Ez megint egy elemzős bejegyzés lesz. Tulajdonképpen ott kellene kezdenem, hogy mostanában nem tudok olyan gyakran visszaemlékezni az álmaimra, és sokszor csak annyi marad meg bennem, hogy nagyon sűrű, már-már fárasztó éjszakáim vannak, nyomasztó álmokkal. De az is igaz, hogy meg vagyok róla győződve, hogy ez mind-mind a lelki feldolgozást szolgálja, és nem szimplán rossz energiavonalakon fekszem, vagy stresszes a napom. Mindig boldog voltam, hogy én vagyok az az ember, aki szinte soha nem álmodik a munkájával, hogy az álmaim messze túlmutatnak a hétköznapi gondjaimon. Vagy, hogy a hétköznapi gondjaim nem a kenyérkeresetemmel függnek össze. K. például sokat álmodik a munkával, de neki nem a párkapcsolati rész az igazán neuralgikus, míg nekem az. Mindenkinek van gyenge pontja, feladata.
Az is érdekes, hogy több olyan álmom is volt, amik a valóság szerkezetére utaltak - ti. mostanában olyasmik jelentek meg álmaimban, amiből egyértelművé vált, hogy a világ többdimenziós - tőbbvilágos, ha úgy tetszik-; és ezek a világok átjárhatóak, én át is járok közöttük - csak a részletekre nem emlékszem. A mai álom is ilyen volt, de most a nagyon nyomasztó rétegekben jártam.
Vagy nem volt nyomasztó - inkább arról van szó, hogy valami a hozzá fűződő érzelmektől válik valamilyenné; ez olyan, mint a filmekben a zenei aláfestés, ami lehet romantikus, vagy félelmetes - és a néző egy néma jelenetet látva már nem érzi ugyanazt a rettegést, vagy örömet. Most is a körülmények voltak borzalmasak, de helyénvalónak is tűntek.
Sajnos nem tudom értelmesen, összefüggően elmesélni, mi történt, mert kevésre emlékszem, és a többi inkább benyomásként maradt meg. Most is valami oknál fogva több világ, több dimenzió jelent meg álmomban, amik között tudtam, hogy át tudok járni, mégsem tettem ezt meg saját kedvem szerint, hanem inkább egyfajta rituálé érvényesült. Volt például egy világ, ahol a reggeli, pirkadati órákban jött a denevérdémonok serege, amik inkább gyermeki rajzfilmfigurákra emlékeztettek, és emiatt a velük való küzdelmet sem lehetett komolyan venni - mégis tudtam, hogy ez a küzdelem menetrendszerűen bekövetkezik, mintha ez lenne a világ (melyik világ?) rendje. De nem ez volt a fő csapásvonal, csak azért írtam le, hogy ebben az álomban csupa ilyen nyomasztó közeg jelent meg.
Nos: a fő történet egy olyan világban játszódott, ami gyakorlatilag egy hatalmas, gyéren megvilágított szobának tűnt - vagyis teljesen olyan volt, mint a földünk metaforikus megjelenése: spirituális fény-hiányos árnyékvilág, konkrét, erős korlátokkal, határokkal. Erre a szobára volt rálátásom először fölülről. Ebben a szobában élt fogvatartva egy szolgálólány-szerűség - annyit tudtam, hogy idekerült máshonnan, de hogy ki és miért hozta ide, az nem derült ki. És a szobában laktak mások is - pl. egy másik nő, aki egy éles késsel, egy óriási éles késsel meg akarta büntetni a lányt - nem derült ki, miért, de az biztos, hogy büntetés volt. Nos: mivel ez a kés óriási volt (nagyobb egy embernél), így az a nő nem is tudta felemelni - helyette, mint egy külső istenség, egy óriási női kéz belenyúlt ebbe a világba (egész pontosan: egy hatalmas női kéz materializálódott a szobában), és megfogta a kést, és mint amikor a csirkét bontják, fogta, és levágta a szolgálólány mindkét lábát térdből. A lábszárakat félredobta. Ettől a pillanattól kezdve már nem kívülről láttam az eseményeket, hanem lemerültem a szoba szintjére, és magam váltam a fogoly szolgálóvá...
Hogy mit éreztem pontosan? Nos, ez az, ami igazán érdekes. Tudtam, hogy nincsen meg a testem egy része, mégsem érzékeltem ezt. Egészen pontosan: nem tűntem abban a világban (szobában) pl. alacsonyabbnak amiatt, hogy térdtől lefelé hiányzik a testem. Sőt, az ízületeket sem éreztem hiányzónak, abban az értelemben, hogy olybá tűnt, ez a hiányosság nem akadályoz a mozgásban, ahogyan azzal kell történnie, aki a térdcsonkjain közlekedik. És emlékszem, egyszer könyörgőre fogtam a dolgot, hogy adják vissza a lábaimat, mert szükségem van rá. Sírtam, és talán megfordult a fejemben, hogy ha visszaszerzem a lábaimat, akkor elmegyek ebből a szobából.
Reggel borzalmas érzéssel ébredtem: fáradtnak, zsibogó hátúnak éreztem magam. És csak erre tudtam gondolni.
Egy idő után világossá vált, hogy az álmom megmutatta a jelenlegi helyzetemet, amit ebben a világban élek meg. Az óriási női kéz (a másik nő másik dimenzióból alányúló keze) a Sors volt, ami megszabadított akaratomtól. A láb ugyanis a mozgást, változtatást jelenti. Külön elgondolkodtató, hogy térdből vágták le: a térd a Bak testtájéka, és az alázattal függ össze - gyakorlatilag a Vízöntő és Halak területeket tüntették el...Ez az én életem, idáig terjedhet ebben a dimenzióban az akaratom, vagyis semeddig, hiszen valójában semmi sem rajtam múlik, ami a külső körülményeim megváltoztatását célozza, ami a külvilágra irányuló akaraterőt feltételezne. És az, hogy én ezt büntetésként élem meg, az egyedül rajtam áll. Hihetem azt is, hogy ez büntetés valami korábbi életben elkövetett hibáért. Lehet vezeklés, akármi. Ez az én hitvilágom. Ahogyan az is, hogy minden reggel ki kell menni megküzdeni a démonokkal, vagy az, hogy ezek a világok ebben az álomban ennyire fényhiányos, szomorú, nyomasztó helyként jelentek meg - mert én annak élem meg az akaratom korlátozását.
Valójában nem tudom visszaszerezni a lábamat, az akaratomat. Mert nem rajtam múlik. Amit adnak, adnak. Amit nem adnak, az nem jár, arra nincsen szükség ebben az életben.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése