Múlt pénteken döbbentem rá, miért kell tornáznom járni. Nem csak azért, hogy összeszedettebb legyen az izomzatom, és nem csak a súlyfelesleg miatt...A terem fala csupa tükör, így pontosan nyomon lehet követni minden egyes mozdulatunkat.
Különös dolgon kaptam magam: azt nézegettem a féloldalas "elheverő sellő" pozícióban, miközben a lábaimat emelgettem, hogy milyen szép, milyen kecses vagyok. A teremben kellemes zene szólt, és még hangulatvilágítás is volt, így persze könnyen lehet, hogy a látvány eleve csalt egy kicsit...vagy a "valóság" csal meg? És az a nő, akit némely tükörben esetlen mackónak látok, és akit annyira lehet utálni rosszkedvemben, hogy egy hibátlan négyzetcentimétert sem lennék képes felfedezni magamon, az lenne a hamis kép?
Emelgettem a lábam, és néztem: milyen karcsú a derekam, hogyan ível fel a csípőm, milyen ügyes, erős vagyok, milyen légiesen tudom a karomat mozdítani...Laktató elégedettség öntött el: végre szerethettem kicsit magam! Olyan tökéletes volt - olyan tökéletes voltam! Azt hiszem, sikerült megpillantanom az igazi lényemet...
Minden nőnek látnia kellene igazi lényét.

Minden nőnek látnia kellene... de nem könnyű... néha kell mások megerősítése, pedig igazán az lenne jó, ha szépnek látnánk magunkat mindig, mindenhol... csakhogy akkor elégedettek lennénk és boldogok... ezen még dolgoznunk kell - szerintem...
VálaszTörlés