2011. július 14., csütörtök

esküvői kalandok/3.

Ahogy ígértem, ma végre eljutunk az oltárig, bár addig göröngyös és főleg nagyon meleg lesz az út. Sikerült megtalálnom Á. mindkét barátnőjét, és meglepve tapasztaltuk, hogy a barátok szállingóztak be időre. Némi aggodalommal tekintgettünk szét, mivel jó darabig csak alulöltözött turisták özönlöttek a bazilikába - mi van, ha a pap bácsi nem díjazza a késést? Ki tudja, egy bazilikában minden lehetséges. :-))

Addig is elkeseregtem bánatomat a leányoknak (ti. Gonosz Recepciósnőt), és kénytelen voltam megállapítani, hogy nem én vagyok a legszerencsétlenebb a vendégek között. Amikor a meghívót kézhez kaptam, eleinte azon aggódtam, hogy én leszek az egyetlen párnélküli és egész este petrezselymet fogok árulni. Aztán a leánybúcsú környékén kiderült, hogy az egyik lány éppen akkor ment szét a barátjával - ez tehát sokkal rosszabb állapot, mint az enyém, mert egy ilyen életszakaszban odamenni egy esküvőre, és őszintén örvendezni, míg a te terveid épphogy széjjelhullottak...nos, ez embertpróbáló lehet. (Milyen jó, hogy nekem már évek óta nincsen senkim, nem?!). Ez a lány ráadásul jól meg is fázott, tehát vacogott egész este, bár sikerült belediktálnunk némi gyógypálinkát. A másik leányzó még ennél is rosszabbul járt, mert ő a hét közepén szakított a párjával, akivel úgy tervezték, hogy kocsival jönnek, és nem kértek szállást. Neki az utazást is meg kellett oldania. Szerintem amúgy mindkét lány nagyon jól tartotta magát lelkileg - én hasonló helyzetben valószínűleg összeomlottam volna. No, ezt csak azért mesélem el, mivel így összesen négyre szaporodott az ara szingli barátnőinek száma, aminek a későbbiekben a tánc miatt jelentősége lett.

Időben beültünk a bazilikába, ahol az orgonista már ujjgyakorlatokkal szórakoztatta a foghíjas násznépet - nem értettük, miért vagyunk kevesen, lábra kapott a pletyka, hogy valaki rosszul lett - aztán kiderült, hogy az örömszülők helyismeret híján nem találtak be a templomhoz. A pap mindenesetre megvárt mindenkit :-)).
Jó volt a hűvösben ücsörögni, szeretem a templomokat. Megfigyeltem, milyen szépen visszhangzik a halleluja, nézelődtem.
Aztán jött a bevonulás, és megértettem, a menyasszony miért ódzkodott a koszorúslány intézményétől. A roppant feladatra két hölgyet választottak ki, akik nem kifejezetten hivatalos koszorúslányi ruhát vettek föl, de még csak össze sem beszéltek; igen eltérő stílusban jelentek meg. Az egyik leányzó sötétben, s másik fehér(!!!) ruhában, amin ízléstelen aranyminták tenyésztek. Az egész hacuka merev volt, mint egy régies sötétítőfüggöny, és olcsón hivalkodó. Nagyon elütött a menyasszony eleganciájától. Viszont jól megvezette a szemet, csak éppen nem jó értelemben - a másik lány ruháját gyakorlatilag meg sem figyeltem, helyette ezen szörnyülködtem. (Ha rajtam múlt volna, akkor mindkét ifjú hölgyet egységesen térd fölötti, egyszerű szabású ruhába, vagy sötét alj-világos felső kombinációjába öltöztettem volna, mivel szemlátomást csinos volt az alakjuk - de hát nem én voltam a stylistjuk :-))

A szertartásról nem tudok mit mondani. Eddig három katolikus esküvőt volt szerencsém végignézni, és egyik sem hasonlított a másikra :-)) Ez a pap kissé konzervatív volt - bár nem tudom, hogy egy fiatal pap mennyiben lett volna más :-)) A szokásos kézpólyázós és hosszú eskü után még a feszületre is feleskették a fiatalokat.
Kijöttünk, gratuláltunk, örültünk, hogy megúsztuk sírás-rívás nélkül (én nagyon paráztam, mert minden esküvőn sírni szoktam...), aztán mindenki mindenkivel fotózkodott, a vőfély elkezdte sürgölődését - azt hiszem, jó szokás ez a vőfély-dolog, mert kézben tartja a lagzit, nem kell semmin gondolkodni, ő tudja, mikor mi jön.
A leányokat felállították a lépcsősorra, Á. pedig jól bemérve a szöget elhajította a dobócsokrát. A csokor három kisebb csokorra vált szét, amik külön röppályát írtak le. Nem tudom, mik a csokorkaparintás pontos szabályai, de mivel Á. mindenképpen jól szeretett volna dobni, kissé magasra sikeredett a dolog, így csak egyetlen csokrot kapott el egy leányzó, a másik kettő - melyek közül az egyik határozottan az én irányomba szállt - nos, a másik kettő a földön landolt. Néztem, néztem, senki nem mozdult, ezért fölvettem az egyiket...(Furcsa gondolat suhant át az agyamon, ködös, nem körülhatárolható, inkább csak egy érzés, hogy ez most fontos pillanat, hiába akarom letagadni, ez így érvényes, és jelentősége van, hogy így, a földről vettem föl. Ennek köze lesz a közeljövőmhöz.)
A jó példán fölbuzdulva a vőlegény is megragadott egy csomagocskát, hogy elhajítsa a nőtlen férfiak között. Vicces volt, mert a kisfia kapta el - a csomagban egy pár rózsaszínű papucs lapult. :-))

Végül elindult az esküvői karaván a lovastanya felé...

3 megjegyzés:

  1. Mert a menyasszony oly lendülettel dobott, az én dobásom erőtlenre sikerült... és az est folyamán még legalább egyszer felcseréltük az előző nap szerepeit... amit péntek este ő elrontott és én magabiztosan vezettem... azt szombat este csak kapkodással és ügyetlenkedéssel tetéztem, míg ő ügyesen tette a dolgát...
    kecsöp szong...

    VálaszTörlés
  2. A menyasszony olyan lendületesen dobott, hogy egy lendülettel a boleróját is elszakította :) De úgy tűnik, sikerült olyan gyorsan levetnie a bolerót, hogy a baleset senkinek sem tűnt fel :)

    VálaszTörlés