2011. június 19., vasárnap

erőtér

Kolléganő A-val lementünk az Attila-domb nevű helyre. Ő javasolta, mert már egy ideje lejárogat - sőt, ahányszor rákérdezek, hogy mitől olyan nyugis, olyankor előtte mindig ott járt. Így lekaravánoztunk vidékre, befizettük a belépőt a lovastanyára (ott van ui. az erőtér), és szabadon garázdálkodtunk órákig. Csodás volt!!!
A. hatalmas állatbarát (én, ugye, nem annyira, inkább eszem őket, bár Á. dörgölődző macskái kivételek, meg Szuszi, tesómék kamasz szukája is, de ő egy hízelkedő kölyök, és nem lehet nem megszeretgetni...). Szóval, A. állatbarát és vett egy zacskó répát a lovaknak. Egyenként odament és megölelgette őket. A pacik engem is meg akartak szagolni, de én még félek tőlük. Az egyikben azonban éreztem valamit, és csak álltam, és küldtem felé a szeretetet - valamit megérezhetett, mert elkezdett kapálni az ajtón, hogy ki akar jönni. A hatalmas marhák már jobban tetszettek, de ők csak álltak a kecskék között és kérődztek. Voltak még kutyusok meg mangalicák - sőt: egy alom kismalac is! Ott heverésztek egymás hegyén-hátán az árnyékban.
Aztán csak leterítettük a pokrócokat egy fa árnyékában és lebubáztunk. Nem tudtam elaludni, de a szél lágyan lengedezett, és arra gondoltam, milyen egyszerű lehetett az élet régen: csak leheveredtek ebéd után az árnyékban és nézték/érezték, hogyan ring a fű, a táj. Ki is mondtam A-nak: "itt biztonságban érzem magam", bár én magam sem értettem, mire gondoltam.
Sokat beszélgettünk, és a napok óta hasogató fejfájásom is elmúlt. Olyan ez a hely, ahonnét nem akaródzik hazamenned. Tényleg. Csak úgy létezel, és ez jó.
Vetettünk kártyát: "meglepő" módon a tarot megint megmondta mindkettőnknek a frankót: nekem a hitemet kellene megerősítenem és a tudatalattimban létező elfojtott, negatív gondolatokat kellene felszínre hoznom (és felszámolnom). A-nál előjött, hogy ellentmondások dúlnak benne, és van mit tudatosítania önismeret címszó alatt.
Mindezekre vacsiztunk egy jót - isteni a helyi étterem - mangalicából készült cigánypecsenyét ettünk, és még a sült szalonnát is betermeltük(!). Komolyan mondom, szerintem én még nem ettem ilyen finom sült szalonnát! (Persze a hétvégi menümet ennek megfelelően lájtosra terveztem.)

Ma megpróbáltam meditálgatni, és megvalósítani valamit a frusztrációim feltárásából; bár lehet abban valami, hogy szeretek mindent túlbonyolítani...Valahogy nem éreztem semmilyen ihletet, és ez azért rossz érzés, mert akinek valaha volt transzcendens élménye, az pontosan tudja, hogy kevés ahhoz fogható boldog, kiegyensúlyozott állapot van! Szóval, ott ültem lehunyt szemmel, ihlet nélkül, és éreztem, hogy nem tudom megkerülni a megbocsátásokat. Főleg, mikor megláttam azt a dühödten-elkeseredetten üvöltő asszonyt - valamikori önmagamat? Tudom, hogy a hitetlenségem mögött jó adag pesszimizmus és harag bújik meg, de eddig még nem volt szerencsém képi megnyilvánulásához. Azt hiszem, az asszony gyászolt valamit-valakit. Bár ez nem is fontos. Rákényszerítettem magamat, hogy kimondogassam egyszer-sokszor, néha egyénenként, vagy kollektíven, hogy örülök, hogy bántottak, és köszönöm, és ez miért volt jó nekem. Először nem éreztem semmit, még őszinteséget sem. Aztán megtörtént az áttörés. Amikor megpróbáltam szeretettel gondolni mindenkire. Elkezdődött az a fajta nyugodtság és kiegyensúlyozottság érzése, ami tudtam, már belőlem fakad. Megtettem ezt az általános iskolai ismerősökkel, a gimnáziumiakkal, aztán kiterjesztettem mindenkire, válogatás nélkül. Akkor már komolyan gondoltam, hogy köszönöm, hogy nem bánom. Tudom, hogy egy alkalom nem lesz elegendő, de hátha igaz a mondás: gyakorolj, gyakorolj, aztán egyszercsak úgy maradsz...:-))

1 megjegyzés:

  1. Fura, nem kell mondogatnom. Bennem van a megbocsátás. Megteszem. Önkéntelenül. Aztán tovább lépek. Ehhez - valóban - óriási szeretet kell. Tudod, mit érzek? Az utóbbi fél évben többet fejlődtem, mint előtte 34 év alatt. Majd írok, még nem tudok. Nem tudom, hol kezdjem. Most is várom az "e hetit"... :)

    VálaszTörlés