Tegnap voltam kint a gyógyítónál a csoportfoglalkozáson. Az biztos, hogy nehezen tudnék bármit is írni róla, mert ez egy kívülállónak valami nagy mórickaságnak tűnne. Némileg nekem is érthetetlen volt, pedig én elég rendesen összeolvasgattam az elmúlt években mindenfélét a legkülönfélébb témákban. Úgy érzem, a valóságról csak morzsányi jelent meg, és az sem egészen fedi le azt, ami van. Az Univerzum hierarchiája engem már a múltkor is megzavart, és rákérdeztem a gyógyítóra, hogy akkor ez most hogy van, mit minek nevezünk, és bizonyos dolgok között mi a különbség (gyanítom, hogy leginkább az elnevezésekben van a zavar, a különféle teremtmények egyszerűen csak más-más energiaszinteket jelenítenek meg). Most is volt ilyen terminus, amit nem igazán értettem; de majd legközelebb privát kezelésen rákérdezek.
Nagyon mazsolának éreztem magam, pedig sok mindent érzékeltem; csak azt hittem, hogy az hülyeség, amit látok.
Egyet megmondott a gyógyító: ezt nem az egónk zsírozására csináljuk, ez szolgálat. Nem tűrik az irigységet, rosszindulatot, a másoknak való ártást. Ha nem az ő (égi) törvényeik szerint élsz, elveszik a képességeidet. Viccelődött is némelyik fickóval, hogy nincsen megcsalás, meg ilyesmi...Úgy tűnik, az égiek kicsit szigorúbbak a földi törvényeknél. Gondolom, ezt csak a saját életünkre értik - másokkal lehetünk megértőek, empatikusak.
Hm. Lehet, hogy nem kellene az Árpi gyereket annyira sajnálni.
Tegnap a foglalkozás után elmentem K. barátnémhoz, akinél kiscsoportos barátnői dínom-dánom volt. Persze egész este azon viccelődtek, hogy nekem mit kéne látnom és mit nem; de alapvetően elfogadóak voltak. (A családomnak ezt nemigen fogom említeni, mert édesanyám sírva fakadna: ő már az asztrót is csak "csillagász szakkörnek" nevezte, annyira szégyellte az egészet, és az ezotériát okolja, hogy eddig nem tudott túladni rajtam...)
Régóta nem írogattam a leányzókról, de nagy vonalakban annyit, hogy K. és J. elkezdtek változni; K. ugyebár kilépett nagyon rossz kapcsolatából, pszichodrámára jár, ami nagyon jót tesz neki, de most sajnos az egyedülléte véget ért, mert bepasizott (szerintem még pár hónapot magára kellett volna szánnia, mert ő és az új ember is lelkileg sérültek, és nem dolgozták föl ez előéletüket); J. pedig családterápiára jár, hogy a lányával helyrejöjjenek a dolgok, edz és családállításra fog menni. Velük ellentétben B. stagnál: belemerül a különféle pasikkal való sms-ezésbe, kavarásba, ahelyett, hogy szembe nézne magával, a lelki bajaival. Gyilkolja a házasságát. És elvárja, hogy sajnáljuk érte. Állandóan kérdezgeti, hogy ő ezt miért csinálja, meg szereti a férjét, meg hasonló hülyeségeket, hogy mi nem tudjuk elképzelni, milyen, ha már nem lehet gyereked, meg ha folyamatosan kontrollokra jársz. Szóval a szokásos takarózások. A többiek már próbáltak ráhatni, hogy keressen egy szakembert, de le lettek hülyézve. Tegnap rajtam volt a sor, és elszakadt a cérna: jól megmondtam neki, hogy miért csinálja mindezt. Mert kényelmesebb önsajnálni és önbüntetni magát, felelősséget áthárítani a külvilágra, mint őszintének lenni magával és felelősséget vállalni a tetteiért, elfogadni és szeretni saját magát. Kicsit borgőzösen tekintett rám, de nem mert nagyon vitatkozni velem.
Mindenesetre eldöntöttem, hogy nem fogom ezt szóba hozni neki - ha egy nagyfröccsből nem ért, akkor többől sem értene.

Nem könnyű... megélni és elfogadni önmagunk. Úgy érzem, nekem sikerült, és ez olyan megnyugtató. Bízom benne, jól érzem.
VálaszTörlés