2011. október 23., vasárnap

másodszori megtekintés

Ma nagy kanapén-elnyúló magányomban megnéztem másodszor is egy olyan filmet, amire anno sokat ácsingóztam, de senki sem akarta velem megtekinteni a moziban, aztán egyszer jól leárazták, és akkor gyorsan lecsaptam rá. 
Mondanom sem kell: a másodszori megtekintések mindig igen hasznosak. A film magyar címe: "mindenképpen talán", és az alapsztorija az, hogy egy válófélben levő apukától azt kéri a kislánya, hogy mesélje el, hogyan jött össze az anyukájával, de úgy, ahogy az valójában megtörtént. A kedves papa eleget tesz a kérésnek, de megváltoztatja a neveket, és a gyermeknek kell kitalálnia, ki lesz az anyukája a jelöltek közül. Az alapötlet zseniális, de határozottan emlékszem, hogy első nézéskor nekem mennyire nem tetszett, hogy a főhős végül is rendesen megalkuszik, és "jobb híján" elveszi volt barátnőjét (aki korábban megcsalta), ahelyett, hogy a szeretett nőért még küzdene egy kicsit. No, ebből a kapcsolatból lesz aztán 10 évvel később a válás; merthogy a filmekben sem ér véget a történet 10-15 évvel később. 
Ma egészen más oldala kapott meg a történetnek. Inkább az tetszett meg benne, hogy mi, emberek, amikor belekerülünk egy helyzetbe, pontosabban megismerkedünk valakikkel, akikkel persze, hogy meg kellett ismerkednünk - szóval mennyire nem tudjuk meghatározni, mit is érzünk az adott ember iránt, a szeretet ugyanis annyiféleképpen tud ránktalálni. A főszereplő apuka is tulajdonképpen háromféleképpen vonzódik a történet három nőjéhez, akikhez a sors gonosz viccből nagyjából párhuzamosan sodorja, csak éppen egy-egy nő hol feltűnik, hol eltűnik mellőle. És ő kétszer meg is veszi a gyűrűt, mert TÉNYLEG  úgy gondolja. 
A történetben elhangzik egy mondat az egyik lány szájából, ami igencsak vitatható: az igazival kapcsolatban. A lány úgy véli, hogy az ember nem találhatja meg az igazit, merthogy csak az igazi találhatja meg az embert. A hangsúly ugyanis nem a személyen, hanem az időzítésen van: amikor valaki megérik pl. a gyermekvállalásra (vagy egy igazi kapcsolatra), akkor a mellette lévő aktuális pár válik majd igazivá. Hát...ez az, amiben én nem hiszek. Végül is a film is ezt igazolja: attól még, hogy a volt barátnője annyira kéznél van, végül nem lesz a főhős házassága sem sikeres (igaz, a filmben nem fejtik ki, miért romlik meg a kapcsolatuk).
De a film kellemesen rímel a múltkori gondolatomra, amit a ki-nem-használt egyetemi és egyéb vonzódásokról írtam: nem tudhatom, mi lett volna, hiszen az adott szereplőkkel ki sem fejlődött semmi. Vagy pl. GA eltűnt az egyetemen (és később sokszor). Vagy B. nem vállalta a történetünket fel. Vagy J. kitáncolt a kapcsolatból - no, erről az egyről tudom, hogy figyelembe véve akkori személyiségünket, nem működött volna hosszú távon a dolog. 
Én például mindig csodálkoztam azon, hogyan képes J. az exeivel "baráti" kapcsolatot fenntartani - ez persze az összes exére vonatkozott, kivéve engem, mert mi a szakítás óta nem láttuk egymást. Kivéve az első három szakítást, ami után mindig barátok akartunk maradni, de nem ment...:-)) Ma már lehetséges, hogy működne a dolog, de azóta eltelt négy év. (egy örökkévalóság!!!)

Amúgy nem felejtettem el, hogy tartozom még Nektek egy történettel, a harmadik találkozáséval (mármint J-vel), és mostanában éreztem is magamban némi késztetést, hogy lejegyzeteljem; viszont úgy érzem, az azóta megtörtént lelki tisztogatás kiirtotta belőlem azt a fajta romantikus megközelítési módot, amivel ezt a jelentős eseményt érdemes lenne megörökíteni. Amikor benne voltam, annyira nem találtam romantikusnak, de az ember olyan szépen tudja selyempapírba bugyolálni az emlékeit! :-))
Egyet viszont eldöntöttem: a bejegyzésnek nem lesz annyira explicit címe, mert visszanéztem, melyik irományra hányan voltak kíváncsiak, és nem szeretném, ha a rendszeres olvasóimon kívül túl sokan megnézegetnék.
Persze felvetődhet a kérdés, hogy ha zavar a gondolat, hogy olyanok is elolvashatják ezt a  blogot, akik teljesen más témákban keresnek a neten, miért nem korlátozom az írásomhoz való hozzáférést? Nos, roppant egyszerű az ok: nem hiszek a véletlenben. Minden percedben ott a válasz létezésedre; és senkit sem szeretnék megfosztani attól a lehetőségtől, amihez talán valamelyik jelentéktelenebb bejegyzésem segíti hozzá. Ez egyszerűen nem lenne fair: én annyi segítséget - ihletet?_ találtam a másokkal való beszélgetéseimben, blogolvasásokban, neten való kotorászásban, az olvasásban...

1 megjegyzés: