2013. május 7., kedd

választ kapok

Ez lesz az utolsó bejegyzés Gardróbosról. De választ kaptam a kérdéseimre, amiken az utóbbi hónapokban rágódtam - tisztáztunk pár dolgot, és noha a reakciói számomra hagytak némi kívánnivalót, úgy döntöttem, tiszteletben tartom az érzéseit, és azt, ahol éppen jár az életében. 
A kínos beszélgetésre úgy került sor, hogy egyik nap dokinál volt, másnap pedig érdeklődtem, mi van vele. Azt a választ kaptam, hogy semmi. Amikor pedig ennél konkrétabb információt kértem, akkor kitört belőle, hogy ha annyi nem volt bennem, hogy a szülinapjára egy sms-t küldjek, akkor ne kérdezősködjek ez után se.  Hát, nem esett jól, de úgy voltam, hogy valamennyi önérzetem még maradt, és megkérdeztem tőle, hogy ugye nem képzeli azt, hogy a születésnapjának figyelmen kívül hagyása minden előzmény nélkül volt? Merthogy én azt éltem meg az elmúlt 3-4 hónapban, hogy gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra le lettem szarva. És hiába jöttem hozzá, minden szavamat kiforgatta, félreértelmezte. Szóval, én csak reagáltam arra, ami ki lett osztva nekem. És akkor módomban állt végighallgatni mindazt, ami Gardróbosnak az elmúlt három évben rosszul esett. Ezek egy részéről tudtam, csak én azt hittem, hogy bizonyos dolgokat már megbeszéltünk. De tulajdonképpen jól tippeltem, mert még a decemberi dicséretemet is, miszerint milyen sokat fejlődött rövid idő alatt, még ezt is sértésnek értelmezte - ti. hogy én belőle ezt nem nézem ki. Ez nem így van, de mindegy, úgysem győzhető meg. Merthogy ő végig azt érezte, hogy okosabbnak gondolom magam, meg állandóan beszólogattam neki - ez az, amit én úgy nevezek, hogy sajátos humor, és szerintem nem azonos a humorérzékünk, bár szerinte egyáltalán nem vagyok humoros. Nos, én nem tettem neki fel azt a nagyon is jogos kérdést, hogy ezt miért 3 év után kell megtudnom (azaz: ki is nem volt akkor őszinte ebben a kapcsolatban?!). A másik óriási sérelme az, hogy én nem kértem tőle engedélyt, hogy írjak róla ebben a blogban, és kiteregettem ország-világ elé a magánéletét. Nos, itt egy kicsit vetítettem, de K. szerint ebben az esetben nem kötelező őszintének lenni. Közöltem vele, hogy ez a napló már nem létezik. A többi azonban igaz: ti. senki sem szerepel név szerint, ill. kb. 3 ember olvassa, valamint a nemzetközi keresőprogramok. Annak idején szándékosan nem magyar oldalon indítottam el ezt az írást, mivel nem akartam szegény K. sorsára jutni, hogy kitegyék valamelyik írásomat a főoldalra...bár így ismerte meg férjét, és az azért nem lebecsülendő. De a blogom főszereplője én vagyok, és mindenki vegye tudomásul, hogy csak mellékszereplőként jelenhet meg!
És a vádak itt még nem értek véget: merthogy megrendült bennem a bizalma, holott rólam soha semmit nem mesélt senkinek. Mire én közöltem, hogy ezt nehezen tudom elképzelni azok után, hogy a többi - és nálam régebbi- barátnőiről mi mindent elmondott; bár én a magam részéről természetesnek veszem, ha rólam is mesélt ezt-azt nekik. De hát én amúgy sem érdeklődök iránta, hanem kíváncsiskodom, és irigyelem(!???!!) az ő nyomorukat (gondolom, itt nem csak magára, hanem a többi érdekes magánéletű kolléganőmre is célzott). Nos, ezzel nem tudok mit kezdeni, és  közöltem, hogy az irigységes rész nem rólam, hanem róla szól A kíváncsiskodásomról meg annyit, hogy ha nem érdekelne a sorsa, akkor nem adtam volna neki kölcsön egy könyvet, ami segíthet. Az okosságról is csak annyit, hogy én is sok mindent megosztottam vele, és egyszerűen azért, hátha lesz olyan, amin el tud gondolkodni - azt nem említettem meg, hogy nekem 10 kemény évembe került, és csak eddig jutottam el - de hátha neki sokkal gyorsabban mennének a dolgok...(tudom: a pokolba vezető út...)
Azt is elmondtam neki, hogy én mennyit szenvedtem ez alatta  4 hónap alatt, mennyi mindenen elgondolkodtam -nem várom persze el, hogy átérezze, hiszen volt egy olyan érzésem, hogy erre nem is igen kíváncsi. Valahogy már eldöntötte magában  a dolgokat, csak éppen a szájával mást kommunikált. Jött például azzal, hogy mennyire megbántottam, de nem haragszik - ??? most akkor mi van? melyik nem igaz?! Meg hogy ő is sajnálja, hogy így alakult, és reméli, hogy egyszer minden rendbe jön, és újra...Én őszintén megmondtam neki, hogy ebben nem hiszek. Ő persze soha nem mondja, hogy soha...Hagytam:  viszonyulhatunk egymáshoz, mint normális kollégák, segíthetünk egymásnak - de én nem tudok, nem tudnék olyan emberben megbízni, aki nem bízik bennem, és aki 3 évig megjátszotta magát valamiért.

----------------------
Ilyen hát egy barátság vége. Nagyon fájt, utána sírtam K-nak, aki egyre mélyebbre és mélyebbre ásott, hogy azt lássam, ami mind emögött van - a saját bizalom-problémámat, amit kisgyerekként gyűjtöttem be. 

Egyvalamit most sikerült megtanulnom: Fejlődhetsz akármennyit, erőlködhetsz akármennyit - a megítélésed rajtad kívül áll, nem tehetsz érte semmit. A másik olyannak lát, és annyit hisz el belőled, amennyit akar. Fölösleges minden olyan törekvés, ami a megfelelésre irányul.

A sors különös fintora, hogy az élet pont most juttat el konkrét eseményeken keresztül el olyan felismerésekhez, amikről már annyit, de annyit olvastam, csak éppen nem tudtam átélni, befogadni...Hát, lehet abban valami, hogy csak konkrét történéseken keresztül fejlődhetünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése