2010. május 31., hétfő

rémálom - erősebb idegzetűeknek

A rémálom több szinten is működik, bár az asztro-tanárunk ezt az évet úgy utálja, ahogy van. Ma kijelentette, hogy csak egyszerűen szeretné túlélni a nyarat, amit meg is tudok érteni. Többször is volt már olyan vészjósló kijelentése, hogy ebben az évben ő nem házasodna (nem mintha bármelyikünket ez a veszély fenyegetné), és igazán kíváncsi, milyen szörnyűségek történhetnek még...Utána pedig csóválja a fejét, hogy a másik nagy asztro-vészmadár, egy amúgy igazán nagy tudású egyén, az idei "borzalmas" konstellációk miatt egynapos(!) tábort tart. Na jó, a konstellációk (bolygóállások) nem csak idézőjelben borzalmasak. Úgy néz ki ez az év, mintha az összes bolygó felváltva hol ezzel, hol azzal lenne fasírtban. Az eddigi termés is ezt igazolja: a repülők pl. úgy potyognak az égből, mint a hullócsillagok augusztusban, az esőzések és a rossz idő pedig kimeríti a közepes özönvíz méreteit. Sőt: azzal fenyegetett meg engem és M-et, akivel Korfura szeretnénk menni nyáron, hogy egyáltalán nem biztos az az út, tekintettel arra, hogy a tűzhányó bármikor újra kitörhet. Úgy érzem, mostanában elég negatívan reagál az életre. Konkrétan már két éve nem tudtam úgy betenni a lábam hozzá, hogy elégedett lenne - ami annál is furcsább, mert az asztrológiának pontosan erre a sztoikus, elfogadó önfegyelemre kellene megtanítania, és a tanár is azt ismételgeti, hogy nekünk mennyivel jobb, mert mi legalább tudjuk, mitől érezzük magunkat szarul. :-)) Ez egyúttal a kiút megtalálásában is segítene...elviekben...

De nem akartam ennyire viccesen kezdeni (nem tudom, hogy immáron háromra növekedett olvasóim mennyire fogták az ironikus adást...:-)) Remélem, ha egyszer eljutok odáig, hogy merészelem asztromókusnak tituláltatni magamat, akkor az ilyen külső viharveréseken úrrá tudok lenni...

Mielőtt végképp az önsajnálat mezejére lépnék (vagy eveznék, ezekben az özönvizes időkben!), azzal a megjegyzéssel élnék, hogy azért a fenti intelmeket érdemes fontolóra venni: idén ne nagyon házasodjatok, kerüljétek a kilazult téglákat, a kitörő cipősarkakat, a csalfa hímneműeket, és minden egyéb, akárcsak enyhe kockázattal járó tevékenységeket, beleértve a levegővételt, és a sok gondolkodást is!

Röpke bevezetőm után rá is térhetek a kettős rémálomra: mert a sors bizony kétszeresen is megméri az arra érdemeseket (Jaj, de gyenge volt ez a mondat; mintha egy 17. századi szenvelgő emlékíró tollából loptam volna ki...)
Hajnalban valóban rémálmom volt; bár annak ellenére, hogy egy sötétszürke tónusú világban próbáltam érvényesülni, utólag megtaláltam ennek is mély, ezoterikus mondanivalóját.
Már kedvem sincs úgy értelmezni ezt, mintha életem ismerős szereplői egy fantáziavilágba költöztek volna: szerintem én jutottam egy másik dimenzióba, ahol a helyemet kerestem egy hatalmas épületben. Odaigyekezvén félig háborús, illetve kísérleti zónákon haladtam át (elkábított embereket szörnyű, káros sugaraknak tettek ki, bár ezek pontos mibenlétét nem akartam megismerni). Noha az én helyem egy emelettel följebb lett volna, a megsérült lifttel többször sem sikerült a helyemre találnom: a lift leszakadt, és a vészfék miatt mindig két emelet között álltunk meg - nekem meg a törött üvegeken keresztül kellett fölfelé másznom...
Úgy értelmeztem, hogy valahogyan elakadt a lelki feljebbjutásom, vagy nekem kell megküzdenem érte, ragaszkodnom hozzá. Elég kitartó voltam, mert háromszor akadt el velem a lift, háromszor másztam ki...
A másik rémálom már bent ért utol a munkahelyemen: felhívtam B-t, hogyan telt a hétvége, meg hogy megbeszéljük a fogyókúrája részleteit. A kalóriaszámlálás zseniális dolog: bebizonyosodott, hogy a hétvége a legveszélyesebb időszak. Többfogásos családi ebédek, nehezen kontrollálható mennyiségek. Nem is sikerült kontrollálni. De legalább utólag összeszámoltam azt a 7-800 kalóriát, amit megspórolhattam volna, ha nem vagyok falánk az ünnepi ebéden...
B. elmesélte eddigi tapasztalatait, és az azonnali hasznot: végre lelkiismeretfurdalás nélkül ehet, mert tudja, mit és mennyit ehet. Ami miatt kissé rémálomszerű lett, az K., aki az ominózus veszekedésünk óta sem hív. Én meg vagyok annyira birka, hogy hagyom, hogy az történjen, amit ő akar: oldódjanak meg maguktól a dolgok! Kivárom, mert két vége van a telefonnak is, elvégre nem én haragszom, hanem ő. A véleményemet róla pedig úgysem vonnám vissza. Annyi mindössze a különbség, hogy megpróbálom nem zavartatni magamat a másik lelki nyomorúságától. Ugyanis nem én fogom megváltani. Aprócska szépséghiba, hogy eközben B-t szoktam kérdezgetni arról, mi van K-val.
Nem tudom. Pár hete még örültem, hogy a Szaturnusz a Mérlegben (ahová a jövő héten végleg befut) majd szépen megtisztogatja a kapcsolatrendszeremet. Most már nem örülök ennek annyira. Szinte látom K-t, amint gúnyosan mondja: ez a szekér elment...Egyszerűen nem esne jól, ha K-t is be kellene tennem az emlékvitrinembe, mint J-t és B-t, és ha egyszer túljutok rajta, akkor majd róla is visszaemlékezgetek...meg arról a régi szép időről, amikor öt dögös maca együtt ment koktélozni...Három éve. Annak pont három éve, mert akkor rúgott ki J. először.

2010. május 28., péntek

kalóriaszámlálás

Tegnap kalóriaszámlálásba kezdtem. Ha meg szeretnék szabadulni attól a 9 kilótól, akkor muszáj megismernem a saját étkezési szokásaimat.Igazából nem szeretnék egy olyan "hagyományos" diétát: a fogyókúrák arról szólnak, hogy 500-1000 kalóriával viszel be kevesebbet. Ettől ugyan havi 2-4 kilótól meg lehet szabadulni, de ha az életmódodat, étrendedet, szemléletedet, szokásaidat nem cseréled le, akkor kb. duplán jön vissza minden kiló.Az én túlsúlyomra azt írja az egyik oldal, hogy tulajdonképpen nem is kell fogyózni: elég kicsit módosítani az étrenden, este kevesebbet enni...De mihez képest? Ahhoz, hogy újra a "normális" BMI-kategóriámba kerüljek, elég lenne 3 kiló. Ha tartósabb sikert szeretnék, akkor kellene legalább 5-6 kiló mínusz. Az, hogy a 9 kiló elérhető-e azzal a mozgásokra is számító életmóddal, amit ki szeretnék alakítani, az nem biztos. Senki nem akarja elhinni, hogy hány kiló is vagyok - mert nemigen látszik. Eleve nehezebbek a csontjaim. Ha most még izmokat is növesztek, a leégetett zsír nem lesz annyival kevesebb, mint a felszedett izom.Ha azokra a fotókra nézek, ahol még 54(!!!) kilós voltam, eltűnődöm: egyrészt sokkal egészségtelenebb fejem van (kissé etióp, lássuk be!), másrészt akkoriban végképp semmit nem mozogtam, tehát izmaim se nagyon lehettek. Nem hiszem, hogy 15 kiló hájat építettem volna magamra! Bár tulajdonképpen nagyon szerencsésen híztam: ahogy elnézegetem, kompakt, "kemény" a szalonnarétegem is: nem amorf, vagy lógó...csak akkor van hurka benne, ha ülök és görnyedek.Persze lehet, hogy hátulról kicsit rosszabb a helyzet (még jó, hogy hátul nincs szemem!).
Azért gondolkodtam el ezen, mert a pilates nem zsírégető torna, hanem alakformáló - az már más kérdés, hogy pár centit le tud faragni, de a hájréteget kénytelen leszek lebiciklizni. A pilates-oktató szerint a szobabringával lehet zsírt égetni. Még jó, hogy megpróbálok hetente egyszer-kétszer ráülni! Igazság szerint, ha kétszer ülnék rá, akkor rekordot döntenék: anno, amikor megvettem, hetente 2-3 alkalommal tekertem rajta, majd némi kis tornával egészítettem ki, bár az otthoni hasazás korántsem annyira szadista és hatékony, mint a tornaórai...Így meg heti 5 alkalommal mozognék, és változatos formában: lenne benne mélyizomtorna, jóga, és zsírégetés is.
Ezzel kiérdemelném az 1,4-es energiaszorzót - ami a súlyomhoz mérten már akár 1700 kalóriás energiaigényt is jelent! 
Csak összehasonlításképp: a vitaminos szakácskönyv mintaétrendje 2700-2800 kalóriás menüket állít össze, ami egy bányász, vagy egy body-builder méretéhez van szabva. Viszont egy-egy deci bor, vagy feles 200-400 kalóriát is kitesz, az édességek sem maradnak el ettől az értéktől sokkal, így egy vendégségben töltött nap végén lazán elérhetjük ezt a mennyiséget.
A legtöbb fogyókúra 1200 kalóriával machinál, csak azt felejtik el közölni az emberekkel, hogy az 1200 kalória pusztán az alapvető életfunkciók fenntartására elég. Kétségtelen, hogy ezzel gyorsabb súlycsökkenést lehet elérni, de a tartóssága kétséges.
Ami engem illet: nem fogyózni szeretnék, hanem egy egészséges, könnyen alkalmazkodó, könnyen kivitelezhető étrendet és "mozgalmasabb" életformát szeretnék kialakítani, a felesleget tartósan leadni. Ehhez meg kell értenem a szokásaimat: mikor mennyit eszem, mi vált ki éhségrohamot belőlem, stb.Nem bírom a tartós húsmegvonást: olyankor pl. sokkal jobban kívánom a csokit.
Ráadásul mindezeknek azért futok neki, hogy kitapasztaljam: nálam mekkora mozgással, mennyi kalóriánál van mérhető változás. Ez a későbbiekben is fontos lenne: tisztában vagyok azzal, hogy nem lesz mindig ennyi időm a testmozgásra. A héten négy alkalmon vagyok túl, és az ötödikre csak azért nem fog sor kerülni, mert holnap ismét a családomhoz utazom.
Persze méregetni nem nagyon tudok: a tornaterem mérlege gyakorlatilag még semennyit sem mozdult el, pedig ha nem is eszem kevesebbet (bár szerintem kevesebbet eszem!), sokkal többet mozgok.
Szóval, elkezdtem írogatni a bevitelt. Kétségbeejtő a táblázatok alapján nézegetni mindent - ráadásul pontatlan az egész, mert egy vega ételfutáros ebédet szoktunk rendelni: itt elég fantáziadús étkek vannak, amiket nem lehet csak úgy előhalászni a táblázatból. Ma például erdélyi székelykáposztát ettem, amit házi sajttal készítettek el. Ránézésre találtam ki a káposzta-sajt arányt, ahogy hasraütésre állapítottam meg a tepsis krumpli kalóriaértékét is - a főtt krumpli és a rósejbni közé tettem remek igazságérzettel...
A hétvége is vicces lesz, mert kérni fogok egy mérleget, hogy nagyjából tudjam, mennyit szeretnék enni. Viszont nem fogom a mérleg alapján meghatározni, mennyit ehetek. Most csak figyelek, mennyit kíván a szervezetem.
Az is érdekes, hogy ha nem nagyon kalkuláltam el magam, akkor az eddigi két nap között jelentős kalóriaeltérés van (most éhes is vagyok). A szervezetnek biztosan az is fontos, hogy egyenletes mennyiséget kapjon, ne össze-vissza: a túl kevés kalória mellett csak visszatart.
Hát, nekem ezt dobta most a gép.

Azért megígérem, hogy nem megyek át fogyókúrás blogba! :-))

2010. május 26., szerda

Galád A. és a Hiú Szépség

...Ugye nem akarod azt mondani, hogy nem tudtad, nem sejtetted előre a sejtjeidben, miről szól ez az egész? A szépség az más, Kedvesem: az igazi Szépség egy tükör mélyéről kacsint rád, belső erőből, fehérségből, a hús fehérségéből, a nő fehérségéből fakad, és akkor lelsz rá, amikor csak magadra figyelsz, befelé, a testedre, de a lélek középpontja reagál rá.
De ezt nem mondta a Firenzei Kalmár, csak állt egy ablak előtt, ami egy kikötőre nyílt. Az ég pimaszkék volt, a szellő meglibbentette a Kalmár hófehér ingét, míg a tavasz beáramlott a kétszárnyú ablakon, amit középen egy világosszürke csigás kőoszlop osztott ketté...

............................................

2006 januárja volt - havas-latyakos, késődélután. Hősnőnk egy teveszínű irhautánzat divatkabátban sietett a Corvin mozi felé, itt beszélték meg a találkozót Galád A-val, GA-val. Hősnőnk izgult. Leginkább az eltelt évek miatt - GA bókjait túlzónak érezte. Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg helytelen lehet, amit tesz.Egyetlen cél lebegett előtte: pozitív benyomást kelteni - ez annyit jelentett, hogy muszáj ugyanolyan szépnek lennie, mint GA emlékeiben.
GA udvarias és zavart volt. Később is, akármennyire kifejtette vágyait, a lány azt érezte, hogy GA végtelenül zavarban van mellette, és nem feltétlenül a bűntudat miatt.
A közeli bevásárlóközpontba mentek - GA gálánsan kocsival fuvarozta Hősnőt, leparkoltak, felmentek egy kávét meginni, és megbeszélni, kivel mi történt az elmúlt években.
A férfi beváltotta Hősnőnk korábbi elképzeléseit: sikeres lett szakmájában, és éppen önállósítani akarta magát, saját céget hozott létre. Egy házat is elkezdtek építeni a nejével, jó messze a fővárostól. Így, míg az asszony otthon volt a gyermekekkel az építkezést felügyelni, GA a hét felét Pesten töltötte, a nő folyamatos ellenőrző telefonjai azonban mindig észben tartatták vele, hogy hová tartozik.

Hősnőnk valójában otthonosan érezte magát: könnyen belecsusszant a helyzetbe; olyan volt, mintha egy régi baráttal találkozott volna. Nem volt benne csöppnyi félsz sem.Úgy gondolta, hagy időt, hogy a dolgok önmaguktól fejlődjenek ki.
Így lett második, harmadik, sokadik találkozó is - más bevásárló központokban, étteremben, erre-arra, sétálgatva...GA folyamatosan abban a fülledt skorpiós stílusban üzente a lány felé, mennyire gyönyörű, milyen csodálatos - ugyanakkor kritizálta is: szerinte túl sokat gondolkodik, problémázik a dolgokon, ahelyett, hogy megélné az életet.
Később is ezt hozta föl egyedüli indoknak, miért tűnt el, miért gondolta, hogy ez nem működne kettejük között - a lány volt filozofikus, a rossz értelemben...de a mozdulatai, az évődő üzenetei, a mosolya egészen mást sugalltak...
Egy jól megválasztott pillanatban elhangzott a varázsszó: a két gyermek mellett már nem olyan a kapcsolata feleségével, mint régen...ÉS SEMMI! Bosszantó lehetett, de Hősnő nem omlott azonnal a karjaiba! Nem érezte tisztességesnek...

...és volt benne valami mártírszerűen kéjes: a fájó játék, hogy elsirathatta azt, amiből nem lehet már semmi, de  hogy e vonzalom olthatatlan, örök, és titokzatos marad, és ők ketten soha nem tudnak majd végleg elszakadni egymástól, és mindig, és újra találkoznak, hogy újra csak lemondjanak a másikról...

...Természetesen GA-nak esze ágában sem volt lemondani Hősnőnkről, ahogyan családjáról sem - egyszerűen nem gondolkodni akart az élet nagy, ámde elsuhanó lehetőségeiről, hanem megélni azokat, kipaszírozni a gyümölcs velejét. Hónapokig puhítgatta a lányt, hol így, hol úgy tekerte mondanivalóját. Talán maga is félt attól, amit tenni akart: eladdig még nem csalta meg feleségét. Hősnőt viszont szórakoztatta a helyzet, a tudat, hogy kell valakinek, hogy valaki egy istennőnek látja...fukar, önző módon azonban semmit sem adott testéből a férfinek. GA pedig nem mert rámenős lenni - pontosan tisztában volt vele, mi a tét: a kincset szerette volna, amiről eddig csak álmodozott, mert annak idején úgy menekült el, hogy a lányt még nem kapta meg egészen.

...A nyár derekán jártak már, amikor Hősnőnk úgy érezte, hogy e játszmát tovább ebben a formájában nem játszhatja - de gonosz módon ennek semmi köze nem volt a keresztényi könyörületességhez, mindössze a leányzó életében megjelent J., és a továbbiakban nem tartott igényt GA sóvárgására.
Hősnőnk albérlete körül keringtek egy autóval, amikor kíméletesen közölte a tényeket: megismerkedett valakivel, és az ismeretség elérkezett egy olyan fázisba, amikor már nem járna el tisztességesen lovagjával szemben, ha GA-val is találkozgatna. GA elfojtotta haragját, és szemlátomást derűvel vonult le a színről...egy időre.

..................................

...kissé túljátszottam ezt a szerepet, mégis...

félálomban

Úgy szeretnék álomszakértő lenni, de most már aztán tényleg! Fárasztó, hogy az álomalakjaim szó szerint váltogatják egymást anélkül, hogy engem külön értesítenének galambpostával, hogy ki kicsodává varázsolja magát...:-))
A szegény ember-lánya meg csak les, mint Rozi a moziba', hogy akkor most mi van?!
Azt még valahogy túléltem, hogy B. uraság helyett J. uraság pótlólagosan is bemasírozik esetenként - fájdalom, de ez feltehetőleg azt jelenti, hogy fontosabb karmikus szempontból is, vagy inkább érzem tudat alatt J-t az animusom megjelenítőjének, mint B-t - habár B. sokkal szebb testfelépítésű, és szemet gyönyörködtetőbb jelenség. (Akkor viszont kicsoda a Firenzei Kalmár?!)
De Kékszemű?!?!?! Zavar, hogy annyit álmodom vele, és legalább az esetek felében valamilyen erotikus vonatkozása is van...A mai pedig bizonyos szempontból rémisztő volt, és ez talán nem is álom volt a szó szoros értelmében...Nem arra a részre gondolok, amikor fagyizni hívtam meg, és lehetetlen nevű fagyit rendeltünk, hanem arra, hogy...

.....................................

...egy dupla ágyban feküdtem, tisztán érzékeltem, hogy franciaágy, és láttam, hogy nappali fény van - az én ágyam volt, és mégsem. Kékszemű ott feküdt mellettem, és tudtam, hogy a barátom. Megfogta a kezemet. Aztán minden más lett (vagy csak ennyire emlékszem). Tudtam, hogy fölém fog hajolni, rám fog feküdni. De ekkor már sötét volt, és biztosan a saját ágyamban feküdtem, a saját testemben feküdtem, de a testérzékelésem egészen megváltozott - mintha én csak a testem egy része lennék, egy energiamás, és ettől tompa bábunak érzékeltem a fizikai testem határait, és mintha néha rá-rápillantottam volna magamra, amint fekszem, és nem tudok mozdulni, ugyanakkor magamon belül is voltam. Nem tudtam mozdulni, csak éreztem, hogy itt is velem van - nem Kékszemű teste, de egy energiatest, kékes, energiaszerű, de az arcát egyértelműen ki lehetett venni...nem láttam, csak TUDTAM, hogy most megemelkedik, és lassan fölém kerekedik, mert rám fog feküdni, és nincsen más lehetőségem, mint hogy a csókra várjak...vártam...és felébredtem...

...................................................

Tényleg felébredtem? Vagy egyik tudatállapotból a másikba kerültem, és megéltem, hogy egy másik dimenzióban jártam, találkoztam Valakivel, akivel valami fontosat kellett volna tennünk, de aztán hazafutottam (?)...és az a valami velem maradt...egyszerű lenne azt gondolni, hogy mostanában próbál kiteljesedni a személyiségem, és valójában hiányzó személyiségdarabokat olvasztok magamba éjszakánként...Vagy ismét megmutattak nekem Valakit, de ismeret/azonosítás hiányában valaki mással helyettesítettem be?

Úgy érzem, ez egy nagyon fontos élmény volt számomra - nem csak a testenkívüliség megtapasztalása miatt (nemrégiben volt egy hasonló élményem, A. barátnőmnek már meséltem; gyakorlatilag megmutatták, hogyan szállunk felfelé, falakon keresztül, fel az égbe, más világokba; és úgy, hogy az egészre nagyon érzékletesen emlékeztem). Érzem, valamit (vagy inkább valakit?) meg akartak nekem mutatni. De kicsodát és mi célból?

2010. május 25., kedd

szépnek lenni

Múlt pénteken döbbentem rá, miért kell tornáznom járni. Nem csak azért, hogy összeszedettebb legyen az izomzatom, és nem csak a súlyfelesleg miatt...A terem fala csupa tükör, így pontosan nyomon lehet követni minden egyes mozdulatunkat.
Különös dolgon kaptam magam: azt nézegettem a féloldalas "elheverő sellő" pozícióban, miközben a lábaimat emelgettem, hogy milyen szép, milyen kecses vagyok. A teremben kellemes zene szólt, és még hangulatvilágítás is volt, így persze könnyen lehet, hogy a látvány eleve csalt egy kicsit...vagy a "valóság" csal meg? És az a nő, akit némely tükörben esetlen mackónak látok, és akit annyira lehet utálni rosszkedvemben, hogy egy hibátlan négyzetcentimétert sem lennék képes felfedezni magamon, az lenne a hamis kép?

Emelgettem a lábam, és néztem: milyen karcsú a derekam, hogyan ível fel a csípőm, milyen ügyes, erős vagyok, milyen légiesen tudom a karomat mozdítani...Laktató elégedettség öntött el: végre szerethettem kicsit magam! Olyan tökéletes volt - olyan tökéletes voltam! Azt hiszem, sikerült megpillantanom az igazi lényemet...

Minden nőnek látnia kellene igazi lényét.

Blue-eyes harmadszor

Amikor kiléptem délután a munkahelyről és a buszmegállóhoz araszoltam, volt egy halvány érzésem - de nem, ez talán mégsem megérzés. Az első buszra amúgy sem lehetett felférni, inkább vártam a következőre. Kékszemű szintén. Így mintegy fél órát együtt utaztunk.
Nem, azt hiszem, ebből mégsem lesz semmi. Valahogy nem úgy gördült a beszélgetés, ahogy másokkal, korábban (bár az elvárási keret nem túl jó dolog, a kommunikációnál talán hasznavehetőbb). Vagy csak ő volt nagyon fáradt? Négy napig kerékpártúrázott. A baráti társasággal. Gondolom, ebbe beletartozik a barátosnő is...A beszélgetésünk a szokásos kollegiális-hétköznapi témák körül forgott; leginkább az ő túrájuk, szóval semmi különös. És néha feszélyezve éreztem magam. Pedig hetente csak egyszer-kétszer futunk össze.
A barátnőről értelemszerűen nem szoktam kérdezgetni, vagy csak nagyon érintőlegesen - egyfelől Kékszemű sokkal visszafogottabb típus, másfelől szeretném elkerülni még a látszatát is annak, hogy "puhatolózom". Lehet, hogy nem kellene ennyire nyúlnak lennem, bár végül is Amerika felől is meg lehet Indiát közelíteni...Azt hiszem, mégsem érdekel annyira.
Vagy csak szeretném, ha nem érdekelne, mert az egészet meglehetősen reménytelennek ítéltem. Viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy Kékszeművel legalább háromszor álmodtam az elmúlt időszakban, csak erről nem szeretnék tudomást venni...
Június közepén megyek a gyógyító asszonyhoz - ha megemlítem Kékszemű nevét, meg tudja mondani, hogy őt látja-e a távolban...de ezt meg kicsit olyan önámító mankónak tartom, mint az ingámat az utóbbi hónapokban. Most azonban már esélyem sem lesz, hogy pánikszerűen előkapdossam, és lóbáljam, mert nem találom. Valószínűleg a melegítőmben maradt tesóméknál. Ha szerencsém van, a hétvégén még meglelem. Ha még nagyobb szerencsém, akkor már elnyelte a föld. :-)

2010. május 24., hétfő

Blue-eyes másodszor

Múlt héten olvasgattam a  karma-horoszkópomat, vagy valami ilyesmit, és ott az állt, hogy hét közepén egy jóképű valaki felfigyel rám, esetleg nyit felém. No, persze azonnal úgy értékeltem, hogy a csütörtök a hét közepe (szépített mértani közép!), és az estétől, a bulitól "vártam a csodát". Vagyis nem vártam, mert azzal nagyjából tisztában vagyok, hogy mostanában nem feltétlenül fognak egetverő szerelmi találkozások bekövetkezni, csak a remény hal meg utoljára, hogy mégsem pont akkor születtem, meg a nagy szerelemből esetleg valami előszél jut már tavasszal is...

Reggel eszembe jutott, mi lenne, ha összefutnék Kékszemű kollégával...Valószínűleg ez egy megérzés volt, mert ott ücsörgött a buszon, csak nem egymás mellett voltunk. Észrevett, és a kapuban megvárt. És beszélgettünk mintegy 3 percet. Hát, ennyi. Csak nem tudtam hova tenni, hogy bevárt, és beszélgetett velem. Mert ez ugyebár nem következik az ismeretségünk jellegéből. Én sem szoktam minden ismerős kollégát/kolléganőt reggel bevárni, hogy három percet beszéljek velük.

De ne vonjunk le messzemenő következtetéseket az esetből. (Rosszmájúak azonnal riposztolnának: már levontad, kicsi szívem...)

hallgatni

Szombaton kisétáltunk a hídi vásárba a családdal - a fiúknak vettem egy-egy kardtartó szíjat, mert eddig csak zsinegeket kötöztek a derekukra, és azon át bujtatták az éppen kedvenc fakardjukat. Volt nézelődés, tolongás a tömegben, sok árus (kevés vevő, talán), fagyizás. Estére a testvéremékkel maradtunk csak a Borfesztiválon. Ettünk egy-egy gyrost, aztán végigkóstoltunk pár bort. Dionüszosz kegyeiben részesített, mert csupa kellemes itókát sikerült választanunk, és úgy tűnt, akár szépen is alakulhat az este.
Aztán jött a próba: meg tudom-e kommentárok nélkül hallgatni a nővéremet, amikor elmondja az ő verzióját arról, hogyan is mennek egymás idegeire az utóbbi egy hónapban, míg szüleim lenn segédkeznek nekik a beteg autójuk, meg a törött kezű gyermek mellett. Valahogy sikerült, jobban is, mint reméltem. Ezt a történetet is legalább három oldalról hallottam: a szüleim külön-külön is előadták a dolgot, és most nővérem is. Az a helyzet, hogy méltányolom a fájdalmát, ami több évtized sérelmeit takarja. 
Idáig talán azért úsztuk meg, mert eddig szüleink az életből egyenként távozó szüleikkel intézték karmikus csatározásaikat. Most, hogy a nagyszüleim már nem élnek, logikus módon ránk került a sor. Meg aztán ennyi idő alatt szépen kikerekedtek mindenki fájdalmai-sérelmei.
Csak magamon szoktam elcsodálkozni: ennyire vak vagyok, vagy ez a négy és fél év ennyit számít egy gyermek érzékelésében? Én teljesen máshogyan éltem meg a családi szennyest.
Nos, igen, anyánkkal soha nem alakult ki az a meghitt anya-lánya kapcsolat, ami esetleg más családokban létezik - édesanyánk mindig kemény, merev nő volt, aki keménységének és merevségének megfelelő tanácsokkal látott el az életre...
Végső soron mindenkinek vannak hibái; nekünk az ő hibáihoz és szeszélyeihez kellett egész gyerekkorunkban alkalmazkodni - apánk nagyon toleráns, a férfiátlaghoz képest többet elviselő alkat. No persze ő sem egy matyóhímzés, szörnyen makacs természet. Ezt tarkítja, hogy mint minden családban, nálunk is megvoltak a leosztott szerepek: a nővérem volt a nyugodt, komoly kislány, én meg a hisztis...
No, mindegy. Meghallgattam, és a felfortyanásai között meghallottam azt a mondatot is, ami mindennél jobban fájt, de amit a Jóisten nekem szánt: anyánk soha nem volt szerelmes apánkba, csak azért ment hozzá, mert csalódott (ki tudja, kiben?), meg benne volt a korban...És apánk sem. Ő is éppen csalódott. Jó barátok voltak, és magától adódott a dolog. Aztán persze kialakult egy erős szeretet közöttük - a veszekedéseik ellenére rendszeres közöttük a testi gyöngédség kimutatása mások előtt, és nem bírnák ki egymás nélkül hosszú ideig...csak...csak abban reménykedtem, hátha szerették egymást szerelemmel is...

Én szerelemből szeretnék házasodni.

...És láttam a Firenzei Kalmárt, amint mosolyog, egy ablakból néz kifelé - hófehér ingében, a reneszánsz úriember. Talán pont erre akart figyelmeztetni...

próba

..."És arról is szól ez a próba, hogy Isten iránt érzett szereteted kellőképpen tükröződik-e önmagad szeretetében."...

Talán azok voltak a hétvége legbékésebb percei, amikor a vonatból néztem a zöldellő tájat, és Isten velem való tervein mosolyogtam. Néztem ki az ablakon, és szép volt a táj: csupa zöld és bujaság, és aranysárga fényben fürdés. És kicsit elhittem, amire a könyvek biztatnak: hogy odakint van már minden a világban, amire szükségem van, hamarabb is, mint ahogy eszembe jut, mert Isten nem lineárisan látja az időt, mint mi, és előre megteremti azt, amire mi csak később vágyunk. Talán egy elsuhanó kocsiban ül az a férfi is, akivel szerződésem van, bár lehet, még nem egyedül ül abban a kocsiban.

Szerelemből szeretnék házasodni.

2010. május 21., péntek

csütörtöki gondolatok

Holnap ismét a családhoz utazom. Három kemény, pörgős családi nap...Most nincs akkora kedvem odamenni - a szüleim hetek óta lent vannak tesóméknál, mert a kocsijuk folyton a szerelőnél van, a kisebbik gyerek pedig eltörte a kezét. A kényszeres vendégeskedésnek, a halmozott problémáknak pedig mindig kellemetlen hozadéka van. És általában azon szokott leginkább csattanni az ostor, aki rosszkor, rossz helyen áll...Persze az ember nem csak akkor áll a családja mellett, amikor kellemes karácsonyi mézessüti hangulat van, hanem mindenkor. Én viszont leginkább a saját problémáimmal vagyok elfoglalva: a túlsúllyal, a megválasztandó életformámmal/étrendformámmal. És igazság szerint a nővérem nemigen szokott tőlem olyanokat kérdezni, hogy hogy vagyok mostanában, hanem ha kibukik belőle, akkor azzal van elfoglalva, mennyire elhíztam. Minő törődés! Feltételezem, nem csak arról van szó, hogy elég baja van neki is, hanem ő az a típus, aki az utóbbi években ráállt arra, hogy megvárja, amíg az ember önmagától vakkant valamit. "Ha akarja, elmondja, ha nem, nem tartozik rám." Én még nem vagyok ezen a fejlett ezoterikus szinten, és meg szoktam kérdezni, hogy vannak, amire megkapom a semmitmondó választ: hát, elvagyunk. Jó testvérek vagyunk, csak 4,5 év van közöttünk, amit sehogyan sem tudok áthidalni, akármit teszek. A baráti kapcsolataim mizériáját pedig nem akarom előhozni, mert a nővéremnek igazi közelben lévő barátnője nincsen, így el sem tudja képzelni, az ember miért oszt meg bizonyos dolgokat más nőkkel...Ő ezt fölösleges bizalmaskodásnak véli - ebből a szempontból teljesen olyan, mint anyánk. Anyánknak nincsenek barátai. Én nem ilyen vagyok, nem ez a véleményem, vagy igényem az emberi kapcsolatokból...

Á! Tegnap buliban voltam: csak a szokásosban. Egyre laposabbak, és a szűk barátaimon kívül nekem más ismerősöm nem is akadt. Hamar eljöttem. Ott volt B. volt munkatársa, aki egy ideje nemigen kommunikál velem (B-től függetlenül!), de már ez sem hatott meg.
K. barátnőm is ott volt. B. barátnőm (hogy a nőket elkülönítsem most már volt-szerelem-B-től) szerint nyitnom kellene K. felé, mert már 4 éve vagyunk barátok...Hát nem! Megmondtam B-nek, hogy olvastam egy könyvet a vérmérsékletekről: K. tökéletes melankolikus-flegmatikus típus. Ha én kolerikusan bökdösöm, akkor visszahúzódik a csigaházába. Megtisztelem a flegmatikus problémamegoldással: semmit nem oldunk meg, hagyjuk, hogy elfeküdjenek a problémák és önmaguktól megoldódjanak. A flegmatikusak ugyanis nem utálnak semmit jobban, mint ha cselekedniük kell. A nemtevéssel uralkodnak másokon.B. kiakadt, de nem érdekel. K. amúgy is elment, mert talált magának férfiismerősöket - Zs., a titkolt nagy szerelme el sem jött...Sajnálom, hogy ennyire nem tudja túltenni magát a fickón, persze valójában fölösleges sajnálni. Mondtam B-nek, hogy küldje el a gyógyító asszonyhoz, mert engem remekül elvágott (szerelem)B-től - azóta SEMMIT  nem érzek. Önfeledten kacarásztam az este, fel voltam dobva, és még két jó pasit is láttam - végre észrevettem őket!!! Az egyik nézett is, aztán három órán át nem volt képes odajönni, így inkább hazamentem.

2010. május 19., szerda

a szeretet ismérvei

A szeretet négy ismérve (olvasmányélmény alapján):


A szeretet csendes.

A szeretetben nincs elvárás.

A szeretet nem túloz.

A szeretet bölcs.

166/69

Ez a valóság, jobb lesz tudomásul vennem. Többé nincs önmagunk áltatása, vagy elvárások másokkal szemben: 166/69. Ez vagyok én, centiben és kilóban...és ez már az enyhe túlsúly kategóriája a testsúlyindex szerint. Abban reménykedtem, hogy nem vagyok 65 kg-nál több, és mások el sem hitték (nem látszik...)
Ez azt jelenti, hogy van 9 kiló feleslegem. Ma még ettem este 7-kor (sajtot, kaukázusi kefírt, meg lenmagőrleményt), de elvileg az este 6 utáni étkezéseket elfelejthetem. Ha nyár végéig nem megy le 3-4 kiló, akkor dietetikushoz fogok fordulni. Ez nem vicc: a vérnyomásomon például már most látszik a különbség. Soha nem fogyókúráztam; 10 éve még 54 kg voltam. A klasszikus 1,5 kg/év...Igaz, közben letettem a cigit, de ez nem mentség!
Ma ennek örömére ráültem a szobabringára és tekertem egy órát (ezért ettem csak 7-kor). Tegnap voltam Pilates-en, pénteken ismét torna...Vajon sikerülni fog? És itt van ideje a szokásos éves rákszűrésnek is, amit mindig hatalmas stresszként élek meg (ahogy minden nő). Van egy olyan aggodalmam, hogy tulajdonképpen azt a 3 centi szalonnaréteget nehéz lesz ledolgozni, ami a hasamon van körben, ennél csak a hátamon lévőt lesz nehezebb...A félreértés elkerülése végett: eddig azért hanyagoltam ezt a  kérdést el, mert a vashiány mellett nem lehet diétázni, és ránézésre nem láttam magam annyira szörnyűnek (végül is 38-40-es nacikat hordok, a molett legalább a 44-es mérettel kezdődik)...
Borzalmas elhatározásra jutottam: veszek egy szobamérleget...

ui.: A fentieket sajnos NEM Bridget Jones-paródiának szántam.

2010. május 15., szombat

séta esőben

Ma végre találkoztunk A-val. A. felhozta a kislányát, és a Margit-szigeten sétáltunk. Kis szépséghiba, hogy az eső időközben eleredt, így esernyővel folytattuk kitartóan, míg a leányka (8 éves tündérmanó) ki nem harcolta, hogy autókázhasson. Míg a gyermeket terelgettük, mi is tudtunk beszélgetni.
A kislány igazi oroszlán (vagyis Oroszlán): meg is mondtam A-nak, ne hagyja, hogy a fejére nőjön! :-)) Nekem furcsa, kellemes élmény volt a mai.
A-val olyan megnyugtató. Az egyetem óta ismerjük egymást, sokat buliztunk, vizsgáztunk együtt, bele-belefolytunk a másik életébe, aztán A. vargabetűjének köszönhetően évekig szinte semmit sem tudtunk egymásról. A "vargabetű" egy elhamarkodott házasság volt egy szörnyeteggel...Emlékszem, mint tornyosult fel A. életében az önelfojtás, szülőkkel való konfliktus, és hogyan nőtt, uralkodott el annyira, hogy velünk már ne is igen tartsa a kapcsolatot...Az ő élete nekem egy modern Shakespeare-rémdráma...fekete viharral, villámokkal, baljós jövőbelátással, és az A. közvetlen környezetében élő időtlen (azaz mit sem változó) szereplőkkel...és A. szenvedett. Némán, tudattalanul, aztán pityeregve, egyedül, tudatosan, aztán többször elesett, felállt...és végre megszabadult a szörnytől! Tényleg olyan, mint egy pillangó: lassú, évekig tartó bebábozódottság után most kiszabadult - csak néhány gubószál tartja még a régi helyen, de remélem, ezektől is hamarosan meg tud válni...

Milyen furcsa  a sors! Ugyanarról a helyről indultunk, majd elválva, évekig kóborolta mindegyikőnk a saját útját - hogy amikor újra összetalálkozunk, kiderüljön, hasonló helyre jutottunk: a spiritualitás szentélyének előszobájába...(még nem léptünk be!)

2010. május 14., péntek

Barátnők és egyéb mizériák

Nem tönkretenni nehéz a dolgokat, hanem helyrehozni.

A hét eseményeiből ezt a következtetést vontam le, amint magányomban a számítógépem előtt merengtem. Januárban, mikor elemeztük szomszédasszonyommal az előttem álló évet, ő közölte, hogy a kapcsolatok kiemelt fontossággal fognak bírni ebben az évben - és nem feltétlenül a párkapcsolat, mint olyan, hanem minden kapcsolatom a külvilággal. Ez eddig nagyjából tökéletesen bejött. Kapcsolat hiányában a baráti kapcsolataimban következtek be olyan változások, élesedtek ki eddig jól lefojtott helyzetek, amikből most tanulnom kéne. Vicces, csak éppen szenvedek...Na jó, nem úgy szenvedek, nem annyira látványosan, mint egy szerelmi bánattól, de a háttérben ez folyamatosan nyomaszt. A héten azonban arra is rájöttem, hogy a sorjában jelentkező emberek által csak egyetlen dolgot kell gyakorolnom: hogyan hallgatok meg úgy embereket, hogy nem ítélkezem, nem adok tanácsot, és - ismételten szomszédasszonyom gondolatait idézve- nem zavartatom magamat a másik szenvedései miatt. Minthogy változtatni azon kívülállónak úgysem lehetséges. 

Konkrétan a fentiek úgy manifesztálódtak, hogy folytatódott a J_B_K-féle bagázs mizériája. J. már a kórházban megmondta, hogy ne avatkozzam bele, mert rámhúzzák a szaros lepedőt, és velem fognak rinyálni; ő megtartja a 3 lépést K-val, többet nem kavar be az életébe (lásd sokkal korábbi bejegyzésemet!). Szombaton baráti összejövetel volt K-éknál, és K. berágott B-re, mert olyanokat mondott, hogy már K. barátja is észrevette, aki köztudomásúlag elég vak és érzéketlen (meg energiavámpír). B. kritizálta K-ék kapcsolatát, ezzel megsértette a vendégjogot. Mondjuk én is elmondtam a véleményemet, de nem frocliztam annyit őket, mint B., csak igazat adtam a nősülne-de-ellenálló K-miatt-nem-teheti vőlegénynek.

K. hétfőn bejött hozzám, elpanaszolta ezt, és azt is, hogy B-nek pszichiáterre lenne szüksége, mert baja van magával, és hónapok óta K-n veri le dühét - beleköt, lekiabálja, megszégyeníti mások előtt, míg K., a hős mártír nem szólogat be neki, és mindent lenyel. Azt én is láttam B-n, hogy ritka rossz passzban van, de ő ráfogta a közelgő kontrolljára; végül is kéthavonta különféle rákszűrésekre jár, a férjének nem úgy megy az üzlet, lakást cserélnének, stb...K-nak is megemlítettem, hogy szerintem tisztázniuk kellene a nézeteltérést, de ő úgy gondolja, mindent megtett, ennél lojálisabb, előzékenyebb nem lehetne. 

B. nálam érdeklődött, K. miért orrolt meg rá, és rám nem, így B-vel is beszéltem, aki kicsit más megvilágításba helyezte a dolgokat: szerinte K. nem tudta magát túltenni a decemberi pasi-kudarcon, és azóta kifordult magából: az átlagnál is mocskosabban beszél, igenis beszólogat B-nek, míg B. mindig meghallgatja, vigasztalja, megadja azokat a pluszbókokat, amiket K. kissé álszent módon (jaj,de kövér vagyok!!! kb. 34-es mérettel!!!) kicsikar visszaigazolásként. K. súlyosan testképzavaros és depressziós, ez tény - és noha most jobban van, ismerve a betegség természetét, ez most egy hullámhegy. A gond csak az, hogy ezt a változást már a munkatársai is észrevették, és panaszkodtak rá, van, aki emiatt nem hajlandó vele dolgozni. A főnök, aki viszont baromira saras ebben a helyzetben, hiszen évek óta folyamatosan túlterheli a mindent elviselő, korábban alázatos stílusú K-t, állítólag nem tudja lekommunikálni vele a szituációt...

Nos, ez mind nem lenne még ciki, ha közben J. szülinapja miatt nem hívtam volna K-t, aki cinikusan közölte, hogy J. férje beszólt B-nek, hogy legalább hívjuk fel - úgy, hogy J-ék nem jöttek el szombaton, mert J. azt hazudta férjének, nem hívtuk meg. (Ezt tisztázni próbáltam B-vel - szerintem J. nemigen tudta volna megindokolni férjének, minek nem akar a barinőivel találkozni, mi a gond, és füllentett.) Próbáltam K-nak is utalni rá, hogy annak nincsen értelme, hogy mindannyian felhúzzák az orrukat, és nem nyitnak a másik felé, nem tisztázzák a helyzetet, de erre már velem is elég cinikusan kezdett el beszélni: hogy én milyen tapintatlan vagyok, mert éreztetem, hogy mindent tudok, de nem vagyok hajlandó semmit sem elárulni. Szó szót követett, különféle válogatott mondatok pedig egyéb válogatott mondatokat: megmondtam neki, hogy az a baja, hogy túl sok pszicho-könyvet olvasott, csak éppen nem alkalmazza a tudást, és neki valójában jó eljátszania a mártírt a párja mellett, mert ez is egy játszma; egyébként meg neki is segítségre lenne szüksége. Megkaptam, hogy szerinte nekem is, és ő van annyira tapintatos, hogy nem mondja el nekem a véleményét rólam...mármint úgy általában nem szokta elmondani.

B. úgy véli, hogy amit K. folytat a párjával, az már túlzás, és megalázó - hogy gyakorlatilag minden pasiban a potenciális megmentőt látja, és kikezd velük...Egyébként B. közölte, hogy K. szerelme is azért tűnt el hirtelen, mert K. a fickó munkatársával is randizott. Én azt hittem, hogy csak azután, hogy a srác eltűnt, de ez akárhonnan nézzük is, kapitális baklövés volt részéről.

Próbáltam B. lelkére beszélni, aki azt ismételgette, hogy neki egyikünkkel sincsen baja, és majd az idő elintézi...nekem viszont most hetekre elment a kedvem a K-val való akármilyen kommunikációtól. Akit a héten én is láttam, amint az egyik kollégára ÚGY mosolyog.


2010. május 7., péntek

különös álom

J-vel álmodtam. Ez nem túl gyakori, főleg nem B. korszakában (bár B-vel még kevesebbet álmodtam!). Nagyon felzaklatott az álom, mert azt érzékelem, hogy ezekben az éjjeli jelenésekben J. valami fontosat jelent - nem feltétlenül önmagát, így kicsit nehéz megfejtenem, mit szimbolizál.
Az álom a következő volt: Egy török körúton vettem részt - buszos kirándulás, néhol megáll a busz, a nép pedig követi az idegenvezetőt. Egyszercsak észrevettem, hogy a buszon utazik J. is. Igencsak elcsodálkoztam, hiszen ő soha nem szerette a befizetős utakat, ha mással közösködni kell. Úgy is fogalmazhatnék: egy szervezett körutazás lenne az utolsó, ahol J-vel összefuthat az ember.
De lám! Itt is a saját útját járja: még véletlenül sem az idvez után megy! És milyen érdekes: sok ember megy J-vel, sőt követik!
De J. csak nem akart észrevenni, ezért hátramentem a buszban üdvözölni. Mikor rámnézett, vettem észre, mi a helyzet: J. vak volt. Egészen pontosan: a szemeire hályogos fátyol ült; ezt ellensúlyozandó a jobb szeme mellett "nyitott" magának egy harmadik szemet, ami kisebb volt a rendes szeménél. Örült nekem, én meg biztattam, hogy nincs semmi baj, minden rendben lesz, és alaposan megölelgettem, mert éreztem, hogy az kell neki (vagy nekem?). Megkérdezte, hogy hozzá megyek-e feleségül. Én hezitáltam a válasszal - ahhoz előbb engedélyt kell kérnem (de kitől?). Át akartam gondolni - de azért elmentem vele, mert úgy gondoltam, azért egy alapos ágybabújás nem jönne rosszul...És láttam, hogy az ölelgetés, jó szó hatására elkezdett összezsugorodni a pótszeme, a rendes szemei viszont kitisztulni látszottak...

leválasztás

Így hát megtörtént. A gyógyító asszony leválasztotta rólam B-t. Azt állítja, hogy megkérdezte róla a "szellememet" - noha tőlem természetesen egy árva kukkot sem kérdezett. Bizonyos szempontból ez a logikus. Hajlamos vagyok az önáltatásra, csakhogy...valaha nekem egy kineziológus azt mondta, hogy ő nem szeret senkit sem "elvagdosni" mástól, mert az nagyon fájdalmas - csak akkor teszi meg, ha az egyik fél már elhalálozott, és a  gyászoló nem tudja feldolgozni, elengedni a másikat. Ehhez képest...állítólag beleegyeztem. Azt hiszem, a gyógyító engem nagyon fejletlennek tart - mikor utána nézett, és mosolygott, én kérdeztem, mi az, amit lát. Közölte: amit elmondhat nekem, azt el is mondja. De nekem még nagyon sok dolgot a helyére kell tennem - képletesen szólva át kell rendeznem. Ő például nem szereti a kártyavetősdit, az asztrológiát -a jövő titkainak fürkészését ugyanis nem tartja célravezetőnek. Az embernek meg kell élnie az életét. Ebben igaza is van - ha nem vagyok valamibe érzelmileg belebonyolódva - mint most a párkapcsolat kérdésébe, akkor én is hasonló távolságtartással tudom szemlélni ezeket a dolgokat, a maguk helyén - ezek lehetőségek, lelki tendenciák. Az érzékelés - úgy értem a jövő, vagy bármi más érzékelése- máshol kezdődik.
Itt maradtam. Kicsit dühösen és - üresen. Úgy érzem, valami menthetetlenül kiürült belőlem. 
Viszont...az, amit sejtettem csak, azok a képek, érzések, a jelenlét borzongatása...igen, az a látás. És fejleszthető.

2010. május 6., csütörtök

Tudod Te, mi az a kapcsolat?!

Ültem csak délután, fáradtan - a zsibbadásig fáradtan, annyit kivett belőlem a munka- és egyszer csak bevillant egy mondat: "Lehet, hogy egy kapcsolat nem is az, mint aminek én képzelem." Olyan volt, mint egy megvilágosodás. Hátrányos helyzetű vagyok a velem egykorúakkal szemben: nem igazán tudom, milyennek kellene lennie egy kapcsolatnak. Persze érezzem jól benne magam...de van erre egyáltalán szabály?! És az a sivár, torokszorító dermedtség vett rajtam erőt, hogy amire vágyom, az csak kívülről olyan gusztusos, csillogó, habos-babos valami. Tudom, benne van a képletemben, hogy ezen a területen vannak fontos tanulnivalóim, és ezért kell majd lennie egyszer egy igazi kapcsolatnak is, de - szinte magam előtt láttam a vadracionalista B-t, egy akármilyen, évekig húzódó, sivár kapcsolatban: élnek egymás mellett, még a konfliktusokat is elnyomják, és csak dolgoznak, mert munkamániásak, és a rutinszerű szex! Lehet, hogy ilyen egy kapcsolat? És láttam magamat J. frizsidere előtt - nem mertem kinyitni, mert amikor odacuccoltam, akkor sem léphettem túl a megtűrt albérlő-szintet - mikor lesz nekem beleszólásom, hogy mit tegyünk bele a MI hűtőnkbe?!
És láttam a Firenzei Kalmárt - valójában ő sem tudta, milyen egy kapcsolat, hiszen azt is későn vette észre, hogy szerelmes lett...

Lehet, hogy egy kapcsolat nem is az, mint aminek képzelem...Holnap megyek a gyógyító asszonyhoz. Amikor újra kerestem, még nem tudtam, miért is kell újra látnom őt, csak éreztem, hogy ez törvényszerű. Most már van valami ötletem, mivégre ez a dátum, pont ez a dátum, pont vele...

2010. május 5., szerda

déja vu

Ma megtartottam az előadásomat asztróból...Kékszemű figyelt, és utána még szakmai (programozó) kérdéseket is tett fel nekem. Azt persze már magyarul. A többiek csak nevettek érdeklődésén, mire - férfi a lelkem!- közölte, hogy őt a hatalmas biznisz része érdekelné - ő csinálna egy programot, én adnám hozzá a szellemi tudást...Kékszemű részéről ez volt az utóbbi napok legnagyobb érdeklődése. Egyszer találkoztunk a buszon, és amikor kiderült, hogy hétvégén lagziban volt, és ilyen-olyan-amolyan volt az est (beszéltettem, igen!), tréfásan rákérdeztem, hogy ők kedvet kaptak-e a párjával...Megkaptam a kérdésemre azt a választ, amit nagyjából megérdemeltem: ti. "nem ezen múlik a dolog". Gondolom, csak pénz kérdése, meg Kékszemű hatezer fontos ismerőséből is ki kell válogatni a násznépet. Kicsit déja vu-m lett: B-ből is azt akartam kipréselni, hogy akkor az az Igazi, meg egyetlen, és komoly tervei vannak-e, és csak hümmögéseket kaptam, meg "ja,ja, fogjuk rá"...Tervei azok vannak. Ha a planéták olyan akkurátusan fognak működni idén nyáron is, mint az elmúlt pár millió évben, akkor ezek leginkább csak tervek maradnak; vagy B. meg  fogja kötni élete legnagyobb baklövését. És ha nem idén nyáron, akkor akkor, amikor sort kerítenek rá. Rám lehet fogni, hogy bosszúvágy és irigység hajt - aminthogy bizonyos fokig biztosan!-, de én hallottam a hangját, ami mindenhez hasonlított, csak nem egy önfeledt, fülig szerelmes ifjúéhoz (és még csak 5-6 hónapja voltak együtt!), és nekem jöttek ki azok a gyanús, furcsa dolgok (többször is) tarot-val, hogy észérvekből kötött kapcsolata van, és még ennél is csúnyábbak...Mondjuk a dolgok kicentizése, és agyonagyalgása B-re vall; hogy ezekből mi jön be, azt meg nem fogom megtudni.

Tegnap elkövettem életem első írásos asztro-elemzését. Persze elég felületes, és rövid lett, de izgatottan várom a barátnőm visszajelzését, merthogy egy vadidegenről írtam jellemzést.

És úgyszintén tegnap az 5 éves unokaöcsikém eltörte a karját. Történt pedig mindez úgy, hogy az ovisokat elvitték falura háztájat nézni - szekérrel jöttek értük, és a kicsik ott garázdálkodhattak egy háznál. Egyszercsak (de vajon hogyan?!) egy disznó kiszabadult...a kicsik pedig elkezdték üldözni. Öcsikém, amint így kergette a jószágot, eltanyált a földön, és eltörte a karját.

Megyek. Úgy érzem, semmihez sincsen most türelmem.

2010. május 2., vasárnap

Phillis

Egyetlen könyvvel sem véletlenül találkozunk...Én például a hétvégén félretettem egy regényt, hogy egy másik, rövidebb olvasmányt vigyek magammal a vonatra. És a mű szólt hozzám: egy szomorkás történet egy fiatal nőről, aki falun, a külvilágtól teljesen elszeparálva él szüleivel. Az egyetlen kapocs a külvilággal, a kultúrával apja latin és görög órái - a lány gyakorlatilag "kilóg" műveltségével, tudáséhségével kortársai közül. Ide érkezik egy távolabbi rokon - a fiatal férfi a történet narrátora, aki maga is úgy tekint a gyönyörű nőre, hogy nem venné el, mert hozzá túl okos, szép, és még magasabb is nála. Ellenben bemutatja főnökének, az agilis, jóképű mérnöknek, aki csakhamar rendszeres vendége lesz a  háznak - s a szülők mellett a leányt is elbűvöli. Noha úgy tűnik, a vonzalom kölcsönös, a férfit Kanadába szólítja munkája, és csakhamar elfeledkezik az angliai szerelemről - elvesz egy előkelő nőt, aki külsejében a főhősnő mása...Mrs Gaskell mintha csak nekem szólt volna: semmi konkrét lépés, csak sejtetett érzelmek a felek részéről...és maga a narrátor is hezitál, vajon mennyiben tehető felelőssé a mérnök a történtekért: mennyiben keltett hiú reményeket a lányban...végül a narrátor felmenti a férfit, de ahogyan a cseléd mondja: 

"Intő példa ez mindenkinek! Mire vezet az alattomosság! Némelyik ember hej, de játszva, hej, de ártatlan képpel csinálja, mint gerle a turbékolást."

Talán B. is így lehetett az ráutaló magatartásával: noha fennen hangoztatta, hogy így nem lehet köztünk semmi, meg úgy nem - de a tettei egészen másról szóltak. Szerintem fel sem fogta, mit tesz - utólag legalábbis mosta volna kezeit.
Az idő persze elhalványít mindent...addig meg megpróbálom minden gondolatomat arrafelé terelgetni, hogy legközelebb végre minden stimmeljen, a helyén legyen.