2013. február 3., vasárnap

lehetőség az áttekintésre

Úgy érzem, az élet lehetőségeket kínál- de csak arra, hogy helyre rakjak bizonyos dolgokat, nem arra, hogy önfeledten randizgassak.
Bár pénteken találkoztam a védikus asztro-sráccal, aki nagyon jó fej volt, viszont nem mondott akkora újdonságot a saját képletemre vonatkozóan. Helyette tényleg tisztázott egy-két dolgot, hogy az hogyan működik az ő rendszerükben. Érdekes volt, mert kicsit rávilágított a különbségre a védikus meg a nyugati módszer között - tényleg egészen másra használják a védikusat, más a szemléletmód. Persze maradtak még kérdéseim, de azt majd egy esetleges következő alkalommal beszéljük meg. És nagyon rendes volt a srác, de én egy nagydarab amazonnak éreztem magam mellette, szóval, azt hiszem, kölcsönösen nem vagyunk egymás esetei. De legalább megkaptam, amiért mentem, és nem okozott csalódást a történet.

Nem úgy az özvegyember, aki szerdán keresett, hogy ráérek-e csütörtökön. Mivel nekem a csütörtök fixen foglalt, így nemet mondtam, de szerintem nagyon korrekten megírtam neki, hogy jövő héten mely napok jöhetnek szóba, és hogy szóljon előre, mert ha valamit rászervezek, akkor azon nehéz változtatni. Aha! Holnap hétfő és le sem szart! Gondolom, az nem várható, hogy ha hétfőt, keddet, vagy szerdát is elképzelhetőnek tartom szerdán, akkor vasárnap még semmit ne tudjak, illetve, hogy én otthon ücsörögjek, hátha valamelyik nap ráér. Ez nagyjából az lenne, amit J. idejében tettem - vagyis, hogy állandó készültségben éltem, és valójában J. rendelkezett az időmmel. Hát, sorry, de erre nem vagyok hajlandó. Meg - most magunk között, de tényleg! - ha engem érdekel valaki, akkor nem tűnök el egy hétre, akkor sem, ha beteg vagyok. Adok magamról életjelt. Lehet, hogy nem találkoztunk személyesen, de ha tetszett volna neki, amit a webkamerán keresztül látott, akkor csak megpróbálta volna fenntartani az érdeklődésemet...És, azt se felejtsük el, hogy ha már az első találkozót 2-3 hét, mire összeszervezzük, akkor ez a későbbiekben sem lesz  intenzívebb...
Viszont nagyon hálás vagyok az unokatesómnak, mert ez a helyzet kibújatta a szöget a zsákból: komolyan el kellett gondolkodnom azon, bennem miért okoz ellenérzést, hogy családos férfival ismerkedjek meg. Gyatra indoknak érzem a váratlan anyaszerepet, mert igaz, hogy nem szeretnék hirtelen főállású anyja lenni egy vadidegen kisgyereknek, de alapvetően bírom a gyerkőcöket, meg ugye ezen a területen már oldottam is traumát, tehát a bennem fortyogó ellenérzés...valami másra kell, hogy irányuljon. És külön köszönet K. barátnőmnek, meg T. kisgyerekes kolléganőmnek, mert ők bizony segítettek akarva-akaratlanul is, hogy rájöjjek, valójában mi zavar.

A fortyogás T. miatt kezdődött, de olyan szintű ellenállás fejlődött ki bennem, hogy magam sem értettem, mire dühödtem ennyire be. T. ugye előállt azzal a gyógydumával, amivel korábban a tesóm és több, mások gyerekét nem nevelő szülő, hogy "de hogyan ne lehetne elfogadni a szerető társad mástól született gyerekét?!". Nem tudom, érzékeltetni tudom-e, de én erre kezdek begőzölni. Több okból: 1. egy olyan ember, aki már szülő, nem értheti meg a még nem szülő kétségeit, mert a saját kétségei ekkorra már elillantak; 2. egy olyan szülő, aki nem a más gyerekét nevelgeti, nem tudhatja, milyen a más gyerekét nevelgetni, következésképpen semmi jogalapja nincsen lelkiismeretfurdalást ébreszteni olyanokban, akiknek ezzel kapcsolatban kétségeik vannak - általában borzalmas, mézes-mázos hangnembe burkolva a mondanivalót, de valójában arra akarván figyelmeztetni, hogy mennyire csökevényes ember vagy, ha te ilyen kis apróságokon nem tudsz túllépni, nem tudod elfogadni, nem tudod megoldani, nem tudod...Nem is tudom! Számomra az egyetlen hiteles szereplő csak londoni Á. lehet, hiszen az ő férjének már van egy kisfia, míg Á-nak még nincsen gyermeke, így az ő megélései számomra mérvadóbbak, mint T., vagy más véleménye.   Még vidéki A. sem lehet mérvadó, mert náluk ő hozta a gyereket, és a párja az újdonsült apuka, így A. sem nyilatkozhat arról, a párja mit él meg a lelkében ezzel kapcsolatban.
Mindezzel együtt nagyon nehéz volt megemésztenem, hogy minden kísérletezésem dacára ilyen nehezen kezelem a dolognak még csak a gondolatát is. Amikor elmeséltem K-nak kétségeimet önmagammal kapcsolatban, és hogy mennyire zavar, amikor mások nyilatkozgatnak arról, szerintük nekem már hol kellene lelkiekben tartanom, akkor K. megjegyezte, hogy neki nagyon úgy tűnik, hogy mások ki akarnak oktatni arról, hogy nekem mi lenne a jó, illetve ami még rosszabb: T. pl. azt akarja elhitetni velem, hogy nekem már be kellene érem ezzel, mert ÚGYSEM JUTHAT JOBB. Amit K. egészségtelen hozzáállásnak tart. Megpróbáltam körvonalazni K-nak, hogy tudom, hogy más minőség párnak lenni, és megint más gyereknek, tehát a két szituációt nem lehet összehasonlítani, vagyis ugyebár alaptalanok abbeli félelmeim, hogy sorrend, meg versengés...És akkor K. helyreigazított: igenis jogosak az igényeim, és igenis UGYANAZ a két dolog, igenis össze lehet hasonlítani a két sorrendi listát, ugyanis H. úr, a családállítás atyja is kimondja: az üdvös az lenne, ha minden pár még gyermektelenül kerülne össze, hogy megtapasztalhassák, milyen egymásnak, egyetlennek lenni - ezek a csak együtt töltött időszakok, emlékek, ill. töltekezések azért fontosak egy pár életében, mivel az első gyerek születése tényleg megváltoztatja a kapcsolat minőségét: már a gyerek lesz a legfontosabb, és nem a párod. És H. úr valószínűleg nem a levegőbe beszélt, hanem tényleges rálátása volt a családdinamikára. K. is most töltekezik arra az időre, amikor már hárman lesznek, mert most lehet utoljára kettesben a párjával így, hogy egymásnak a legfontosabbak. Így az én igényem is jogos: szeretnék valaki férfiembernek legalább az életben egyszer a legfontosabb lenni. 
Megnyugodtam, ugyanakkor rájöttem, mi zavar engem piszkosul, mi nyomogatja nálam ennél a témánál a flippergombot: nekem ez a fajta "fontosnak érzem magam"-érzés soha nem adatott meg - az egyetlen hosszabb kapcsolatomban, J. mellett sem. És ha valamit igazán fel lehet róni J-nek, akkor ez: hogy mellette sem szereztem meg ezt a tapasztalatot. Márpedig nem szeretném enélkül leélni az életemet. És most már pontosan tudom, hogy a személyes kislistám mögött valójában ez húzódik meg, ez a soha meg-nem-élt igény. Tudom azt is, hogy ez részben az én hibám - az én koromban egy nő már túlvan 2-3 hosszabb együttélésen, így általában ezeket a tapasztalásokat már megkapta. Valószínűleg könnyebben elfogadja, ha egyszer nem ő lesz a legfontosabb. De nekem nem a másik gyereke az elfogadhatatlan, hanem az, hogy ezzel azt a lehetőséget veszítsem el, hogy időszakosan én legyek a legfontosabb, mivel ezt még soha nem éltem meg.
Ezt a témát most nem részletezem tovább, mert ha valaki ezt félre akarja érteni, az így is félreérti, aki meg olvas a sorok között, azt csókoltatom és köszönöm!

Ugyanakkor M. zavarbaejtő felvételt küldött át az egyik újonnan felkapott közvetítőtől, aki a kapcsolattípusokat - is- elemezte, és elsőre vihogtam, de aztán elkezdtem a nőt komolyabban megnézni, figyelni rá, és döbbenetes megvilágításba helyezett bizonyos dolgokat az életemben - pl. ragaszkodásomat B-hez. És ezzel kapcsolatban is az a fortyogás vett rajtam erőt: milyen alapon akarja bárki megmondani a frankót, hogy nekem X-szel, Y-nal, vagy éppen B-vel kapcsolatban már mit kellene tennem?!
Tulajdonképpen zavar, hogy kevesebb transzcendens élményem van mostanában, de a két dolgot összekötöttem: lehet, hogy az a gond, hogy folyamatosan meghallgatom mások véleményét arról, nekem mit kellene tennem, hol kellene már tartanom, stb...ahelyett, hogy csakis befelé hallgatnék, magamra, a belső hangomra, vagy akárhogy is nevezzük. Végül is csakis én tudhatom, hogy minek mi a szerepe az életemben. Pláne, mivel ezek a vélemény-nyilvánítók maguk sem tévedhetetlenek, csakúgy, ahogy az általuk kritizált források sem.

Így mától kezdve eggyel több feladatom lesz: nem csak az, hogy próbáljam megőrizni a mindenkori belső egyensúlyomat, nem zavartatva magam a külvilág hülyeségeitől, hanem az is, hogy jobban figyeljek befelé, a saját megérzéseimre, hátha egyszer megszólal a felsőbb énem. (Bár néha egészen úgy tűnik, mintha beszélne...)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése