2012. április 18., szerda

elgondolkodom, nézelődöm, meg ilyesmik

Ma beszélgettem egy kolléganőmmel (aki ténylegesen agykontrollal programozta be a férje megismerését, és mint az eredmény mutatja, nála működött a dolog). Ő nem köntörfalazott, és közölte, hogy jó lenne, ha eldönteném: hajlandó vagyok-e feladni a  magányt, különben soha nem lesz családom. Család mellett nincsenek olyan helyzetek, hogy elvonulhassak és a gondolataimnak élhessek (pár percig). Igaza van. Tegnap próbálkoztam a programozással, de mindig oda lyukadok ki, hogy alapvetően jól érzem magam - egyedül is. Csak éppen nem mindig szeretnék egyedül lenni. Megfordítva: azt tudomásul veszem, hogy egy kapcsolatban egy légtérbe leszek zárva "másokkal", de egyszerűen van egy olyan igényem, hogy néha magamban lehessek. Ti. hogy a belső világomat, mint életteret megtarthassam. Ehhez kellene az, hogy a másik elfogadjon olyannak, amilyen vagyok, vagyis az, hogy ne kérdőjelezze meg ennek a belső élettérnek a minőségét. És ez az, amihez egy gyerek nem enged hozzáférni.
A programozásban az a nehéz, hogy csak akkor lehet sikeres, ha megfelel bizonyos feltételeknek. Az egyik ilyen feltétel a hit mellett az, hogy igazán vágyni kell a dologra, és a remélt eredmény vizualizálásakor igazi örömet kell érezni. No, ez az, ami nem megy, mivel eleve igen enervált, kimerült vagyok. Egyre nehezebb elképzelnem, hogy akadhat olyan ember, aki komolyabban felkelti a figyelmemet, és nem szúrnám ki 3 perc elteltével az illető hátulütőit. Sokszor leginkább csak arra vágyom, hogy hagyjanak békén.
Nemigen emlékszem, miket írtam fel arra a listára, amin jövendőbelim 67 ismertetőjegye szerepelt, de gyanítom, hogy valahol másutt kell keresnem a megvilágosodást azzal kapcsolatban, milyen partnert szeretnék. Ma edzés és jógás nyújtás után, mikor feküdtem és relaxáltam, próbáltam megérezni, mit szeretnék - nem ment. Ezért azon kezdtem el gondolkodni, mi az, amire fölfigyelek mostanában egy férfiban. Két momentum jutott eszembe: a bokszteremben a zavarbaejtően szép testű edzőtársak, akik mellett igencsak nehezen tudok a zsákra koncentrálni, annyira szégyellem magamat. És jómúltkor egy kolléga, akiről korábban úgy éreztem, tetszik, aztán módosítottam, hogy mégsem - nos, ő a jómúltkor őszülő borostát viselt. Hát, legszívesebben jól elvonultam volna vele csendesebb területre, éééés... Ha leegyszerűsítjük: első körben izmok és férfias arcszőrzet...Szánalmas, nem? 
Ma megint volt egy vadidegen, jóképű, izmos edzőtárs, kék pólóban, aki mellett nehezen ment a  végtagjaim összekoordinálása (alig vártam, hogy kimenjen a zsákos teremből!). Amikor nem az arcát lestem, akkor azt méregettem, elég szőrös-e a vádlija (utálom, ha egy férfi meztelencsiga-szindrómában szenved!). Ha eltávolodom a problémától, akkor akár pozitívan is értékelhetem a dolgot: kezdek visszatalálni az ösztön-szintre. Azokat az elsődleges fizikális jegyeket keresem az ellentétes nemű embertársaimban, amik arról árulkodnak, hogy alkalmasak-e a szaporodásra, vagy sem. Egy egészségesen fejlett csont- és izomrendszerrel rendelkező, arányos testszőrzetű, aktív, sportos férfiról akár azt is feltételezhetjük, hogy rendben van a hormonrendszere, valamint elegendő életképes spermiumot fog termelni a szervezete. Egészséges fizikum alatt nem a szteroidon felpuffadt egyedekre gondoltam, természetesen. No persze, a sors sok csalfaságot vet be: a szépség nem feltétlenül egyenlő a termékenységgel...De emlékezzünk csak a lakatolós gonosz törpéimre: az egyik háta, akár egy kérdőjel, emellett pedig sok testi hibával és okoskodó-fontoskodó stílussal volt megverve. A másiknál szélesebb volt a vállam és nagyobb a kézfejem, noha ő bizonygatta, hogy papírja van arról, hogy genetikailag(!!!) egészséges...Elképzeltem, amint ez utóbbi példány a genetikai bizonyítványát lobogtatva belép a spermabankba, hogy szeretne egyet donorkodni...Brrrr!!! És a leendő boldog szülőket, akik kitöltik a kérdőívet, miszerint zsokéméretű, keskenyvállú, magas intelligenciával rendelkező lurkót kérnek a kémcsőben...Úgy érzem, kezd a humorérzékem visszatérni.

Akkor álljon itt egy végső érv a magány feladására: egyik este bekandikált a verandaajtómon egy kis vendég, akit ma viszontláttam, mikor edzésre igyekeztem: a 16 hónapos, mosolygós, óriási kék szemekkel és kerek arcocskával a világot felfedezni induló kis szomszédom. Legszívesebben felkaptam és össze-vissza csókolgattam volna, oly' édes volt! Ehelyett visszafogottam integettem neki pá-pát...

1 megjegyzés:

  1. Hm... Ösztönszint. Fura, de sose az vezérelt. Én törpékkel is jól érzem magam, ha arról van szó. Azonban nekem már van gyerekem, és így más a leányzó fekvése, nemdebár?

    VálaszTörlés