Remélem, tényleg egy érési folyamaton megyek keresztül - két napon belül megint halállal álmodtam, csak most apukám távozott. Persze végig bőgtem, nem is tudtam koncentrálni, pedig az álom nagyon elgondolkodtató fordulatot vett: apu "visszajött", és elmagyarázta, hogy noha ő már elment, de mindig velünk lesz a nehéz helyzetekben...Az ilyen álmoktól nagyon ki tudok kattanni, aztán ott keresgéltem a könyvben a megoldást. Ha valakinek valamelyik szülője hal meg álmában, az általában a személyiség érését jelző álom. Én is csak erre tudok gondolni, hiszen gyorsan követték ezek az elhalós álmok egymást. Azért fölhívtam a szüleimet, hogy halljam a hangjukat...
2012. április 27., péntek
2012. április 25., szerda
megint elölről
Rövid közleményt szeretnék közzétenni: mára virradóra váratlanul (vagy nagyon is régóta várva) B. elhunyt álmomban.
Valójában ketten is meghaltak: az első évente hazalátogató haverom volt - szép csendben, 40 évesen szívrohamot kapott, majd ott feküdt öltönyben, kiterítve (azt hiszem, mindkét dolog, ti. a szív-baj és az öltönyösség is jellemző rá). Azzal voltam elfoglalva, hogy részvétem nyilvánítsam özvegyének, akit sehol sem találtam.
Utána hallottam meg B. halálhírét. Nagyon jellemző: alig volt jelen álmaimban, és a múltkor is csak telefonon beszélt velem - ez a halálhír is csak hír volt. Őt valami kombinált torok- és arcüreggyulladás vitte el (torok=kommunikáció, és fej=gondolkodás). Mondta valaki, hogy kérdezzem meg B. bátyját, hogy tényleg őróla van-e szó, de én teljesen kiakadtam, mivel B. bátyja már évek óta halott (és amúgy sem ismertem, még azelőtt távozott az élők sorából, hogy megismertem volna B-t). De ott, akkor elsirattam B-t, mintha az ölembe is vettem volna halott szerelmemet (előkerült valahonnét?). De ez az egész gyász olyan távolinak tűnt már, végtelenül távolinak...Felébredtem, és semmiféle megrendülést nem éreztem. Egyszerűen csak tudtam, hogy kész, eddig tartott, megszabadultam, többé nem fogok szenvedni.
Lehet, hogy a mai napom sem volt egyszerű, de mégis végigkísért a mély nyugalom.
Tényleg vége. Ezt onnan is tudom, hogy J. soha nem halt meg álmaimban - velem maradt, mint egy férfi-archetípus. B. alig volt velem álmaimban, de csak így mehetett el. Megint kezdhetek mindent elölről. :-))
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ma, elégtételként bokszedzésen szóba került a szerelmi bánat. Nagyon vicces a férfiak érzelmi intelligenciája, komolyan mondom! Viszonylag sokan voltunk, jó hangulatban melegítettünk be, és megint szóba került az egyik srác szerelmi bánata. Azért megint, mert már vagy kétszer megütötte a fülemet zsákolás közben, hogy a srác búfelejtéséről viccelődnek, de inkább olyan flegmán, mintha nem vennék komolyan a dolgot. Igazság szerint nekem furcsának tűnt a fiú már elsőre - nem lenne csúf, nem az a puffasztott kolosszus-típus, de az arckifejezése...Hát, szóval nemigen lehet hová tenni. Mivel inkább poénkodtak, és csak egy-két mondat erejéig, olybá vettem, hogy akkor biztos ez a hívómondat az ő esetében az évődéshez, és a tartalma nem feltétlenül fedi le a valóságot. Nőknél ez úgy nézne ki, hogy kapva kapnak az alkalmon, félbehagyják az edzést, körbeülnek és gyors kupaktanácsot tartanak. (Lehet, hogy a pasik is, csak edzés után a sörözőben...) De ma megint; hogy legszívesebben sírni lenne kedve - mindezt telibe kényszer-vigyorgó képpel közli az edző bácsival, aki egy legalább kétmondatos prédikációt tartott arról, hogy se kutyáért, se macskáért, és még nőért sem éri meg bánkódni...(valamint férfiért sem, csak ezt nem mondhattam egy rakat fickó között!) Azért nincsen veszve minden, mert a nagy bánatban a szegény pára azért nem vakult meg teljesen: megnézett a házukban egy jó nagy seggű macát. :-)) A látványt nem fejtette ki - biztos feszélyezte, hogy ott vagyok, de még egy-két hónap és teljesen beolvadok az "ellenérdekelt fél" soraiba, és akkor...nos, akkor majd megosztom veletek a rút igazságot a férfiakról! :-))
2012. április 23., hétfő
helyettem
Hm. Kezdem úgy érezni, hogy mindenki helyettem él: helyettem borul ki és helyettem ír mesét (K. barátnőm - bár kit tudja, hogy vidéki A. miben mesterkedik, mostanában nem blogol; lehet, ő is kreatívoskodik!); helyettem pasizik be és hívja szűk másfél hét után Apunak a fickót (gardróbos kolléganőm)...Más sajnos nem jut eszembe, ugyanis sajnálatos módon helyettem senki nem takarít, pedig az ablakokat valaki igazán megpucolhatná!
Beszereztem a következő fázis köveit is: rodonitot, ami - elvileg- segít az elfogadásban és megbocsátásban, elengedésben. Arra nem találtam követ, hogy mivel világosodhatnék meg, ti. milyen társat szeretnék, de majdcsak történik valami ezen a téren is; van még pár hetem május 11-ig. (És mi van, ha valaki úgy világosodik meg, hogy nem is tud róla?! Az is egy lehetőség...)
Ja, és nem tudom, észrevettétek-e, de a galambok mostanában párosával totyognak: múltkor láttam egy slank kis tojót, aki egyre távolabb kapirgált, mire a dagadt hím rohanni kezdett utána. De ez van: a galambok nyilvánosan élik a magánéletüket. És a hím mindig dagadt. Szerintem én nem örülnék neki, ha egy dagadt hím üldözne - eszembe jut egy kollégám, aki fiatal férfi létére pályázhatna a willendorfi Alfréd névre is - egyik kolléganőnk megjegyezte, hogy olyan az ipse, mint a "telibeszart búvárruha", ami némileg durvább megfogalmazás, de számomra az újdonság erejével hatott, ezért megörökítem a virtuális örökkévalóság számára, valamint a becses olvasóközönség okulására és lelki épülésére. :-))
fellazítottak
Ma K. barátnőm megjegyezte, hogy olyan jól, olyan máshogyan nézek ki, de nem tudta megmondani, miért. Csak néztem: azért ennyit nem tesz egy babásan világos rózsaszín sál! Igaz, hogy kb. egy hete nem láttuk egymást, de...Szinte semmi nem történt velem egy hét alatt - ahogy általában sosem történik semmi érdemleges-, azon kívül, hogy jól elköltöttem vagyonomat könyvekre, melyekre már régóta vágytam (bár nálam ez egy kimeríthetetlen kategóriát jelent...), meg bejelentkeztem a tanáromhoz elemzésre. Talán így, hogy már hónapok óta hallgatom és próbálom megérteni a gondolatmenetét, nem lesz annyira nehéz fölfognom, hogy mi az én feladatom/sorsom. És kíváncsi vagyok, hogy ő mikorra pontosítja a képletemet, mert az asztrológiai szempontból gyér számú életeseményem alapján eddig két szakember végzett pontosítást - mondjuk, becsületükre legyen mondva, ugyanazzal az eredménnyel. A perceknek nem a jellem, hanem a várható életesemények szempontjából van jelentősége.
De azért történt két érdekes dolog: az egyik csoporttársnőm elhívott a négynapos ünnepre a Balatonhoz, ahol elvileg pár asztro-diák gyűlne össze közös elemzés végett (de utálom ezt a szót, hogy "végett"!!!). Abban az esetben, ha a nyaralót, ahová mennénk nem foglalják el az egyik diák szülei. Mondjuk szép időt mondanak, tehát kevés az esély, hogy lemehessünk, de a gesztus, hogy rám is gondolt, mindenképpen nagyon kedves, nem?
A másik megint egy átvirrasztott éjszaka volt, de nem akármilyen! Múlt szerdán történt, a bokszedzés után - ami azért is érthetetlen, mert boksz után annyira fáradt szoktam lenni, hogy nem okoz gondot az elalvás. Ráadásul hajat szoktam mosni - a meleg víz és a hajszárító duruzsolása pedig szinte álomba ringat. Ehhez képest elkezdtem a mocorgást, forgolódást - úgy éreztem, szörnyen melegem van. A várt agresszió és kiborulás pedig elmaradt. Nagyon gyorsan rájöttem, hogy itt megint nem sok alvásra számíthatok, de azért kipróbáltam, milyen lenne, ha átfordítanám magam, és a fejem a lábam helyén lenne. Nem jött be (pedig micsoda reményeket fűztem hozzá!), sőt, furcsa energiaáramlást kezdtem érzékelni. Gyorsan visszafordultam, és amint párnát éreztem a fejem alatt, éreztem, hogy valami, ami sokkal nagyobb nálam, átveszi az irányítást. Először az tűnt fel, hogy fáj a karom. Nem is a karom, hanem a csont - belül. Tudtam, hogy a csontvelőmet érzem, mintha valaki belülről akarna szétfeszíteni, fellazítani. Aztán ez a fellazítás, tágítás kiterjedt az egész testemre, de már nem fájt. Egyszerűen csak tudtam, hogy valaki/valami ügyködik rajtam. Én pedig csak feküdtem, tehetetlenül, mint egy kis béka. :-)) A tagjaim ólomsúlyúvá váltak, és csak arra volt erőm, hogy tűrjek. Nem fájt, nem volt kellemetlen - tulajdonképpen sokkal erőteljesebb volt, mint a valaha érzett legerősebb reiki-energia. Ami igazán érdekes, hogy amikor energiát érzékelek, akkor általában a testemmel érzékelem, nagyjából a testem kiterjedéséig (esetleg másvalaki jelenlétét érzem, de ő, ugyebár nem hozzám tartozik teljesen, nem?). Most azt éreztem/tudtam, hogy ez az iszonyatos erejű energia kitölti az egész szobát, én pedig fekszem alatta, belegabalyodva, mintha csak egy éteri dunyha volna. Először átfutott az agyamon, hogy mi van, ha éppen a pólusváltás zajlik, én pedig egyedül vagyok; és sajnáltam, hogy ilyesmit egyedül kell megélnem - és még csak az sem izgatott, hogy mi lesz UTÁNA, mert utána persze majdcsak lesz valami. Belenyugodtam. Bíztam, hogy legalább annyira feltölt, mintha reikiznék. És mivel tudtam, hogy most valami megváltozik bennem, kíváncsian vártam, milyen új képességeim lesznek. (Semmi új: egyáltalán nem kezdtem el látni az aurát, semmi ilyen - micsoda pech! :-))
A legviccesebb az egészben az volt, hogy határozottan az a benyomásom támadt, hogy ez az energia félretolt pár centivel. Ti. olyan erős volt.
Aztán abbamaradt, én virrasztottam nagy okosságok nélkül; a reiki valahogy nem folyt át a kezemen (nem volt rá szükség...), és...A nappalt sokkal jobban bírtam, mint amikor csak a reikivel próbáltam magam helyrerakni - a nap végére természetesen nagyon elfáradtam. És egy aprócska, ámde nem elhanyagolható "nyoma" maradt éjszakai kalandomnak: az izomlázam elmúlt. Teljesen. Pedig aznap edzettem, és utána 2-3 napig erős izomlázam szokott lenni. És ez volt az igazán döbbenetes, az egyetlen "kézzelfogható" bizonyítékom, hogy éjszaka valami történt velem.
Persze kénytelen voltam szembenézni egy lehetőséggel: hogy mostantól kezdve gyakrabban fogok virrasztani, és valamit ki kell találnom, hogy hatékonyabb kommunikációra legyek képes, mondjuk valami használható stratégiára a dühkitörések és a beteg béka között félúton.
Vasárnap vizualizációra alkalmas képet tudtam magamból kicsiholni, ami igazán méltó a programozásra. Hogy valami szívmelengetőt is írjak. Ma pedig feltaláltam az alternatív házasságot: mondjuk majdnem bárkihez hozzámegyek, csak ne kelljen vele együtt laknom! Az jó, nem? Két lakás, heti két randi, külön takarítás...aranyélet!!!
2012. április 18., szerda
elgondolkodom, nézelődöm, meg ilyesmik
Ma beszélgettem egy kolléganőmmel (aki ténylegesen agykontrollal programozta be a férje megismerését, és mint az eredmény mutatja, nála működött a dolog). Ő nem köntörfalazott, és közölte, hogy jó lenne, ha eldönteném: hajlandó vagyok-e feladni a magányt, különben soha nem lesz családom. Család mellett nincsenek olyan helyzetek, hogy elvonulhassak és a gondolataimnak élhessek (pár percig). Igaza van. Tegnap próbálkoztam a programozással, de mindig oda lyukadok ki, hogy alapvetően jól érzem magam - egyedül is. Csak éppen nem mindig szeretnék egyedül lenni. Megfordítva: azt tudomásul veszem, hogy egy kapcsolatban egy légtérbe leszek zárva "másokkal", de egyszerűen van egy olyan igényem, hogy néha magamban lehessek. Ti. hogy a belső világomat, mint életteret megtarthassam. Ehhez kellene az, hogy a másik elfogadjon olyannak, amilyen vagyok, vagyis az, hogy ne kérdőjelezze meg ennek a belső élettérnek a minőségét. És ez az, amihez egy gyerek nem enged hozzáférni.
A programozásban az a nehéz, hogy csak akkor lehet sikeres, ha megfelel bizonyos feltételeknek. Az egyik ilyen feltétel a hit mellett az, hogy igazán vágyni kell a dologra, és a remélt eredmény vizualizálásakor igazi örömet kell érezni. No, ez az, ami nem megy, mivel eleve igen enervált, kimerült vagyok. Egyre nehezebb elképzelnem, hogy akadhat olyan ember, aki komolyabban felkelti a figyelmemet, és nem szúrnám ki 3 perc elteltével az illető hátulütőit. Sokszor leginkább csak arra vágyom, hogy hagyjanak békén.
Nemigen emlékszem, miket írtam fel arra a listára, amin jövendőbelim 67 ismertetőjegye szerepelt, de gyanítom, hogy valahol másutt kell keresnem a megvilágosodást azzal kapcsolatban, milyen partnert szeretnék. Ma edzés és jógás nyújtás után, mikor feküdtem és relaxáltam, próbáltam megérezni, mit szeretnék - nem ment. Ezért azon kezdtem el gondolkodni, mi az, amire fölfigyelek mostanában egy férfiban. Két momentum jutott eszembe: a bokszteremben a zavarbaejtően szép testű edzőtársak, akik mellett igencsak nehezen tudok a zsákra koncentrálni, annyira szégyellem magamat. És jómúltkor egy kolléga, akiről korábban úgy éreztem, tetszik, aztán módosítottam, hogy mégsem - nos, ő a jómúltkor őszülő borostát viselt. Hát, legszívesebben jól elvonultam volna vele csendesebb területre, éééés... Ha leegyszerűsítjük: első körben izmok és férfias arcszőrzet...Szánalmas, nem?
Ma megint volt egy vadidegen, jóképű, izmos edzőtárs, kék pólóban, aki mellett nehezen ment a végtagjaim összekoordinálása (alig vártam, hogy kimenjen a zsákos teremből!). Amikor nem az arcát lestem, akkor azt méregettem, elég szőrös-e a vádlija (utálom, ha egy férfi meztelencsiga-szindrómában szenved!). Ha eltávolodom a problémától, akkor akár pozitívan is értékelhetem a dolgot: kezdek visszatalálni az ösztön-szintre. Azokat az elsődleges fizikális jegyeket keresem az ellentétes nemű embertársaimban, amik arról árulkodnak, hogy alkalmasak-e a szaporodásra, vagy sem. Egy egészségesen fejlett csont- és izomrendszerrel rendelkező, arányos testszőrzetű, aktív, sportos férfiról akár azt is feltételezhetjük, hogy rendben van a hormonrendszere, valamint elegendő életképes spermiumot fog termelni a szervezete. Egészséges fizikum alatt nem a szteroidon felpuffadt egyedekre gondoltam, természetesen. No persze, a sors sok csalfaságot vet be: a szépség nem feltétlenül egyenlő a termékenységgel...De emlékezzünk csak a lakatolós gonosz törpéimre: az egyik háta, akár egy kérdőjel, emellett pedig sok testi hibával és okoskodó-fontoskodó stílussal volt megverve. A másiknál szélesebb volt a vállam és nagyobb a kézfejem, noha ő bizonygatta, hogy papírja van arról, hogy genetikailag(!!!) egészséges...Elképzeltem, amint ez utóbbi példány a genetikai bizonyítványát lobogtatva belép a spermabankba, hogy szeretne egyet donorkodni...Brrrr!!! És a leendő boldog szülőket, akik kitöltik a kérdőívet, miszerint zsokéméretű, keskenyvállú, magas intelligenciával rendelkező lurkót kérnek a kémcsőben...Úgy érzem, kezd a humorérzékem visszatérni.
Akkor álljon itt egy végső érv a magány feladására: egyik este bekandikált a verandaajtómon egy kis vendég, akit ma viszontláttam, mikor edzésre igyekeztem: a 16 hónapos, mosolygós, óriási kék szemekkel és kerek arcocskával a világot felfedezni induló kis szomszédom. Legszívesebben felkaptam és össze-vissza csókolgattam volna, oly' édes volt! Ehelyett visszafogottam integettem neki pá-pát...
2012. április 17., kedd
soha és utálom
Utálom azokat a kívángatós-küldözgetős köremileket, amiknél gyorsasági versenyt kell játszanod a világbékéért! Ma is kaptam egyet: kívánj valamit, majd 5 percen belül küldd el magaddal együtt 12 nőnek...Persze azért csak nőknek, mert ők olyan agyalágyultak, hogy hisznek az ilyesmikben. Természetesen azonnal kívántam, majd utána vért izzadtam és kifutottam az időből - 5 perc alatt nem találtam 11 olyan toleráns nőismerőst, akinek el mertem volna küldeni. Mert vannak ismerőseim, csak akire évek óta nem eresztettem egyetlen levelet sem, azt minek zaklatnám ilyesmikkel?!
Szóval, így már sohasem lehet világbéke, legalábbis nem az én portámon. :-((
Az a kolléganő, akinek nem részletezhetem eme oldalon válogatottan izgalmas magánéletét, manapság elég jó úton jár a bepasizáshoz. A kerítőnő egyik kolléganőnk volt, aki leakasztott neki egy megbízható férfiismerőst, ki elvált, gyermektelen, korban hozzá illő, stb. Örülök a fejleményeknek, noha engem kissé aggaszt, hogy a fickó nemrég szakított "elviselhetetlen hárpiával" (vagyis az exével - nem is képzelnénk, mennyi megkövült görög mitológiai alak röpköd kicsiny hazánk most éppen szürke egén!). Öröm az ürömben, hogy talán családcentrikus az ürge, bár ő még nem is sejti, hogy mi már a násznyoszolyájukat ácsoljuk gondolatban össze. Kolléganő egyetlen attrakciója az volt - saját bevallása szerint-, hogy esténként agykontrollal programozta a fickót. Szó sem róla: az utóbbi hetekben gyakorlatilag erőfeszítés és válogatás nélkül jöttek a lovagjelöltek. A válogatás nélküliséget elég jól tűrte (ld. pofátlan, autóverseny elé beheveredő krapek).
Lehet, hogy előkotrom az agykontrollos cd-met - bár nálam már a feng shui sem jött be, pedig mennyi mindent összezsúfoltam a párkapcsolati sarokban! (Tudom: ha egy szakértő látogatna meg, azonnal felvilágosítana, hogy én valójában rosszul tájoltam be a lakást, és a megrögzött remeték sarkát díszítettem fel!).
Utálom a privát házimanómat, B-t! Egy szakadt darócot sem érdemel az a semmirekellő! Azóta sem volt kedvem utálkozni...egyszerűen nem jut eszembe. Bosszantó az élet.
2012. április 12., csütörtök
haszontalan
A mai napot - már az elsőt!- rendkívül haszontalanul töltöttem. Ti. utálkozás nélkül. Nem találtam megfelelő időpontot rá. Mert mikor is lehetne egy kiadósat és jólesőt utálkozni? Reggeli előtt, hajnalban, mikor dolgozni megyek? Akkor általában befelé figyelek, ha valamit álmodom, azon szoktam merengeni, szóval szóba sem jöhet semmi komoly erőfeszítést igénylő cselekedet. Éhesen amúgy sem az igazi. Reggeli után mindig felpörgetem a napomat, dolgozom, tehát akkor nincsen időm arra, hogy magam elé meredve utálkozzam egy sort. Ebéd után azon kell erőlködni, hogy a kávé segítségével ébren maradjak - meg aztán egy jó kis emésztést csak nem teszek tönkre mérgelődéssel?! És sitty-sutty, eltelt egy nap. Asztrón voltam, neteztem. Megtaláltam az fb-belépőmet; az összes érdekesebb volt pasimat megkeresgéltem, meg mindenféle ismerősöket. Senki nem váltott ki belőlem unalmas ásítozásnál és némi gyomorgörcsnél többet. J. ugyanolyan kevéssé informatív, mint volt - érdeklődési köre nem sok mindennel nőtt az elmúlt években. Tipikus ínyenckedő Vízöntő: vagy inkább sznob. Most éppen az energiatudatosság élharcosa. Ja; már anno is a szelektívbe hordta az üvegeket. Hm. A nagy bolygóvédő, aki nem hajlandó másnaposan megenni semmit, így a maradékot tudatosan elherdálja. :-)) Így biztosan nem csapja el soha a pocakját. Galád A-ból majdnem-celeb lett; rajongói oldala van - az a bosszantó, hogy tényleg jól fotóz; és már soha nem lehet az esküvői fotósom. Pláne nem, mert vén majom vagyok én már az ilyen hacacárékhoz. Vissza az ősidőkbe: "én soha nem megyek férjhez!" - végülis élhetek Férjurammal vadházasságban, az elég uránuszi. GA viszont pofátlanul jóképű. Vagy csak a "legislegjobb" képeit rakta föl magáról - a kislányai ellenben egyáltalán nem olyan szépek. Valahogy hiányzik az a fajta báj belőlük, amit én szeretek a kislányokban. B. anyja sem újította be a fotóját - mintha az unokája törpe maradna, nem is nőne. Pfuj! Uncsi volt az egész, én is rém uncsi lehettem az angyalkáimnak. Mindig ugyanazokat az oldalakat nézegetem, mindig ugyanazokat az embereket próbálom fölkutatni. (Mit keresgélsz olyat, aki nem kíváncsi rád?!)
Tegnap megkaptam az újabb üzenetet vezetőimtől: higgyek az élet erejében - ??? Nem egészen értem, még úgy sem, hogy lelki szemeim előtt egy fehér virág jelent meg, amire később rászállt egy méhecske. Na igen, de mért nekem üzenték ezt?! Szóval, higgyetek ti is az élet értelmében - birkák, napfény, világbéke!
B-t házimanóvá fogom degradálni. A házimanókat már a HP-ben is alantas szolgáknak tekintették, és utálkozásom fényét nagyban emelné, ha (182 cm magas) házimanómat rongyokba öltöztetve látnám, majd midőn vendégek lépik át küszöbömet, a manót csak bepofoznám a beépített szekrénybe (oda való!). És csak úgy hajlongana előttem "igen, gazdám! parancsodra, gazdám!" - szolgálataiba beleunva pedig stílszerűen megdobnám egy pár koszos zoknival...
2012. április 11., szerda
a jól-utálás művészete
Már számíthattam volna a "gyors válaszra"...Tegnap éjszaka megint képtelen voltam elaludni. Egy ideje tudom, hogy az ébren töltött éjszakákat akkor kapom, amikor valamire sürgősen rá kell jönnöm - csakhogy sokkal szívesebben szembesülnék bármivel is egy álom kellős közepén, mint álmatlanul hánykolódva!
Az érdekes az, hogy minden ilyen éjszakában van egy ún. "holtpont", amin át kell esnem - addig egyre feszültebb leszek, feltörnek elfojtott agresszióim - ugyan nem tudom, ki-mi ellen, de szörnyen dühös szoktam lenni, no meg kétségbeesett. Aztán, ha szerencsém van, pár kétségbeesett órányi próbálkozás után - ti. hátha megkönyörülnek, és hagynak elaludni - "feladom", és akkor jönnek bizonyos gondolatok. Csak érdekességként: az égiek soha nem adják be a derekukat, tehát sosem alhatom el előbb, minthogy megadnám magam a gondolatnak. Ahhoz viszont gyakorlatilag óráknak kell eltelnie, hogy jöjjön az "üzenet", hogy ráérezzek az aktuális problémára. Hiába kérem, hogy mondjátok-mondjátok; gyorsan-gyorsan...
Ez most sem történt másképp. Azon kezdtem el agyalni, hogy miért vagyok ennyire agresszív attól, hogy nem tudok elaludni. Aztán rájöttem: a célpont valójában B. B-re vagyok dühös, ahogy vele kapcsolatban szoktak hajnalonként elégedetlen gondolataim lenni. Amiket rendszerint elfojtok. És akkor megértettem: azért nem tudok megbocsátani neki, mert meg sem engedtem magamnak, hogy végigmenjek a lezárás szokásos fázisain, ami egy kiadós düh-kiáradással kezdődik. Úgy éreztem, méltatlan lenne "lélektársammal" szemben az utálat - hiszen egy mélyen spirituális ember szereti felebarátait - birkák, napfény, világbéke. Nekem ugyanis megértőnek kell lennem - úgymint "ő még csak itt tart"; "de remélem, megleli a boldogságát/saját útját"; "mi el voltunk csúszva fázisilag" (ez milyen jól ki lett tekerve, nem?:-)). A sort napestig lehetne folytatni. Ahogy erőlködéseimet is. Mert nem elég leírni, hogy úgy érzem, elárult engem/minket. Igenis, szembesülnöm kell végre a valós érzéseimmel. És az árnyékommal. Azzal a koszos, véres páncélzatot viselő Árésszal, aki változatos kegyetlenséggel irtaná ki vélt ellenségeit. Ő nem az a csilli-villire suvikszolt pácélt viselő, vasárnapi, jólfésült úrigyerek, aki papa kardjával rohangál és bemutatót tart az égi nagynéniknek/nagybácsiknak a délutáni zsúron, hanem az a sátáni kacajú, loboncos hajú istenség, aki kardélre hány mindenkit, aki útjába kerül, és leküldi Hádésznak ajándékba. No, őt szoktam a bokszteremben etetni. Ha jóllakott, akkor megszelídül, máskülönben kezelhetetlen.
Megértettem: ahhoz, hogy teljes ember lehessek, aki mindenkivel képes megértő és nagylelkű lenni - és aki a hadisten gyógyítói attribútumait hozza elő- először szembesülnöm kell mindkét részemmel, és egyenrangúnak kell elfogadnom mindegyiket.
Egyszerűbben: nem vagyok köteles mindenkit szeretni, mindenkinek megbocsátani. Privátim nekem is jár egy darab, saját használatú utálnivaló egyén a raktárból.
És akkor hallottam a saját hangomat: nyugodtan utálhatom B-t (és csatolmányait); de csak őket. Cserébe ne húzzam fel magam a többi semmiségen, pl. ha a busz késik és sietnék valahová. De B-éket utálhatom....Jó, akkor utálom - és majdnem elnevettem magam, annyira anakronisztikusnak tűnt ez az érzés, 3 évvel később - ugyanakkor tudom, ez az egyetlen helyes út. Reggelig azon szórakoztam, milyen bűnhődéssel érném be - változatos, kegyetlen megoldásokon szörnyülködtem (ne az ósdi karóba húzásra gondoljatok, hanem válogatott, 21. századi sorscsapásokra). Némelyik gonosz gondolatomra már oda sem mertem nézni - tökéletes sorsistennő lett volna belőlem, egy igazi genya-zsenya! (és aki nagyjából megragadt egy kétéves kisgyerek szintjén...)
Annak ellenére, hogy tudom, mi lenne a tökéletes büntetés B-nek - az egyetlen, amit tehetek, hogy arra kérem a Jóistent, szolgáltasson nekem igazságot. Nos, ez ezzel az éjszakával félig-meddig megtörtént. Hogy Ő még mit lát jónak, azt valószínűleg soha nem fogom megtudni.
De már nem haragszom magamra a valódi érzéseimért, és nem szégyellem, hogy nem tudtam még megbocsátani. Fogjuk úgy föl: lett egy új házikedvencem, akit utálhatok a pofátlan pereputtyával együtt!
És azt hiszem, már értem azt is, miért J. jelenik meg álmaimban, és nem B.
Ma bokszon megpróbáltam B-t odaképzelni a zsákra, de nem igazán ment. Mármint nem esett jól a dolog. A szimpla utálat kényelmesebb. Sőt, lehet, hogy kúra-szerű utálkozós perceket fogok beiktatni minden napra, és megfigyelem, változik-e valami bennem - kiég-e lassanként a bosszúszomjam.
Viszont ma egy másik fickó segített egynémely kéz- és lábmozdulatok elmagyarázásával. Múltkor egy fiatal fiú vett a szárnyai alá. A férfiakban az a jó, hogy csak az edzéssel kapcsolatos dolgokra szorítkoznak a teremben - pl. biztosan nem fogják a hajamat dicsérgetni, vagy megkérdezni, milyen alapozót használok. :-))
Lassan kezdek megbarátkozni új életemmel - nekem már csak az asztro, meg a sport maradt.
2012. április 9., hétfő
megbocsátani
Ma arra ébredtem, hogy B-vel álmodtam. Telefonon beszéltünk, munkáról, és annyira közömbösen viselkedett...Rossz érzéssel keltem fel.
Szinte soha nem álmodom B-vel, pedig őt tekintettem "lélektársnak". J. ellenben a jelentősebb álmaimban ott van, archetipikussá vált. Míg meg nem érkezett L. barátnőm, azon elmélkedtem, miért nem tudok megbocsátani B-nek. Egyedül neki. Pedig annyit próbáltam! Lehet, hogy az én kis szintemen ez már nem lehetséges?! Végül rájöttem, hogy az a legrosszabb az egészben, hogy magamat okolom az egészért; ti. elégedetlen vagyok magammal. Elégedetlen vagyok, és mérges vagyok magamra, mert úgy gondolom - az a képzetem-, hogy "ennyi" idő után már igazán meg kellett volna tudnom bocsátani. L. szerint azért nem tudok megbocsátani, mert B-ben éreztem meg az igazi társat, így az ő árulása különösen fáj. Csak sajnos ettől még az élet megy tovább, és tovább kellene lépnem. Milyen érdekles, hogy pont húsvétkor gondoltam erre!
Pedig vannak más férfiak. Bokszon az egyik srác az izzadás miatt fel-felhúzta a pólóját és kivillant egy igazi, sporttal szerzett vonzó kockahas...legalább az esztétikai élményem megvolt! :-)
csoki és béka
Átjött zugolvasó L. húsvétolni egyet. Eszegettünk (sonkát és tojásos krumplisalit csináltam), utána csokifondüvel kísérleteztem. Sajnos a kerámia fondü-edény elrepedt - L-lel azon tanakodtunk, mi lehetett ennek oka; mindent a megfelelő hőfokon tettünk bele. Mindent összevetve a csoki isteni volt, és hála L-nek, sokféle dolgot bele tudtunk mártogatni. A legjobb az alma és a nagyszemű mazsola volt - a gumicukor kissé túlzásnak tűnt.
2012. április 3., kedd
borzalgás
Lehet, hogy nincs ilyen szó. Én akkor sem tudok jobb kifejezést arra, amiben önnönmagamat részeltettem az utóbbi napokban - Már azt hittem, milyen jól fejlődök lelkiekben a családállítás után, noha ennek semmilyen külső nyomát nem érzékelem, amikor valami borzalgósat álmodtam.
Az álom alapja persze egy béna játékfilm volt, a szokásos fajtából: néha hajlamos vagyok egyedüllétemben olyan éjszaka leadott, hideglelős filmeket megpróbálni megnézni, amiket nem kellene. Aztán persze kapcsolgatom a csatornákat, és sacper rakom össze a sztorit. De különösen nehezen tudom elfogadni a negatív sci-fiket, márpedig ilyenből jó sok van. A filmesek imádják az "őrjöngő, tudatvesztett zombivá aljasult emberiség üldözi a hőst" jellegű alkotásokat - a három szál túlélő pedig menekül. Embermaradékok elől, mert az ufók már uncsik, akkor is, ha gigászi méretű sáskáknak ábrázolják őket. A legutóbbi ilyen opusz hatására álmodtam - kb. egy hetes csúszással- az alábbiakat:
Egyszercsak egy vadidegen lakásba kerültem, aminek a falai csupa-csupa lefüggönyzött ablakból álltak. A lakásban csak egy kisfiú volt, aztán megjött a nagyapa. A nagyapától tudtam meg, hogy kint (a külvilágban) gonosz, fertőző majmok vadásznak emberekre. A kisfiú anyja is fertőzött lett, úgy kellett elvitetni. Elkezdtem becsukogatni a bukóra állított ablakokat, pizsamában. Amit láthattam a külvilágból, az békés, napsütötte volt. De én inkább becsukogattam az ablakokat. Aztán amikor eljött az idő, az ablakokra automatikusan rázáródott egy fém tolóablak, és vaksötét lett. Így volt biztonságos. Villanyt akartam kapcsolni, de az nem működött - így tudomásul vettem, hogy sötétben maradok a kisfiúval, akit csak a játékai érdekeltek, meg a nagyapával.
Ebben az álomban az a szörnyű, hogy annyira egyértelmű a szimbolikája. Az ablak a kapcsolat a külvilágra - sok ablak, sok-sok világ - a "fátylon túl", ahogy K... entitás nevezi. De én elzárom, mert a felnőtt én azt mondja, hogy "kint" vannak a rosszak, és veszélyes. És bent megvan a hármasság, a szent hármasság: gyerek-felnőtt-én...Magyarán én akadályozom egyedül a spirituális fejlődésemet.
Azért "történtek" jobb dolgok is. Olyat is álmodtam, hogy a sok szennyes között mosogatok egy idősebb kolléganőmnél, aki a karácsony előtti afférról érdeklődik - ti. a kolléganő, aki a vécébe vonult ál-lovagommal...Úgy tűnik, azt talán kezdem feldolgozni...Olyan távol van az egész!
A tavalyi "lehetőségeimet" kisszöcskéknek érzem...Huss, ugorjatok el, nincs rátok szükségem!
Nem baj, van aki helyettem is él, kísérletezik a pasikkal. A kolléganőm, akivel a látóhoz jártunk, mostanában mindenféle fura fickónak ad lehetőséget. Így legalább gyorsan kiderül, ki nem alkalmas. Nagyon gyorsan. Megkért, hogy ne írjam le a blogban, így csak érintőlegesen említem, hogy egy hónapok óta tartó szimpatizálásáról mindössze egyetlen éjszaka leforgása alatt derült ki, hogy férfinak aligha nevezhető - a kölyök önző és a butaságig figyelmetlen volt, amilyenek csak az igazi Nyilas pasik tudnak lenni. Miután a krapek így elbaltázta az éjszakát (még jó, hogy tulajdonképpen nem történt semmi), a fickó ottragadt, és másnap reggel beült a leányzó kanapéjára önhatalmúlag bekapcsolva a tévét, és a Forma 1-et kommentálta kolléganőmnek. Igaz, hogy a lányt ez nem érdekelte, de azért még ott dekkolt pár órát...
És most megnézek egy romantikus filmet a tévében!
én gyönyörű izmaim!
Ha így folytatom, átmegyek valami nárcisztikus személyiségbe :-)) Valószínűleg abba bele kell majd törődnöm, hogy kilókban nemigen fogok fogyni. Bár újabb csoda-gyógynövényes teákat vettem - ezeket viszont főképp élvezeti cikknek szántam, mert munka közben jólesik folyamatosan teázgatni. Zugolvasó L. szombaton meglátogatott és megmasszírozott (no meg ettünk egy jót...khm...). A masszázsa még mindig verhetetlen! Rákérdeztem, lát-e valami izomfejlődést, mert én úgy érzékelem, hogy a combom is formásabb, a karom és a vállam pedig határozottan szebb lett. Közölte, hogy a hátam elindult a deltásodás útján...Azt hittem, dobok egy hátast! Sokkal egyenesebb lett a hátam, és sokkal izmosabb is - köszönhetően a boksznak. Mert a delták onnan jönnek, nem a hidraulikus gépektől. És igen, az unokatesóm élettársnője is megjegyezte, hogy vékonyabb lettem ősz óta (akkor látott utoljára). Nos, kilókban aligha. Viszont alaposan felfejlesztettem az izmaimat. Ma elgondolkodtam, hogy az izmokat mivel lehetne fölturbózni: anyatej-pótlékkal, de erre K. barátnőm közölte, hogy ki ne próbáljam, mert ő megtette, és három hét leforgása alatt olyan szintű izomfejlődést tapasztalt, amitől megijedt. Az ilyen mókák az edzőtermi pasiknak valók. Szóval, marad a tej. A héten úgy megkívántam, hogy a szokásos kefírem helyett vettem igazi tejet. Amikor kiöntöttem a pohárba, kemény tejszínlabdacsok úsztak a tetején. Kíváncsiságból megkóstoltam - aztán gyorsan befaltam, olyan finom volt! Ha hozzáteszem, hogy gyerekkoromban nem jártam élen a tejfogyasztásban...szinte kívánósnak éreztem magam :-))
A masszázsnál tartottam, amiből el tudnék viselni hetente egyet. Komolyan! Sajnos L. nem ér rá ilyen gyakran :-((
Utána ettünk. Mert én minden után enni szeretek; lett légyen az masszázs, sport, vagy olvasás (akkor főleg közben!!!). :-)) Egy újfajta rakott fogással kísérleteztem, olyan sikerrel, hogy az egyik tűzálló tál tartalmát elpusztítottuk. L. mindig hoz valami édességet is magával - most a mega-giga-brutális csokikrémével lepett meg. Amiből gyakorlatilag egy evőkanálnyinál többet nem lehet megenni, annyira tömős.
Most már tudjátok, mitől nem fogytam a télen :-)) Viszont K. szerint azért érdemes izmokat növeszteni, mert izmosan sokkal többet ehetünk, ugyanis az izom alapból sokkal több energiát éget el, mint a háj. :-))
A húsvéti terveimben az szerepel, hogy hétfőn áthívom L-t, és felavatjuk a két éve kapott csokifondü-gyártómat. Közölte, hogy hoz aszalt gyümölcsöt mártogatósnak...Hát, igen. A csokifondü egyetlen hátránya, hogy nem lehet egészséges zöldségdarabokat mártogatni bele...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
