2010. május 24., hétfő

hallgatni

Szombaton kisétáltunk a hídi vásárba a családdal - a fiúknak vettem egy-egy kardtartó szíjat, mert eddig csak zsinegeket kötöztek a derekukra, és azon át bujtatták az éppen kedvenc fakardjukat. Volt nézelődés, tolongás a tömegben, sok árus (kevés vevő, talán), fagyizás. Estére a testvéremékkel maradtunk csak a Borfesztiválon. Ettünk egy-egy gyrost, aztán végigkóstoltunk pár bort. Dionüszosz kegyeiben részesített, mert csupa kellemes itókát sikerült választanunk, és úgy tűnt, akár szépen is alakulhat az este.
Aztán jött a próba: meg tudom-e kommentárok nélkül hallgatni a nővéremet, amikor elmondja az ő verzióját arról, hogyan is mennek egymás idegeire az utóbbi egy hónapban, míg szüleim lenn segédkeznek nekik a beteg autójuk, meg a törött kezű gyermek mellett. Valahogy sikerült, jobban is, mint reméltem. Ezt a történetet is legalább három oldalról hallottam: a szüleim külön-külön is előadták a dolgot, és most nővérem is. Az a helyzet, hogy méltányolom a fájdalmát, ami több évtized sérelmeit takarja. 
Idáig talán azért úsztuk meg, mert eddig szüleink az életből egyenként távozó szüleikkel intézték karmikus csatározásaikat. Most, hogy a nagyszüleim már nem élnek, logikus módon ránk került a sor. Meg aztán ennyi idő alatt szépen kikerekedtek mindenki fájdalmai-sérelmei.
Csak magamon szoktam elcsodálkozni: ennyire vak vagyok, vagy ez a négy és fél év ennyit számít egy gyermek érzékelésében? Én teljesen máshogyan éltem meg a családi szennyest.
Nos, igen, anyánkkal soha nem alakult ki az a meghitt anya-lánya kapcsolat, ami esetleg más családokban létezik - édesanyánk mindig kemény, merev nő volt, aki keménységének és merevségének megfelelő tanácsokkal látott el az életre...
Végső soron mindenkinek vannak hibái; nekünk az ő hibáihoz és szeszélyeihez kellett egész gyerekkorunkban alkalmazkodni - apánk nagyon toleráns, a férfiátlaghoz képest többet elviselő alkat. No persze ő sem egy matyóhímzés, szörnyen makacs természet. Ezt tarkítja, hogy mint minden családban, nálunk is megvoltak a leosztott szerepek: a nővérem volt a nyugodt, komoly kislány, én meg a hisztis...
No, mindegy. Meghallgattam, és a felfortyanásai között meghallottam azt a mondatot is, ami mindennél jobban fájt, de amit a Jóisten nekem szánt: anyánk soha nem volt szerelmes apánkba, csak azért ment hozzá, mert csalódott (ki tudja, kiben?), meg benne volt a korban...És apánk sem. Ő is éppen csalódott. Jó barátok voltak, és magától adódott a dolog. Aztán persze kialakult egy erős szeretet közöttük - a veszekedéseik ellenére rendszeres közöttük a testi gyöngédség kimutatása mások előtt, és nem bírnák ki egymás nélkül hosszú ideig...csak...csak abban reménykedtem, hátha szerették egymást szerelemmel is...

Én szerelemből szeretnék házasodni.

...És láttam a Firenzei Kalmárt, amint mosolyog, egy ablakból néz kifelé - hófehér ingében, a reneszánsz úriember. Talán pont erre akart figyelmeztetni...

1 megjegyzés: