2012. december 18., kedd

morzsolás közben

Amikor az ember azt hiszi, hogy akkor készen vagyunk, már minden az isteni terv szerint bevégeztetett - vagyis az én helyzetemre lefordítva: végre rossz kedvem van az egyedülléttől, és érzékelem a tehetetlenséget és fájdalmat is a düh mögött...nos, akkor még nincsen vége semminek. Gyanítom, hogy most kellene jönnie az elfogadási fázisnak: ti. fogadjam el, hogy - az én esetemben- tökéletesen mindegy, mit teszek, mert nem számít. Nyuszika és sapka effektus, kicsit. Amikor már a külvilág is elkámpicsorodva veszi tudomásul, hogy rossz kedvem van, és ez naaaagyon is látszik, akkor...az megalázó. Ti. egyszerűbb talán jópofizva élni, az nem annyira megalázó. Mindenki azt hiszi, hogy jó kedved van, közben mégsem...De rajtam látszik a hangulat. Ma elővettem - egy kellemetlen összezördülés után- a jól bevált módszeremet: ti. belülről magamra zártam az irodámat, hogy fel se tételezzék, hogy a helyemen vagyok. Hagyjon békén az egész világ! 
Bizonyára még csak az összemorzsolás közben leledzem, sőt, inkább az elején tartok. Lesz ez még rosszabb is. És nem tudom. Hogy mit nem? Hát, úgy nagyjából semmit. De ennek így kell lennie. Majdcsak eljön az elfogadás is, csak nekem elfogadnom nehéz ezt a tehetetlenséget. Úgy érzem, kiszolgáltatott vagyok, nem tehetek semmit magamért. Sőt, már nem is akarok tenni semmit. Jobb bevárni, hogy Ő lépjen.

És akkor gyorsan elmagyarázom, hogy ez természetesen csupán az én élethelyzetem, feladatom miatt történt így. Más embereknek lehet, hogy éppen azt kell megtanulniuk, hogy képesek legyenek dönteni, vagy felemeljék magukért a szót. Nekem le kell mondanom az akaratomról. És a passzivitást csak úgy lehet megélni, ha előtte bebizonyítják, hogy az aktivitásod mit sem ér. Végső soron a társtalanság is csak egy eszköz valami más megélésére, akárcsak a társas lét.

Egyszerűen utálom, hogy ennyire rá tudok látni a saját hülyeségeimre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése