Megtaláltam valakit a múltamból - a legkorábbi általános iskolai barátnőmet, a közösségi portálon, ahol eddig nem találtam. Biztosan nem véletlen - eddig kerestem, nem leltem. Most, hogy neki is megpróbáltam megbocsátani, hogy kilépett az életemből (a szülei elköltöztek, mert az apja katona volt, de nem ez a lényeg; a barátság megszakadt, mert ő nem találta már annyira szórakoztatónak, azt hiszem, de ezt soha nem merte megmondani, mindegy, hosszú...).
Láttam a képeit, noha nevet változtatott; egy korábbi közös osztálytárs révén találtam rá. Emlékeztem a lány nevére, és az ő ismerőseit néztem végig - azonnal felismertem Anitát! Szinte semmit nem változott: sovány (vékony), és szép. Szerintem egyedül neveli a fiát - apáról egy szál kép sincs, a gyerekről ellenben rengeteg, és kiírta, hogy ő a sikertörténet. Egy nő ilyet csak akkor tesz, ha nincsen párja - máskülönben a gyerek az MINDIG sikertörténet, ez ugyebár evidens.
Eltűnt az életemből, de döbbenetesen sok közös pontot találtam bennünk fecsegő felsorolásában: ő is grafomán, írt naplót, művészi ambíciókat dédelgetett, énekelt (mint én), és színészkedett (ezt én is próbáltam gimiben); imád olvasni, és jógázik. És a tekintete, így, kifestve - Istenem! Hiszen testvérek is lehetnénk! Az orra, a szeme, a pózolásai...mint én.
Nem, ez így túl sokkoló volt. Egy alternatív életminta.
Úgy örülök, hogy nem kell vele személyesen találkoznom...az túl sok lenne.

A gyerek mindig sikertörténet, így bizony. :)
VálaszTörlés