Annyira peregnek a szigorúan csak lelki események, hogy nem is akartam nagyon írogatni. Jelentkeztem egy háromnapos monstre családállítós-pszichodrámás alkalmi csoportba, mivel úgy érzem, annak ellenére, hogy nagyon szeretnék végre nekiugrani az önbecsülés és belső gyermek témájának, valami mégis szorongást vált ki belőlem, nehezen szánom rá magam. Már az is eszembe jutott, hogy úgysem tudnék kifizetni egy normálisabb lélegzetű külföldi nyaralást, szóval igazán rászánhatnám a havi 20-ast arra, hogy egy profi kezei alatt boncolgassam magam, fejlődjek. K. barátném szerint a legjobb befektetés, ha az ember az önismeretbe fektet bele, mert azzal hosszú távon rohamosan javul az életminősége - ti. az, ahogyan megéli önmagát. És ebben igaza van.
Valami azért oldódik bennem a mélyben, mert volt egy álomsorozatom, amiben változatos formában a víztömeg játszotta a főszerepet: érdekesség, hogy kétszer is Gy. barátnőm volt álombéli kísérőm, amikor is valamiféle árvízen kellett volna keresztülverekednünk magunkat - az első álomban egy kocsiból csónakra akartunk váltani, de az elsüllyedt alattunk, tehát vizesek lettünk, másodszorra meg valami nagykabát volt rajtam, és el akartam kerülni azt a mély részt, ahol nyakig vizes lehettem volna. A nagy vizek mindig a tudatalattit jelentik, a megmerítkezés átalakulást, új életet; a kabát meg a szeretet úgy általában. Tehát azt érzékeltem, hogy valami miatt még félek az átalakulástól. És nagyon meglepett, hogy Gy. volt velem - ritkán találkozunk, két kisgyereke van, és ő is évekig volt magányos...Viszont a harmadik álomban zuhogott az eső (ez jó, mert kreativitást, megtermékenyülést jelez lelki síkon), és az óriási felhőkarcolós várost elöntötte egy óriási árhullám, ami később eltűnt. Szóval, mintha valamit oldódott volna a belső ellenállásom, hogy szembenézzek a saját tudatalattimmal, árnyékommal, akármimmel, és elfogadjam a változást...
Ehhez képest a hétköznapi síkon zajló életem szörnyen bosszantóan alakul: komolyan úgy érzem, a Jóisten kiszúr velem, direkt - holott egyik hajnalban arra a gondolatra ébredtem, hogy lehetséges, hogy az én nézőpontom hibás, és az, amit én égi büntetésként érzékelek, az valójában a jutalom...Szóval mióta Szépmosolyúval megegyeztünk, hogy korrepetál, azóta, vagyis hosszú hetek óta nyomát sem láttam a bokszteremben. Ez több, mint szemetszúró: ti. abban a pillanatban, hogy megteremtődhetne a lehetőség, hogy valakihez közelebb kerülhessek (ebben az esetben, hogy megismerhessem emberileg, mert ne rohanjunk előre a képzelgésben!); szóval az ég jól elpaterolja. Addig szinte minden alkalommal láttam lent. És valahogy így tűnt el a többi sovány számú férfi-kezdemény is az elmúlt pár évben. Egyszerűen nem értem, miért teszi ezt velem a Jóisten, mikor elhatároztam, hogy a 7-es Szaturnuszt nem magányban óhajtom megélni. Lehet, hogy valami nagyon szart akar rámsózni, hogy megalkudjak.
A legutolsó élményem egy férfiról az a buli volt, amiről már írtam múltkor, csak elfelejtettem megjegyezni (bár lehet, hogy írtam azt is), hogy az egyik pasi, akit talán Ádám néven futtattam a blog egy korábbi buli-narrációjában, szóval Ádám, aki igen jó pasi, leszámítva a romos magánéletét, szóval Ádám búcsúzóul, félig illumináltan a búcsúpuszi mellé jól megmarkolászta a fenekemet. Ami nekem jólesett, bár ez az intermezzo teljességgel értelmetlen és értelmezhetetlen volt számomra. Egy biztos: seggem jó, naaaagyon jó, izmosra tornáztam, már a régi nadrágokba bele sem fér a sok izom miatt.
És a tesóm megjegyezte, hogy egyáltalán nem vagyok már nőies ettől a sok edzéstől, és a férfiak nagydarabnak látják az ilyet. Ezután sírtam, és megtekintettem magam az egyik nagy áruház öltözőjében, ahol két, egymásra srég tükör van elhelyezve. Kb. tíz percet gyönyörködtem a meztelen körvonalaimban: és nem értettem, miért kell ilyeneket mondogatnia, mikor amit én látok, az arányos, a hátamnak szép íve van, nincsen rajta háj, derekam, jól kirajzolódó derekam van; sőt! A hát és a fenék egymáshoz képest is arányos (szerintem). K. szerint hellingeri értelemben én vagyok a család fekete báránya, akibe mindenki belerúg, és akin kitölti a frusztrációját - én meg a jó gyerek-jó testvér-de-praktikus-hogy-nincs-senkije szerepet alakítom. Ez az, amiből legszívesebben sikítva lépnék ki.
Szóval, ne csodálkozzatok, ha nem tudok összefüggően írni az elmúlt napok eseményeiről - valahogy úgy érzem, minden erről szól most, és bugyognak föl a családi minták - el-elgondolkodom bizonyos családtagok szerepén, helyén a rendszerünkben. Ma reggel az apai nagyapám jutott eszembe, akit szerintem senki nem értett meg, aki egész életében elfojtotta a háború borzalmait - hadifogolyként, huszonévesen csontra fogyott és szembenézett a halállal. Ki vagyok én, hogy megmérjek egy ilyen embert?!

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése