2013. június 5., szerda

ezért nem írok

Holnapután kezdődik a 3 napos monstre lelkizés - családállítás, dráma, kinek mi segít...Nagyon rá vagyok pörögve a témára, és egyre kevésbé tudom kontrollálni a bennem megbúvó elfojtásokat. K. szerint jó úton járok - már reggel a metrón is mindenféle eszembe jut, és spontán elönti a könny a szemem. Valami gát fölszakadt, és haladok önmagam felé.
Ugyanakkor aranyat ér, hogy van nekem K., aki lényegesen előrébb jár a folyamatban, és segíteni tud - a reakcióimat értelmezi és biztat. Szerinte ez a lehető legjobb útvonal. Csakhát, roppant fájdalmas. Az önmegismerés, elemzés, elengedés, megbocsátás azzal jár, hogy először rosszabbul van az ember. Ez a tisztulás része.
Egyre kevésbé vagyok toleráns a családommal. Irritál, hogy anyukámon az el-nem-fogadást érzékelem. Neki évek óta az a baja, hogy "ezoterikus" vagyok. Valójában az a baja, hogy nem az vagyok, akit ő elképzelt magának - tulajdonképpen lehetnék materialista, buzgón vallásos, bármi. Az lenne az oka az egyedüllétemnek, meg minden másnak is. Ja, az egyedüllétemért 50%-ban én vagyok ám a felelős, ha még nem tudnátok. Mostanában mesélgetek K-nak, aki totál kiakad a családomon - az én kedves, rendes, konszolidált családomon. Én, akit be lehet vonni a családi játszmákba, akit fekete bárányként lehet kezelni. Akibe bónuszként bele lehet egyet rúgni, ha más nincsen kéznél.
Én meg egyre inkább úgy érzem magam, mint egy 2-3 éves toporzékoló kisgyerek - visítani lennem kedvem, hogy vegyenek észre, és értékeljék az értékeimet. 
K. közölte, hogy nekem csak egyetlen dologra van szükségem: hogy valaki olyannak fogadjon el, amilyen vagyok. Szerinte nekem mindenki olyan jól meg tudja mondani, milyennek kellene lennem (persze nem olyannak, amilyen most vagyok); a tesóm pl. pontosan tudja, hány kilót kellene fogynom, és anyukám is osztogatja rendesen az avíttabbnál borzasztóbb tanácsokat arról, mennyire nem lehetsz őszinte egy férfival (ő csak játszmákban tud gondolkodni). Mintha csak apu próbálna megérteni.
Annyira gyűlöltem gyerekkoromban azt a mondatot, hogy "olyan vagy, mint anyád!" és "ne hisztizz!" - mikor még el sem kezdtem hisztizni...

Péntek este tesóméknál, amikor ők már visszavonultak, nem bírtam visszafojtani a bánatomat, és elsírtam magam, mert eszembe jutott, hogy az összes volt barátnőmnek a suliból van már gyereke, és hirtelen kilátástalannak éreztem mindent. És akkor az édesanyám ahelyett, hogy átölelt és megvigasztalt volna, hogy én így is értékes és szerethető vagyok, jött ezzel az 50%-os dumával. Még jó, hogy nem ment pszichológusnak! Apu egy fokkal jobb volt, megpróbált értelmesen elbeszélgetni a témáról, és mondta, hogy szerinte túlságosan lekötöm magam szellemileg is - ez sem ölelés volt, de ő intellektuálisan eltávolítja magától az ilyesmit. Ami nem menti föl teljesen, de még ezzel együtt is emberibb volt a reakciója. És megint azt magyarázgattam nekik, hogy én mindent megtettem, higgyék el - mintha egy rossz kisgyerek lettem volna.

Sajnálom, már megint bőgök. De egyszerűen annyira fáj!

2 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. Megértelek. Tudom, mennyire fáj, hiszen én is fekete bárány vagyok / voltam. És egyetértek K.-val: az kell, hogy vki olyannak fogadjon el, amilyen vagy. De miért a családodtól várod ezt?! Látod Őket kívülről?! Képesek a pozitív változásra, a fejlődésre?! Ha nem, miért vársz Tőlük olyat, amire képtelenek?! Ne várd el, hogy megöleljenek Téged, vagy együtt érezzenek Veled, hiszen nem a Te szinteden vannak, már régen nem. Sírj csak! Sírj annyit, amennyi csak jól esik! Ez is segít a tisztulásban... És örülj bármilyen pozitív változásnak részükről. Az én szüleim változnak, mert nyugodtan és határozottan kinyitom a szám. Nem védekezem, nem magyarázkodom, hanem kiállok magamért. Drága, te egy rendkívül értékes és szerethető ember vagy!! Hidd el, higgy a barátaidnak!! :-)

    VálaszTörlés