2011. július 12., kedd

esküvői kalandok/1.

Hát, akkor csapjunk a lovak közé (mivel a lagzi amúgy is egy lovastanyán volt); meg mivel az ifiasszony hiányolta, hogy rég nem írtam. Az a hőség, kérem szépen...

Bizony mondom néktek, kalandos dolog egy esküvő, és nem csupán az ifjú pár számára, hanem a tényleges koszorúslány számára is. Én voltam ugyanis a tényleges koszorúslány - aki tényleg elvégezte a templomban végigvonuló leánykák helyett az érdemi munkát. Bár, nem is szerettem volna a menyasszony előtt vonulni; meg egy alig 18 éves - és a menyasszony, Á. szerint- elkényeztetett fruska aligha viselte volna türelemmel a több órás készülődést a tetőtéri szobában. (Itt jegyzem meg, hogy Á. megosztotta velünk a titkot: egy esküvőn akármennyit próbálj magadtól szervezkedni, hogy az ízlésbeli konfliktusokat elkerüld, a kedves szülők tuti fognak meglepetést okozni. A koszorúslányokat például Á. anyukájának köszönhettük, noha Á. igyekezett megúszni e poszt kiosztását, pontosan az egyik kevésbé óhajtott koszorúsleány miatt.)
A nyár legmelegebb napja volt (szerintem). Úgy éreztem, hogy feltűzött hajam egy beizzadt gyapjútakaróra emlékeztet. Kész csoda, hogy estig bírta a fixálókkal. Á. jól járt, mert a fodrász príma kis kontyot készített neki - semmi nem lógott a szemébe, nyakába. Ő spontán izzadt :-))
Nagyon kedves volt, mert kijött elém a buszmegállóba, és míg a cuccommal a szüleihez igyekeztünk, elmesélte, hogy a napját egy felessel kezdte, hogy jól menjen a menyasszonyi ruha vasalása. :-)) Tudnotok kell, hogy Á. nem az az aggódós, szívbajos fajta; szerintem nálam klasszisokkal lazább egyéniség, így igyekeznem kellett, hogy megőrizzem a hidegvéremet - ha már ő is izgul, akkor mit csináljak én?!
Az első fázis nem volt rossz: Á-ék egyik barátja kivitt minket a lovastanyára, ott a sminkes egy órán át dolgozott az ünnepi festéken, nekem csak néha kellett leszaladnom pohárért, szívószálért, kávéért. Jól jártam, mert közelről láthattam, hogyan dolgozik egy sminkes. Bár aprólékos kézmozdulatai meggyőztek arról, hogy a saját kezünk soha nem helyettesítheti egy profiét. És nem elhanyagolható az a tény sem, hogy hétköznapra nem egy órát fogja az ember lánya pingálgatni magát. Ami megszívlelendő volt, az az alapozás, konkrétan a porpúder és annak felvitele - tartósságáról még hajnali 2-kor is bizonyítékokat láttam. Igaz az a mondás, hogy az egész sminkelésből az alapozást érdemes a legtovább és legalaposabban elvégezni, vagyis azon nem éri meg időben spórolni. Egy jó alapozás ideális esetben 5-10 évet jelent. Mínuszban. És onnantól kezdve már édesmindegy, milyen minimálsminket dobsz fel magadra. Én a saját alapozómmal maximálisan elégedett vagyok: hétköznapra a közepesnél erősebben fedőt nem szeretnék, mert nehéz elkerülni a vakolat-hatást (szerencsére az én bőrömmel ezt megengedhetem magamnak). Viszont a porpúderben (tehát nem az ún. kompakt púderről beszélek, hanem a hagyományos, tüsszögtető porrol!) fantáziát láttam. Ezt egy régi stílusú, bolyhos púderpárnácskával vitte fel (és nem ecsettel...), és ezt a párnácskát nyomkodta Á. arcához, mintegy "belepréselve" az anyagot. Mit ne mondjak: ez a párnácska már korábban is megtetszett nekem a maga old-school-style-jával; de mit is kezdhettem volna egy ilyennel az én kis kompaktpudriémmal?! :-))
Sajnos a szemhéjárnyalásról már nem nyilatkozhatok ilyen részletesen, mivel önmagának az ember tényleg nem tudja úgy megcsinálni, ahogy egy profi. Szerencsére a sminkesnek jó ízlése volt, és nem esett túlzásokba: mivel a szemet hangsúlyozta, a pirosítás és az ajkak úgyszólván jelképes pírt kaptak csak.
A visszafogottság és kiegyensúlyozottság azért is volt fontos, mert Á. ruhája annyira tökéletes volt, hogy bármi apró részlet - a nem megfelelő frizura, vagy egy eltúlzott smink- könnyen elronthatta volna.
Ez az a ruha, amilyet én is szeretnék magamnak, csak némi módosításokkal, mivel Á. ruhaméretekkel karcsúbb nálam :-))
Maga a ruha nagyon egyszerű, klasszikus A-szabású lett volna: a felső része ujjatlan csipke, deréktól lefelé szolíd berakásokkal bővített hernyóselyem santung (chantung?); az a fajta selyem, ami nem rikít, mint a szatén, hanem éppen csak annyira fénylik, mint a gyöngy. Szóval tökéletes. Ezt bolondították meg a derék résznél egy, a mell irányában elálló derékbővítménnyel - Á-nak jól állt, mert nagyon vékony, nekem nem állna jól, mert én nem vagyok vékony. De összességében a ruha koncepciója, anyaga megegyezik az én ízlésemmel. Egyszerűség, elegancia, egy pici rafinéria, légiesség...
Amikor jött az én nagyjelenetem, akkor könyékig bemosakodtam, mint egy orvos, mert a varrónő a lelkemre kötötte, hogy zsírtalanítsam a kezemet. Szerencsére a ruhát könnyen feladtam Á-ra, és a rejtett cippzár sem okozott különösebb gondot. Az abroncsot viszont hosszú percekig, a földön ülve igazgattam, annyira megtekeredett. Azt hittem, sikerül legyőznöm (mármint az abroncsot), de úgy látszik, a Jóisten be akarta bizonyítani, hogy nekem még ez sem megy. Szerencsére Á. is belátta, hogy ez az abroncs önálló életet szeretne élni, és mivel nem okozott külön feltűnést, így nem okozott Á-nak fejfájást.
Mikor nagyjából itt tartottunk, akkor kiderült, hogy a vőlegény nadrágja Pesten maradt...Előzőleg a vőlegény kisfiának komplett szerelése is Pesten maradt, de ezt aznap egy ismerős elhozta. Aztán a fátyol maradt a lányos háznál, de ezt is utánunk hozták. Egy nadrágot azonban 3 órával a templomi esküvő előtt nem lehet csak úgy "utánunk hozni". Á. nagyon jól viselte a hírt, mikor is a vőlegény kedélyesen csak annyit mondott, hogy "attól tartok, lányok, hogy nincs meg a nadrágom". Azonnal hívta az öccsét, hogy rendelkezésre állna-e a fekete öltönynadrágja. Így lett kölcsönnadrág (legyen valami kölcsönbe is, mint tudjuk...).
Mondtam Á-nak, hogy most már biztosan lesz mit mesélnie az unokáknak.
Ennyi izgalom után valami jó is történt: a fátyol felhelyezése kevesebb gondot okozott, mint hittem, a fodrász szerencsére jó erős helyet készített neki.
Ahogy haladtak a percek, Á-n ismételten erőt vett az ideges izgalom. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy most már nincs miért izgulnia: a nadrágon ugyebár nem tud változtatni, az adott helyzet, az esküvőn pedig csak jól kell éreznie magát - elvégre neki sikerült, megtalálta élete párját.
A megérkező vőfély azonban egy újabb, a nap második felesével vélte megoldani a fotózás előtti vizsgadrukkot. Á. jó diákként legurította a páleszt meg némi narancslevet, aztán távoztak.
Mi pedig elindulhattunk a szállás felé - röpke egy órám maradt, hogy rendbe hozzam magamat.

4 megjegyzés:

  1. A vőlegénynek kisfia van???

    VálaszTörlés
  2. Igen.
    2002.04.14.én született. Jelenleg kilenc éves. Eleven, ravasz, néha rossz, de alapvetően okos kölyök, persze van hogy butaságot kérdez. A lagziban remekül érezte magát, csak egyszer pityeredett el, mert addig még nem táncoltam (táncoltunk) vele. (ezt később pótoltuk)

    Jelenthetem, elváltként ez megesik. Volt kolléga mondta elismerően, hogy varázslat amit műveltünk, hogy a gyerek őszintén és valóban jól érzi magát a lagziban, és hogy örül a mi esküvőnknek.

    Jelenleg a a menyasszony szüleinél tölt egy hetet.
    Azt hiszem elmondhatom, hogy a család elfogadta, befogadta és szeretik.

    Ráadásul Ő az első perctől elfogadta a menyasszonyt és rá merte bízni magát és ragaszkodott hozzá.

    De hogy felkavarjam az állóvizet, nem ez az egyetlen furcsaság van az életünkben. :)

    VálaszTörlés