2012. április 11., szerda

a jól-utálás művészete

Már számíthattam volna a "gyors válaszra"...Tegnap éjszaka megint képtelen voltam elaludni. Egy ideje tudom, hogy az ébren töltött éjszakákat akkor kapom, amikor valamire sürgősen rá kell jönnöm - csakhogy sokkal szívesebben szembesülnék bármivel is egy álom kellős közepén, mint álmatlanul hánykolódva!
Az érdekes az, hogy minden ilyen éjszakában van egy ún. "holtpont", amin át kell esnem - addig egyre feszültebb leszek, feltörnek elfojtott agresszióim - ugyan nem tudom, ki-mi ellen, de szörnyen dühös szoktam lenni, no meg kétségbeesett. Aztán, ha szerencsém van, pár kétségbeesett órányi próbálkozás után - ti. hátha megkönyörülnek, és hagynak elaludni - "feladom", és akkor jönnek bizonyos gondolatok. Csak érdekességként: az égiek soha nem adják be a derekukat, tehát sosem alhatom el előbb, minthogy megadnám magam a gondolatnak. Ahhoz viszont gyakorlatilag óráknak kell eltelnie, hogy jöjjön az "üzenet", hogy ráérezzek az aktuális problémára. Hiába kérem, hogy mondjátok-mondjátok; gyorsan-gyorsan...
Ez most sem történt másképp. Azon kezdtem el agyalni, hogy miért vagyok ennyire agresszív attól, hogy nem tudok elaludni. Aztán rájöttem: a célpont valójában B. B-re vagyok dühös, ahogy vele kapcsolatban szoktak hajnalonként elégedetlen gondolataim lenni. Amiket rendszerint elfojtok. És akkor megértettem: azért nem tudok megbocsátani neki, mert meg sem engedtem magamnak, hogy végigmenjek a lezárás szokásos fázisain, ami egy kiadós düh-kiáradással kezdődik. Úgy éreztem, méltatlan lenne "lélektársammal" szemben az utálat - hiszen egy mélyen spirituális ember szereti felebarátait - birkák, napfény, világbéke. Nekem ugyanis megértőnek kell lennem - úgymint "ő még csak itt tart"; "de remélem, megleli a boldogságát/saját útját"; "mi el voltunk csúszva fázisilag" (ez milyen jól ki lett tekerve, nem?:-)). A sort napestig lehetne folytatni. Ahogy erőlködéseimet is. Mert nem elég leírni, hogy úgy érzem, elárult engem/minket. Igenis, szembesülnöm kell végre a valós érzéseimmel. És az árnyékommal. Azzal a koszos, véres páncélzatot viselő Árésszal, aki változatos kegyetlenséggel irtaná ki vélt ellenségeit. Ő nem az a csilli-villire suvikszolt pácélt viselő, vasárnapi, jólfésült úrigyerek, aki papa kardjával rohangál és bemutatót tart az égi nagynéniknek/nagybácsiknak a délutáni zsúron, hanem az a sátáni kacajú, loboncos hajú istenség, aki kardélre hány mindenkit, aki útjába kerül, és leküldi Hádésznak ajándékba. No, őt szoktam a bokszteremben etetni. Ha jóllakott, akkor megszelídül, máskülönben kezelhetetlen.
Megértettem: ahhoz, hogy teljes ember lehessek, aki mindenkivel képes megértő és nagylelkű lenni - és aki a hadisten gyógyítói attribútumait hozza elő- először szembesülnöm kell mindkét részemmel, és egyenrangúnak kell elfogadnom mindegyiket. 
Egyszerűbben: nem vagyok köteles mindenkit szeretni, mindenkinek megbocsátani. Privátim nekem is jár egy darab, saját használatú utálnivaló egyén a raktárból.
És akkor hallottam a saját hangomat: nyugodtan utálhatom B-t (és csatolmányait); de csak őket. Cserébe ne húzzam fel magam a többi semmiségen, pl. ha a busz késik és sietnék valahová. De B-éket utálhatom....Jó, akkor utálom - és majdnem elnevettem magam, annyira anakronisztikusnak tűnt ez az érzés, 3 évvel később - ugyanakkor tudom, ez az egyetlen helyes út. Reggelig azon szórakoztam, milyen bűnhődéssel érném be - változatos, kegyetlen megoldásokon szörnyülködtem (ne az ósdi karóba húzásra gondoljatok, hanem válogatott, 21. századi sorscsapásokra). Némelyik gonosz gondolatomra már oda sem mertem nézni - tökéletes sorsistennő lett volna belőlem, egy igazi genya-zsenya! (és aki nagyjából megragadt egy kétéves kisgyerek szintjén...)
Annak ellenére, hogy tudom, mi lenne a tökéletes büntetés B-nek - az egyetlen, amit tehetek, hogy arra kérem a Jóistent, szolgáltasson nekem igazságot. Nos, ez ezzel az éjszakával félig-meddig megtörtént. Hogy Ő még mit lát jónak, azt valószínűleg soha nem fogom megtudni.
De már nem haragszom magamra a valódi érzéseimért, és nem szégyellem, hogy nem tudtam még megbocsátani. Fogjuk úgy föl: lett egy új házikedvencem, akit utálhatok a pofátlan pereputtyával együtt!
És azt hiszem, már értem azt is, miért J. jelenik meg álmaimban, és nem B.

Ma bokszon megpróbáltam B-t odaképzelni a zsákra, de nem igazán ment. Mármint nem esett jól a dolog. A szimpla utálat kényelmesebb. Sőt, lehet, hogy kúra-szerű utálkozós perceket fogok beiktatni minden napra, és megfigyelem, változik-e valami bennem - kiég-e lassanként a  bosszúszomjam.
Viszont ma egy másik fickó segített egynémely kéz- és lábmozdulatok elmagyarázásával. Múltkor egy fiatal fiú vett a szárnyai alá. A férfiakban az a jó, hogy csak az edzéssel kapcsolatos dolgokra szorítkoznak a teremben - pl. biztosan nem fogják a hajamat dicsérgetni, vagy megkérdezni, milyen alapozót használok. :-))
Lassan kezdek megbarátkozni új életemmel - nekem már csak az asztro, meg a sport maradt.

1 megjegyzés: