának a metrón: ha a kiszemelt nő pont azon a megállón száll le, ahol ő tervezte, akkor a sors neki szánta...De a férfi persze belebonyolódik a saját lelki csatájába.
Ez kellett nekem, csak bonyodalmak nélkül: eldöntöttem, hogy nem várom be a fickót a felszínen, hanem lemegyek a metróba, és elengedek magam előtt egy metrójáratot. Ha a következő metrószerelvény érkezéséig leér a mozgólépcsőn, akkor az egy jel. Az oszlopoknál álltam meg, ahonnét könnyűszerrel szemmel tarthattam a mozgólépcsőt. Enyhe izgalom járt át, de az első szerelvény kigördült a peronról. Életem leghosszabb három perce vette kezdetét. A szél fújdogált, a másik irányba befutott egy járat, az emberek egyre sűrűbb sorokban érkeztek a lépcsőn, de Ő nem volt köztük. Nem tudtam eldönteni, mit akarok: ha nem jön, az az egyszerűbbik eset. Akkor Isten nem nekem szánta. De mi van, ha lejön? Mit tegyek?...

Nem jött, én felszálltam a soron következő szerelvényre. Hazafelé útbaejtettem egy könyvesboltot, de csak nézelődtem. Egyre rosszabbul éreztem magamat.
Igazság szerint előző éjszaka már megszállt egy érzés, mert eszembe jutott GA és az afférunk - nem akarom szégyellni magam miatta, eltűnt, tudomásul vettem, bűn volt, ezt is tudomásul vettem...csak az érzés, hogy mégis eszembe jutott, mégis szégyelltem magam, az ilyen:

szép napon máskor
lett volna szeretőm egy
se egy se kettő

virág nyílt volna
szívem helyén egy vak lyuk
lett volna sehol

szép napon senki
virág lettem egyszer sem
szerettem kettőt

egyszerre lettem
virág senki egy vak lyuk
se egy se kettő

------------------------------------------
Nem ihlet mégsem, ami megszállt; mondom hát, ez a spleen, leánykori nevén kamaszdepi, az élet feletti busongás. Utoljára tartósan már régen kapott el. Utoljára 17 évesen voltam büszke erre az érzésre, mert olyan másnak hittem tőle magamat (persze nem voltam az, minden második kamasszal megesik); ma pedig inkább megmosolygom, ha épp jó a kedvem. De nem volt, sőt egyre szaporább léptekkel haladtam haza, mert éreztem, hogy el fog törni a mécses. Valahogy kétségbeejtőnek éreztem ezt a rosszkedvet, ami jön, mint egy kósza viharfelhő, és nem tudod az okát, nem akarsz vele szembenézni, csak elfutni. Vagy az élettől? Komolyan eszembe jutottak PONT AZOK a kamaszgondolatok, hogy "meghalni volna jó, mert..."
Gyorsan leírtam gondolataimat:

olykor felcsillan
az elmúlás mint esély
és tűnnék tova

a test kalitka
és porladó üstökös
benne a lélek

hol ezerszer fájsz
míg újraszülöd magad
az akarnokot

de már nem hiszem
hogy elszökhetnék félve
a sorsom elől

---------------------------------------
Igen, valójában így gondolom. Nagyon egyszerű lenne kiszállni - de nem tudok vele egyetérteni. Már nem. Pontosan tudom, mi a "kiszállók" jutalma odaát - rá kell döbbenniük tettük rettenetes voltára; de nem ez a legrosszabb. A kiszállásokkal az ember csak görgeti maga előtt a karmát (meg a kamrát!), és ki tudja, milyen életet sorsol ki magának legközelebbre?! Meg elég nagy lelkiismeretfurdalást tud az okozni, hogy én az én körülményeimmel rinyálok, mikor rengeteg ember boldog lenne, ha annyi mindene lenne, mint nekem. És most nem tárgyiasult javakról beszélek.

-----------------------------------------

Hazaértem. Meggyújtottam a szelenit mécsest, egy füstölőt (előtte kiszellőztettem és lerendeztem az összes fontos telefonhívást, mert később bebőgött orral nehéz jó szüleimnek magyarázkodnom, ha megtudják, hogy sírtam, attól csak nehezebb lesz nekik). Felnőtt nő vagyok. Pontosan tudom, mit kellene tennem: megbocsátanom magamnak, mindenkinek, akiről úgy véltem, bántott, és le kellene rendeznem a Jóistennel az akaratosságomat. De mostanában úgy érzem, elakadtam. Egyedül nem megy tovább. Már kinéztem egy 2 napos kurzust, ami pontosan a tudat alatti akadályok felszámolását segíti elő - ha az a dolgom, hogy ott legyek, akkor bejutok rá.
Írtam még egy "verset" (kibuggyant belőlem, nem is tudom, miért), aztán elkezdtem monológomat Istenhez. Furcsa lett, mert meg-megszakított benne a görcsösen rámtörő zokogás. Bocsánatot kértem tőle többek között azért, hogy olyan akaratosan irányítani akarom életemet - aztán rájöttem, hogy már egyáltalán nincs mit irányítanom. Hirtelen tudtam (és nem éreztem), hogy valójában semmit sem irányítok. Semmit. Így aztán tulajdonképpen mindegy, hogy milyen szándékaink vannak, mert úgyis csak az valósul meg, amit Ő jónak lát. Úgyhogy azért sem lesz lelkiismeretfurdalásom, hogy nincs kedvem semmi külső "ismerkedős" akcióra, mert végül is amikor valakivel meg kell ismerkednem, az meg fog történni. Ha nem egy lakatoláskor, akkor egy bolti kasszánál. Megjegyzem: a kassza egy kicsit életszerűbb figurákat produkál, mint egy kikent-kifent szombati bulizás.
Rájöttem, hogy szörnyen belefáradtam az önmarcangolásba, önbüntetésbe. Mert éppen szerethető vagyok. Kisnadrágban és itthoni pólóban is. Teljesen mindegy, hogy mit mondott korábban J., B., vagy az anyukám 3 éves koromban.


2011. június 26., vasárnap

"...a boldogságra!"

Pénteken megtartottuk a kimerítő ara-vizsgát Á. számára. Végül annyi mindent bele akartunk paszírozni, hogy hajnali fél 1-ig vizsgázott szegény feleség-jelöltünk. Meg kell mondjam, hogy igen derekasan helytállt: én például nem egészen voltam azzal tisztában, hogy a folyamatos vizsgakérdéseknél egy téves válasz után azonnali szankció következik - Á-nak mindig innia kellett. Nem málnaszörpöt. Szerencsére a főzést előre vettük - Á. rutinosan teljesítette a feladatot - négysajtos gnocchit kellett csinálnia, amit még sosem csinált, de gyakorlott háziasszonyként a recept megalkotása nem okozott problémát neki. Nem mellékesen én is merítettem egy ötletet akkorra, amikor az unokaöcséim jönnek hozzám. A picike ugyan nem nagyon tudhatja, mi az a gnocchi, de majd azt mondom, hogy sajtos nudli lesz a vacsora...
Szóval Á. lefőzte az évszázad négysajtosát, ami végül ötsajtos lett, mert parmezán is került a tetejére, mi meg faggattuk jövendőbelijéről. A kérdések a "szokásosak" voltak: mi volt az óvódai jele, hányas inget visel, mi a kedvenc kocsimárkája - de én azért elgondolkodtam, hogy tényleg kiderülnek-e ezek a dolgok ennyi idő alatt?...És ezek a fontos dolgok? Á. bevallottan "készült" a vizsga ezen részére, bár én úgy vélem, hogy egy egész élet áll rendelkezésükre, hogy megismerjék egymást. Emlékszem, mikor egyszer Á-nál voltam, megkérdeztem tőle, milyen is több évig valakivel együtt élni; nem unalmas-e, vagy ilyesmi. Azért neki tettem föl ezt a kérdést, mert Á-nak a jövendőbelije az első olyan udvarlója, akivel ténylegesen együtt élt, így sokkal hitelesebbnek tűnik nekem, mint olyasvalaki, aki már 3-4 partnert elkoptatott a lakásában. Á. megdöbbentően joviális választ adott: egy kedves mosoly kíséretében közölte, hogy ő is azt hitte, hogy majd unalmas lesz, de meglepő módon csak egyre jobb érzés, hogy valakit ennyi oldaláról is megismerhet, és még el is mélyült a kapcsolatuk.
Á. nem csak vőlegény-ismeretből vizsgázott, hanem egy csomó hülye konyhatechnikai kérdésre is felelnie kellett - mit mivel helyettesítene, mi mit jelent, meg csukott szemmel fűszerfelismerés (ezeket amúgy mind én eszeltem ki...gondolom, értékelte kreativitásomat! :-)) Meg az utcán egy szépséges aszfaltfreskót kellett rajzolnia színeskrétával eljövendő még boldogabb életéről. Talán mondanom sem kell, hogy Á. remek minősítéssel alkalmasnak találtatott a feleségi pozícióra, és kapott egy kis házi recepttárat is tőlünk.
És nem csak ő iszogatott, mert szintén menyasszony barátnője, Györgyi (most az egyszer írjuk ki az ő nevét!) bevallotta, hogy amikor szingli volt, akkor egyszercsak elkezdett a boldogságra inni - és mindig arra ivott, nem másra. Így fél év alatt bevonzotta a vőlegényét. Az est folyamán ezért kb. ötvenszer ittunk a boldogsára :-)) Valahol irigylésreméltó, hogy neki ennyi is elég volt, hogy megtalálja az igazit :-))
Hm. Lehet, hogy felesleges volt a feng shui, meg a gondolatnagytakarítás? Mmmm.
Furcsa gondolataim támadtak, mikor szombaton nagy magányomban egy szál hátizsákkal elcaplattam a boltba (ti. háton könnyebb cipekedni!)...Olyan hihetetlennek tűnt, hogy én egyszercsak megtudjam, mi volt Férjuram óvodai jele, vagy mindig mellett ébredjek...Persze jó lenne, csak nehéz elképzelni. Aki már élt valakivel együtt (és ténylegesen, nem úgy, mint én J-vel), az ilyen szempontból lépéselőnyben van.
Nem a mindennapi teendőkkel van gond, mert szoktam takarítani (néha...),mosni, főzni...inkább tényleg az, hogy egy másik lény is ott mozog a lakásban, akit figyelembe kell venni. Azt hiszem, inkább legyen jó nagy lakása. Vagy háza. Az a biztos :-))

Igyunk a boldogságra! :-)

2011. június 23., csütörtök

az első mérés

Az első mérésem (egy hónap) eredménye: összes megjelenés: 16 db

összes centiméter: +1cm; ebből

-comb +4cm (2-2 cm)

-csípő -1cm

-karok -2 cm (1-1 cm)

Kilók: -1,5 kg!!! (73,1kg/166cm)

Testzsír: -1% (36,2%)

BMI: -0,54 (26,53)


A has és a fenék változatlan - ez kicsit elkeserített, de a trénerek szerint óriási eredmény, hogy beindult valami, és egyszerre centi és súly is. Van, akinél 0,2-es zsíreltérést mérnek csak. Ha hozzáveszem, hogy az utóbbi években képtelen voltam fél kilónál többet leadni...Legalább a mellem nem fogyott. De látom, hogy van értelme eljárni, és volt értelme az étrendemet átrendezni. És nem fogyóztam, ez is hozzátartozik a dologhoz; nemigen számolgattam a kalóriákat sem, csak a reggeli mennyiségére ügyeltem, mert a szénhidráttal nagyon el lehet számolgatni magunkat. Tulajdonképpen ez a szintű fogyási tempó meg is felelne nekem - azzal kb. fél év alatt le tudnám adni a felesleget. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy hosszú folyamat lesz, és lesz olyan, hogy a kilók nem változnak, csak a centik, és viszont. Vagy az sem, mert éppen olyan periódusában lesz a testem. Az is lehet, hogy soha nem fogom elérni az áhított 64 kilót, mert túlfejlődnek az izmaim. (Ez vicces kilátás, nem?)


2011. június 21., kedd

másfelől

Másfelől nézve: ha megmaradt volna Anitával az ismeretség, akkor nem tudtunk volna ilyen zavartalanul és szemtelenül hasonlatos életmintácskákat produkálni. Kicsit úgy érzem, hogy ezek az apró momentumok, mint hogy írónak készültünk, naplót írtunk, zenéltünk, stb. olyanok, mint a lámpások - vezérfények a lélek mintájához.

egy másik nő élete

Milyen furcsa - nem tudok szabadulni tőle! Párhuzamosan éltünk; párhuzamos döntéseket hoztunk. Valaha barátnők voltunk.
Emlékszem: hideg volt, már kabátot és sapkát viseltünk, az udvaron játszottunk. Jobban mondva, én csak játszottam volna, ha osztálytársaim (értsd: a kislányok) nem közösítettek volna ki. Az indok nem számít: mindig van pár nagyszájú, akik abban lelik örömüket, hogy bántanak másokat. Szóval hülyén éreztem magam, szokás szerint - nehéz lehet egy 8 éves gyereknek azzal elszámolnia otthon, hogy egész délután egyedül ténfereg. Az udvar nagy volt, de voltak gyerekekkel teli részei, ahová nem mehettem.
Nem tudom, mit gondolhattam pontosan. Gondolom, elültetgettem magamban pár rothasztó csírát, miszerint nem vagyok szerethető, vagy valami hasonló szarság.
És megláttam őt: sötét kabátban, kendővel a fején, hosszú barna haja befonva. Egyedül, rutinosan körzött az udvaron, kezében egy zöld könyvvel. Bátor voltam, odamentem, megszólítottam. Új osztálytársak voltunk, tulajdonképpen alig ismertem. De volt egy könyve! Kiderült, hogy egy török mesegyűjteményt olvasgat, és nagyon jó fej volt, mert onnantól kezdve mi együtt olvastuk azt a könyvet. És együtt babáztunk. Ketten voltunk, egy osztály ellen. Anita, és én. Amikor a mese elfogyott, egész történeteket találtunk ki. Azt hiszem, onnan datálódik a fantáziám, és a történetíráshoz való hajlandóságom.
Minket együtt tartottak számon. És ez lett a vesztem. Ez a fajta kizárólagosság, a saját világunk nekem elég volt, neki nem. Új osztálytárs jött, ő szívesen barátkozott azzal a másik lánnyal is, aztán az apját áthelyezték. A levelek egyre ritkábbak lettek, majd elmaradtak.
Ma is megnyitottam az oldalát, nézegettem a képeit, az életét. Egy másik nő élete, aki kimenekült a közös világunkból. És mégis: ugyanaz, mint én, más választások. Merészebbek. Éneklés zenekarokban. Felvállalt színészkedés. Kevesebb naplóírás, mint nekem. Jóga, némi ezotéria.
Végül is nekem lett igazam. Mi nagyon jó barátnők lehettünk volna. Annyira hasonló (volt) az érdeklődési, tevékenységi körünk. Mintha az ikertestvérem menekült volna el tőlem. Ma a lányok azt kérdezték, mit akarok tenni. Írok-e. Visszakérdeztem: ugyan minek? Ez az egész csak számomra volt fontos. Neki ez semmit sem jelent.

2011. június 20., hétfő

Anita

Megtaláltam valakit a múltamból - a legkorábbi általános iskolai barátnőmet, a közösségi portálon, ahol eddig nem találtam. Biztosan nem véletlen - eddig kerestem, nem leltem. Most, hogy neki is megpróbáltam megbocsátani, hogy kilépett az életemből (a szülei elköltöztek, mert az apja katona volt, de nem ez a lényeg; a barátság megszakadt, mert ő nem találta már annyira szórakoztatónak, azt hiszem, de ezt soha nem merte megmondani, mindegy, hosszú...).
Láttam a képeit, noha nevet változtatott; egy korábbi közös osztálytárs révén találtam rá. Emlékeztem a lány nevére, és az ő ismerőseit néztem végig - azonnal felismertem Anitát! Szinte semmit nem változott: sovány (vékony), és szép. Szerintem egyedül neveli a fiát - apáról egy szál kép sincs, a gyerekről ellenben rengeteg, és kiírta, hogy ő a sikertörténet. Egy nő ilyet csak akkor tesz, ha nincsen párja - máskülönben a gyerek az MINDIG sikertörténet, ez ugyebár evidens.
Eltűnt az életemből, de döbbenetesen sok közös pontot találtam bennünk fecsegő felsorolásában: ő is grafomán, írt naplót, művészi ambíciókat dédelgetett, énekelt (mint én), és színészkedett (ezt én is próbáltam gimiben); imád olvasni, és jógázik. És a tekintete, így, kifestve - Istenem! Hiszen testvérek is lehetnénk! Az orra, a szeme, a pózolásai...mint én.
Nem, ez így túl sokkoló volt. Egy alternatív életminta.
Úgy örülök, hogy nem kell vele személyesen találkoznom...az túl sok lenne.

esélytelenek nyugalma

Ma írtam egy szép, hivatalos net-levelet a parlamentbe. Persze nem a politikusoknak, csak egy ügyintézőnek: kitaláltam ugyanis, hogy jó lenne a srácokat elvinni a parlamentbe - no meg, a szüleim sem jártak még ott soha! Mivel a fiúk pontos nyaralása mostanság derült ki, én ma próbálkoztam a megadott négy (azaz 4 db) telefonszámmal. Kettő kapásból hangposta volt, hogy ők "túlterheltek". Ehhez képest az első kettő alapból kicsengett, csak éppen nem vették föl. Később már az összes szám hangposta volt - a jó magyar jelentkezzen faxon vagy levélben...Jobb szerettem volna szóban beszélni velük (Ja! "szóban beszélni"...:-)) Az olyan természetes lett volna. Ehelyett írtam egy hivatalos levelet, hogy ez-meg-ez van, öten mennénk, bla-bla; mind magyar állampolgár; bla-bla. Ekkor meg ekkor lenne jó. Gondolom teltház lesz, és úgyis ki kell valami mást találnom nekik. Csak hát olyan szép lett volna...

És elég vadat álmodtam: megint valami medencék körül forgott a központi cselekmény, egyikből vándoroltunk a másikba és L. is ott volt, meg egy angyalfiú. Az angyalfiún nem látszott, hogy angyal, csak onnét tudtuk, hogy szörnyen bénán viselkedett, és megengedett olyanokat magának, hogy elvágta magát a derekánál és úgy csinált külön valamit a felsőtestével, meg külön az alsóval. Megkértem, hogy ne tegyen ilyeneket, mert mit szólnak az emberek(?!), akik nincsenek ilyenekhez szokva. Amúgy L-lel valami tanfolyáson vettünk részt, és L. odaadta az egyik vizsgatárgy anyagát. Amikor megláttam a borító feliratát - Trigonometria, kivert a veríték és felébredtem.
Nomármost: mi köze van a trigónak az angyalokhoz? És nekem? A medencéket értem: érzelmeket jelölnek, az angyalfiú biztos valami animus; L. azért volt ott, mert leggyakrabban hármasban szoktam lenni álmomban, úgy értem, hogy én, meg még két személy, akiket sokszor nem is tudok beazonosítani, bár gyakran egy férfi és egy nő. Lehet, hogy ez a hármasság engem jelent, meg a két kísérőmet?

2011. június 19., vasárnap

erőtér

Kolléganő A-val lementünk az Attila-domb nevű helyre. Ő javasolta, mert már egy ideje lejárogat - sőt, ahányszor rákérdezek, hogy mitől olyan nyugis, olyankor előtte mindig ott járt. Így lekaravánoztunk vidékre, befizettük a belépőt a lovastanyára (ott van ui. az erőtér), és szabadon garázdálkodtunk órákig. Csodás volt!!!
A. hatalmas állatbarát (én, ugye, nem annyira, inkább eszem őket, bár Á. dörgölődző macskái kivételek, meg Szuszi, tesómék kamasz szukája is, de ő egy hízelkedő kölyök, és nem lehet nem megszeretgetni...). Szóval, A. állatbarát és vett egy zacskó répát a lovaknak. Egyenként odament és megölelgette őket. A pacik engem is meg akartak szagolni, de én még félek tőlük. Az egyikben azonban éreztem valamit, és csak álltam, és küldtem felé a szeretetet - valamit megérezhetett, mert elkezdett kapálni az ajtón, hogy ki akar jönni. A hatalmas marhák már jobban tetszettek, de ők csak álltak a kecskék között és kérődztek. Voltak még kutyusok meg mangalicák - sőt: egy alom kismalac is! Ott heverésztek egymás hegyén-hátán az árnyékban.
Aztán csak leterítettük a pokrócokat egy fa árnyékában és lebubáztunk. Nem tudtam elaludni, de a szél lágyan lengedezett, és arra gondoltam, milyen egyszerű lehetett az élet régen: csak leheveredtek ebéd után az árnyékban és nézték/érezték, hogyan ring a fű, a táj. Ki is mondtam A-nak: "itt biztonságban érzem magam", bár én magam sem értettem, mire gondoltam.
Sokat beszélgettünk, és a napok óta hasogató fejfájásom is elmúlt. Olyan ez a hely, ahonnét nem akaródzik hazamenned. Tényleg. Csak úgy létezel, és ez jó.
Vetettünk kártyát: "meglepő" módon a tarot megint megmondta mindkettőnknek a frankót: nekem a hitemet kellene megerősítenem és a tudatalattimban létező elfojtott, negatív gondolatokat kellene felszínre hoznom (és felszámolnom). A-nál előjött, hogy ellentmondások dúlnak benne, és van mit tudatosítania önismeret címszó alatt.
Mindezekre vacsiztunk egy jót - isteni a helyi étterem - mangalicából készült cigánypecsenyét ettünk, és még a sült szalonnát is betermeltük(!). Komolyan mondom, szerintem én még nem ettem ilyen finom sült szalonnát! (Persze a hétvégi menümet ennek megfelelően lájtosra terveztem.)

Ma megpróbáltam meditálgatni, és megvalósítani valamit a frusztrációim feltárásából; bár lehet abban valami, hogy szeretek mindent túlbonyolítani...Valahogy nem éreztem semmilyen ihletet, és ez azért rossz érzés, mert akinek valaha volt transzcendens élménye, az pontosan tudja, hogy kevés ahhoz fogható boldog, kiegyensúlyozott állapot van! Szóval, ott ültem lehunyt szemmel, ihlet nélkül, és éreztem, hogy nem tudom megkerülni a megbocsátásokat. Főleg, mikor megláttam azt a dühödten-elkeseredetten üvöltő asszonyt - valamikori önmagamat? Tudom, hogy a hitetlenségem mögött jó adag pesszimizmus és harag bújik meg, de eddig még nem volt szerencsém képi megnyilvánulásához. Azt hiszem, az asszony gyászolt valamit-valakit. Bár ez nem is fontos. Rákényszerítettem magamat, hogy kimondogassam egyszer-sokszor, néha egyénenként, vagy kollektíven, hogy örülök, hogy bántottak, és köszönöm, és ez miért volt jó nekem. Először nem éreztem semmit, még őszinteséget sem. Aztán megtörtént az áttörés. Amikor megpróbáltam szeretettel gondolni mindenkire. Elkezdődött az a fajta nyugodtság és kiegyensúlyozottság érzése, ami tudtam, már belőlem fakad. Megtettem ezt az általános iskolai ismerősökkel, a gimnáziumiakkal, aztán kiterjesztettem mindenkire, válogatás nélkül. Akkor már komolyan gondoltam, hogy köszönöm, hogy nem bánom. Tudom, hogy egy alkalom nem lesz elegendő, de hátha igaz a mondás: gyakorolj, gyakorolj, aztán egyszercsak úgy maradsz...:-))

2011. június 14., kedd

költözés

Velem történt lényegi esemény híján: ma K. barátnőm elárulta, hogy kissé szorong, mert barátjával, Bercivel (akinek nincsen rövidítése e blogban), azt tervezik, hogy összeköltöznek. K. egy Bika, ezért ragaszkodik a stabilitáshoz; retteg attól, hogy otthagyja a lakását. Megpróbáltam nem röhögni :-)) Nekem nem jelentene problémát a fizikai elköltözés, pedig nekem saját lakásom van (amit szeretek), K. a szülei örökségében lakik. Engem inkább az együttélés praktikus részletkérdései sokkolnának - ezen viszont K. nem aggódik, mert Bercus már a harmadik férfiú lesz, akire főz.
Mondjuk nem a főzési része aggaszt, hanem amiről a múltkor írtam - nehéz megszokni, hogy ketten vannak egy légtérben, nem egészen akkor kelek/kajálok, amikor kedvem tartja, és kettőnk programjához kell mindent igazítani (gyengébbek kedvéért: J., vagyis Jukunduszom idejében, mely királyság szűk másfél évig tartott, kérdés sem volt, hogy mindig tudomásul vettem Jukunduszka programjait és igazodtam. Csak én.De azok voltak ám a "szép" idők!)
Közöltem K-val, hogy minden folytonfolyvást változik a világban - de ezt már a görögök is megmondták, sőt a görögök előtt az ősemberek is, csak ők még nem tudtak írni.
K. múlt hétvégén túlesett egy borzalmas anyóslátogatáson. Azok után, hogy az exe (Oroszlán) anyukáját imádta, a volt férje anyja pedig egy "halottról vagy jót, vagy semmit" kategóriájú asszony volt, K. fokozott izgalommal nézett elébe a spirituálisnak felvezett nagyon-doktor bírónő elé. Nagyon doktor-doktorová nehezen tűrte, hogy K. nem a saját elődje, aki Doktorová klónja volt, és ami még rosszabb, K. fenekestül felforgatta az ő nagyon normális fiacskájának életét, aki nem átallott szintén elmenni egy pszicho-drámára, sőt, hasznosnak is tartja azt. Doktorová úrinő, aki hangosan pontozta K-t (igen, ez piros pont...ne, erről ne is beszéljünk, mert bevonzod!), és igen magas szintre jutott a "szótlan éreztetés" technikájában. K. kiborult, de ami furcsa: Berci szeméről elkezdett leesni a hályog: rájött, hogy az édesanyja egyáltalán nem olyan, mint amilyennek hitte. Megbeszéltük, hogy Doktorovát nem szidjuk, mert pont 59 éves; tehát itt van neki a Szaturnusz második visszatérése, ami igen kellemetlen tud lenni, tekintettel ara, hogy ekkor már a küszöb őre leginkább behajtja az emberen mindazt, amit meg kellett volna tennie. Viszont vitathatatlan, hogy Doktorová igen jó gyerekszobát biztosított Bercusnak, ami manapság elég ritka fiatalemberek körében.
Mi a tanulság a jelen pillanatra vonatkoztatva? No man, no cry, mivel: no anyós, no cry...Persze nincsen nagyobb kincs egy jó anyósnál. Mint amilyen Férjuram anyukája is (remélem).

a menedék

Voltam otthon, de most csak a szüleimnél. Ha csak hárman vagyunk, és nincsen tele a lakás az unokákkal, akkor nagyon élvezem (amúgy zsufi: 64 nm-en 8 fő...sok jó ember...hm). Olyan nekem, mint egy menedék - csend, béke, nyugalom. Ahová mindig mehetek. Ahol nem tesznek föl fölösleges kérdéseket.
Elolvastam a Shambahala titkát; ez a harmadik Redfield könyv. Túl sok újdonságot nem mondott (a shmabhalai kultúrát leszámítva, amiről semmit nem tudtam), de nagyon jól rávilágított a hit meglétének kérdésére. Ti. a hit általában, nem egyszerűen a transzcendens valóságban, hanem a hétköznapi életben: ha nincs hited magadban, abban, hogy pl. el tudod végezni az egyetemet, akkor nem is fog menni. Rút dolog, de nekem pontosan a hitemmel kapcsolatban vannak kérdéseim/kétségeim: nem elég akarni, hogy találkozzam Férjurammal, hanem hinni kell benne. Ez a fajta hitem - hááát- csökevényes. Akármennyire dolgozom magamon, engedek el dolgokat, érzem magam jól a bőrömben, e csökevényes hit mögött keserű harag van. Ádáz ellenállás az életnek, magamnak, dühös vagyok talán magamra, az életre - bárkire, hogy még nem.És miért nem?!No, ez az, amin dolgoznom kell; nem a listákon szereplő, múltba vesző osztálytársakon, akik kiközösítettek, hanem azon kellene meditálgatni, hogy mi van az én hitem mögött, és miért.
A másik oldal viszont annyira egyszerű, kristálytiszta - hit abban, hogy minden nap mellettem van egy-két kísérő, és mindig megoldódnak a dolgok csodálatos módon - apróságok, de ezek napi megbizonyosodások. Igen: egyszerűbb, sokkal egyszerűbb egy olyan angyalban hinni, aki napi szinten cirógatja meg a lelked, akit fizikálisan érzel, mint egy földi halandóban, akiről azt hiszed, csak Te képzelted el - pedig dehogyis!
Ha van Isten, akkor ő gondoskodik rólad. Például egy társsal; mert mindenkinek ad egyet. És most javítsuk ki ezt a mondatot, mert helyesen így hangzik: Van Isten, aki gondoskodik rólad.

2011. június 9., csütörtök

emlékeztető nekem

Azért nem írtam hamarabb, mert semmi jelentősebb nem történt velem. Munka-haza-munka-haza-mérgelődés-munka-mérgelődés-haza-edzés-edzés-edzés, stb. Szinte szóra sem érdemes. Az már más kérdés, hogy az én világnézetemmel miért mérgelődöm még mindig. De ha már mérgelődni sem mérgelődnék, akkor szinte semmilyen tanulnivalóm nem maradna itt, a Földön :-))
Szombaton lesz csoportfoglalkozás a gyógyítónál, de én hazautazom pünkösdre - 3 nap, már alig várom! Van egy nagyon szorgalmasan jegyzetelő hölgytag, ám most ő sem ér rá - úgy gondolom, hogy biztosan nem fog elhangzani semmi olyan, amivel ne szembesülhetnék később. Meg otthon is lehet a lelkemen dolgozni.
Ma találkoztam Á. barátnőivel, Á. leánybúcsúját tervezgettük. Meglepődtem magamon, hogy volt pár jó ötletem - életemben eddig két lánybúcsún vettem részt; vidéki A-én, de ő éppen kisbabát várt, tehát szó sem lehetett semmiféle dorbézolásról, meg kolléganő Á-én, amit elég jól szerveztünk meg - vagyis szerveztek, mert én csak résztvevő voltam. Sajnos a tervekről itt most többet nem is írhatok, mivel Á. egyik olvasóm, de hátha addig is furdalja majd az oldalát a kíváncsiság :-))
Ma továbbképzés miatt bent jártam abban a felsőoktatási intézményben, ahol B. végzett. Még soha nem jártam ott. Furcsa volt a szünetekben bóklászni és felfedezni - kicsit elképzeltem, milyen lehetett neki ott éveket eltöltenie - milyen lehet bárkinek ott tanulnia. Nem tudom, miért vetett oda a sors - J. fősuliján sem jártam soha. Távoli világok. És mostanában valahogy B-t tolják felém, pontosabban az ő emlékét, vagy amit képvisel(?) elém, hogy szembesüljek vele. Biztosan maradt egy-két megbocsátanivalóm, mással nem tudom magyarázni. Talán azért volt mindez, mert bele kellene helyezkednem az életébe - nem sokat tudok a gyerekkoráról, de azt pontosan tudom, hogy azokban az években, amikor a fősulin tanult, ki volt a barátnője, és miért és hogyan szakítottak.
Tudomásul kellene végre vennem, hogy mivel B. a lélektársam, fenntartások nélkül kellene elfogadnom a hibáihoz való ragaszkodását, a suta indokait.
Persze az is benne van a pakliban, hogy azért tudnak ezek az események befurakodni az életembe, mert ott egy űr tátong, a vákuum, amit majd Férjuram fog betölteni, aki - remélhetőleg- szintén valamilyen társ lesz - nekem édesmindegy, hogy lélektárs, szirompár, vagy egyéb, csak egy a lényeg: testi-lelki-szellemi társ legyen egyszemélyben.

2011. június 5., vasárnap

szombati gondolatok

Szombaton elmentem a negyedik edzésemre is a héten. Délután L. átjött hozzám beszélgetni, meg főztem egyet. Ismét sikerült egy feledhetetlen receptet kreálnom: töltött tök, a kalóriafaló. Persze hússal, gombával, paprikával, hagymával, paradicsommal tömtem meg (L. alaposan megvizslatta, milyen fűszereket szórok a kulimászomba).
L-lel arról beszélgettünk, hogy miért van az, hogy egyesek akkor is megkapják az élettől a pozitív dolgokat, ha -elviekben- nem sok mindent tesznek meg a testi-szellemi-lelki felzárkózásért. Konkrétan azt elemeztem, hogy már hónapok óta keményen dolgozom magamon; végre a testi szintre is eljutottam (ne feledjük: a lelkitársas könyv felteszi a kérdést: ha kívülről szemléled az életedet, akkor a lélektársad is elégedett lenne azzal a látvánnyal, ami fogadná? És ez nem csak a lakás rumli-szintjére, vagy a lelki lezáratlanságokra vonatkozik, hanem bizony a testi szintre is...); és jelenleg úgy érzem, mintha egy vákuumba kerültem volna. Érzem (szeretném), ha valami most megváltozna életemben, vagyis szerintem most lenne az ideje, hogy betoppanjon Férjuram. Ez persze nem az én kívánságlistám, vagy elgondolásom szerint megy - ha a Jóisten is időszerűnek véli, majd ad. Ha nem véli annak, nem ad.
Szerintem nem ácsingózom, mint inkább meglepve tapasztalom meg a bennem végbemenő változásokat, és még mindig kicsit hezitálok: úgy érzem, akarom is a kapcsolatot, meg nem is. Egyszerűen túl kényelmes az életem, hogy nem kell elszámolnom senkivel-semmivel. Igazából csak a nagybevásárláskor kényelmetlen cipekedni. Önző módon annyit agyalhatok magamon, amennyit nem szégyellek. Igazából már ennek is fel kellett volna a Jóistent bőszítenie - micsoda egoizmus :-)).
Jó, persze, társas lény vagyok, vágyom Férjuramra, de most már leginkább csak rá, nem ezekre a nyüzge műmájerekre. Finnyás vagyok, és nem mellékesen fogalmam sincs, milyen lesz majd a hétköznapi, praktikus létem. J-vel való kapcsolatomból igen kevés, és igen kellemetlen emlékem van: Odamentem a cuccaimmal egy lakásba, amit soha nem érezhettem a magaménak (is); így magamtól a porszívót sem mertem megmozdítani. A hűtőbe továbbra is azok az élelmiszertípusok kerültek, amiket J. szokott meg. Hazaértem, vártam J-re, és főzni kezdtem. Ihlet, virtuozitás nélkül, J. igényei szerint. Nem tudom, meséltem-e már J. "főzőtudományáról". J. úgy képzelte, hogy jól főz. Kétfélét tudott: 1. vette a csirkemellett, azt felkockázta, lepirította, és hozzáadott egy adalékanyagmentes távol-keleti szószt, amit tejföllel hígított. Ehhez rizs dukált. 2. J. titkos fűszerszáma a tárkony volt. Valamint a boros-citromos cuccokba is korlátok nélkül öntötte a bort/citromot, így élvezhetetlenül savanyú lett az étel. (J. szerint én szekérderéknyi fűszert használok, ami igaz is - de azt milyen jól!)
Szóval, nem éreztem semmi ingerenciát az együttélésre - J. hajnalban feküdt (a munkája és a depressziója miatt), viszont 11-kor kelt, amire már eltelt a fél nap. Szerinte is sikeres, harmonikus és szenvedélyes testi együttléteink ellenére (vagy éppen azért?) túl kevésszer nyúlt utánam az ágyban. Hiába volt jó vele az intimitás (mikor arra méltónak tartott); hiába volt isteni vele a szabadidő, mert szuper helyekre kirándultunk...Összességében elérte, hogy boldogtalannak érezzem magamat. Hát, ennyit a krémfehér rózsákról - csak, hogy minden kedves Olvasóm tisztában lehessen a romantikus első randevúk folytatásával. Ezt nem sértődötten írom, mert ezen már túl vagyok, megbocsátottam neki.
Csak éppen nagyon nehéz elképzelnem, hogy az első romantikus virágcsokrok után lesz majd kiegyensúlyozott intim-életem, beleszólhatok abba, mi kerüljön a hűtőbe/asztalra, demokratikusan osztjuk fel a munkát és demokratikusan beszéljük meg az életünk apró-cseprő részleteit, úgymint gyereknevelés, a Világegyetem sorsa, stb.
Ezt mind nehéz volt L-nek elmagyarázni, ahogy azt is, hogy természetesen nem sajnálom Gy. barátnénktól a boldogságot, csak az ő élete a példa arra, hogy az ember elgondolkozik az isteni gondviselésen. L. kielemezte, hogy dacára többéves egyedüllétének, Gy. a mai napig semmilyen személyes hibáját nem ismeri el elmúlt kapcsolataiban, ugyanazzal a felelősséghárító racionalitással tekint az életre. L. szerint nem magába szállt, és úgy találta meg párját, hanem elkezdte nagy ívben leszarni a párkeresés kérdéskörét, helyette éjjel-nappal dolgozott. Ennek ellenére megkapta magánéletében mindazt, amire vágyott: tulajdonképpesn sikeres munkájában, megvan a férj/gyerek, és vitathatatlanul jó anyagi körülmények veszik körül. L. hisz a sorsban: Gy-n is be fogja hajtani az élet az elmulasztott felismeréseket - most éppen azon okoskodnak, hogy kenegetik a gyerek egyértelműen ekcémás kezét, ahelyett, hogy elvinnék ételallergia-vizsgálatra. Ismétlem: semmi jót nem irigylek, vagy sajnálok Gy-től, csak nem értem az isteni logikát (beszélhetünk egyáltalán isteni logikáról?).
L. abban látja a helyzet nyitját, hogy Gy. annyira fizikai síkon oldja meg problémáit, hogy az élet nem is mert több súlyt rápakolni. Nekünk nem egyedül a férj/gyerek jelenti az életünk értelmét és boldogságunk kulcsát: tanulni jöttünk ide. Ebben igaza van, de rámutattam neki, hogy meglehetősen kétféle pólussal, de pont az én képletemben van benne, hogy az egyik fő feladatom a párkapcsolat (a másik a szellemi tanulmányok, valamint az agresszió kezelése). Nos, a helyzet jelenleg az, hogy az élet nagyon a másik pólust gyömöszöli le a torkomon - ti. a kapcsolat hiányát. Számomra csupán az a kérdés, hogy mit tanulhatok meg a gyakorlati együttélés csínjáról-bínjáról az egyedüllét által? Majd alkalmazkodom az üres falhoz, vagy mi? :-))
Kimentem viszont az Ázsiás bolt-komplexumba, és beszereztem szinte az összes hiányzó feng-shuis hozzávalót. Én ezek után mosom kezeimet, mert a magam részéről mindent megtettem az ügy érdekében: rendet raktam a lakásomban, átalakítottam, lelkileg is egész tisztes mennyiségű söprögetést hajtottam végre, most meg még edzeni is eljárok. Ha ezek után Férjuram helyett valami műherceget tolnak az orrom elé, azt nem hiszem, hogy el kellene fogadnom. Végül is, most jól elvagyok.
És most megyek takarítani, főzni, meg vasalni, mert szalad a háztartásom :-))

ui.: Sajnos a cla-s terméktől nekem is hasmenésem van, viszont tök érdekes dolgokat olvastam a neten a különféle fogyikapszulákról, és azok összetételéről. Van egy, ami arra alapozza a tudását, hogy tudósok megfigyelték: azoknál az embereknél van súlyfelesleg, akiknek a természetes bélflórájukban az egyik típusú baci szaporodott el a másik kárára, és a zsírlerakódás egyik okának az egészséges bélflórán belüli arányeltolódást nevezték meg. Aztán van, aki szerint kókuszzsírral kellene főzni, másutt meg speciális omega-zsírsavakról olvastam, amikről eddig nem is hallottam.
Szóval, az lesz, hogy gyorsan beszedem azt a tablettát, ami most van, aztán kipróbálom a HCA-t tartalmazót, hátha...bár van olyan fórumozó, aki leírta, hogy egy hét hasmenés után a szervezete hozzászokott a termékhez. Igaz, vannak, akiknek a vérképük, a májfunkciójuk rossz lett - de szerintem ez a fokozott zsírlebontás miatt van; egyik kolléganőm akkor produkált pocsék mintákat, amikor úgy fogyózott, hogy a húshoz csak savanyúságokat evett - persze, hogy a szervezete totál máshogyan választott ki!

2011. június 2., csütörtök

...és másvalaki a buszról

A Jóisten biztosan szeret engem, azért rakta ezt a fiút a buszra. Mert a zsánertípusomba esik. Mikor először megláttam a metrólépcsőn, azt hittem, B-t pillantottam meg. Kicsit megijedtem, hitetlenkedtem, aztán alaposan megvizslattam őuraságát. Halavány másolata csupán B-nek; nem olyan szabályos az arca, alacsonyabb a homloka, sötétebb a haja, és a teste sem az a barokk izomkolosszus. Eleinte nem szállt fel a buszra, és valami lányt várt (a barátnőjét, feltételezem). Aztán ma felszállt, és beült egy négyes ülésre. Megfigyeltem. Még mindig halvány másolat, de mindezzel együtt is bizonyíték: Férjuram létezik. Legalábbis én inkább ővele kapcsolom össze, nem B-vel. Mert ugyan mire is kellene vele kapcsolatban emlékeztetnem magamat? Nagyjából semmire.

a rajongók

Ha kicsit később megyek, látom őket. Az édesanyjukkal szállnak föl a buszra: a nagyobbik 5-6 éves lehet, a kicsi 3 körüli. Az oviba mennek, és a picike hatalmas kurjantással, boldog visongásokkal üdvözli Mindenkori Sofőr Bácsit. Annyira rajonganak a buszsofőrökért, hogy nem hajlandóak leülni, hanem odatolják az orrukat a sofőrfülke plexijéhez, és amikor leszállnak, integetnek Mindenkori Sofőrnek. A picike ma egy hatalmas répát cipelő plüssnyúllal jelent meg, és felemelte a kezecskéivel, hogy megmutathassa reggeli barátjának.
A gyerekekben az a jó, hogy igazi áhítattal csodálják a hétköznapi hősöket.

2011. június 1., szerda

a jel

Kaptatok már jelet, amiről pontosan tudtátok, hogy mi, és mégsem? Tegnap én kaptam egyet. Becaplattam a bukláááányba a könyvemért. Mikor bemondtam a nevem, és hogy egy könyv van félretéve, a hölgy előhozott két rendelést, és megkérdezte, melyik vagyok én...Ott volt az én könyvecském, meg a névrokonomé (akiből elég kevesen vagyunk a világon, mondjuk 10-en, 20-an). Ő egy kisbabás könyvet rendelt: a borítóján ott vigyorgott egy tündéri kislány rózsaszín rugdalózóban. Hirtelen átsuhant rajtam, hogy melyik életet válasszam...