2011. szeptember 16., péntek

szép hegyek dicsérete

Azért elmondom, miért annyira kedves nekem az erdőntúli hegyvidék. Én hegyi gyerekként sokkal jobban szeretem a dimbes-dombos, mint az asztallap jellegű tájat, és különösen szeretem olyan szemmel nézegetni a különféle hegységeket, amiket eddig szerencsém volt megismerni, hogy milyen karakterűnek látom az adott hegyláncot. Nem egyszerűen arra emlékszem, hogy milyen az adott hegység, hanem milyen érzés fogott el, amikor ott voltam. Azt hiszem, ez lehet a hegy lelke...Láttam kopárabbakat és dús növényzetűeket; párszáz méter magasakat és több ezer métereseket; a franciától a törökig mindenfélét; patakokkal és tengerszemekkel; törpefenyőkkel és gleccserekkel. Mind gyönyörű. És mind a szabadság érzésével ajándékoz meg.
Az Erdőntúli sűrű zöld paplan azonban vadregényes és tágas egyszerre. Igen, a legfontosabb, amit mindig is éreztem az Erdőntúli hegyekben (akármerre mentem), az a tágasság. De egy olyan tágasság, ami magához ölel, és magával ragad. Mindegyik havasa más és más. És mégis: ha feljutsz egy hágóra és szétnézel, akkor kényelmesen megszemlélheted a harmadik, negyedik hegyvonulatot is (udvariasan csak félig takarják el egymást). Fent vagy, és mégsem egy aprócska szikladarabon állsz, hanem kitágul a tér, mint egy óriáspaplan, aminek egy-egy dudora egy-egy hegy - hol sűrű rengeteggel, hol kaszálóval, legelővel és ligetekkel. Olyan, mintha a lelked hazaért volna.

1 megjegyzés: