...nem vers ez, de...valami más. Nem tudom, mi van velem: szerelembe bizonyosan nem fogok esni. Mégis úgy érzem, GA most fontos. Vagyis a kettőnk között rejlő titok fontos. Tegnap megint kiszabadult belőlem a fűzfapoétaság dzsinnje. Egyszer csak jön egy sor, és vele az érzés, de most már nem nagyon erőltetem. Ha akar, kiszabadul. Ha nem akar, úgy is jó.
Aztán tegnap találkoztunk. Előtte reggel nézegettem a nőket a metróban. És hirtelen bevillant, ismét láttam őt, a Firenzei Kalmárt. Azon kezdtem el gondolkodni, mitől nő a nő. És valahogy az ő szemével kezdtem el nézni az asszonyokat-lányokat. Szinte belepirultam - mert annyira nem láttam őket nőiesnek. És megértettem. E reneszánsz arcocska, a klasszikus vonalak, mindaz, ami kilóg belőlem a mai szépségideálhoz képest, a Firenzei tréfája erre az életre. Ha már az a bosszantó dolog történt meg vele, hogy nőnek volt kénytelen születni, olyan nő akart lenni, mint a saját nőideálja. Hát, mégis nő vagyok. A gondolataim ellenére, vagy éppen azért. Egy nő, akiben ott van a firnyákos Kalmár.
Attól tartok, ezek után nem sokat fogok a "szakemberek" véleményére adni, hogy milyen is legyen egy igazi nő. Pontosan tudom, hogy ahhoz fogok igazodni, amit a tükörben, vagy éppen GA szemében látok.
-------------------------------------------------------
...nem első osztályú beszélgetőpartnerek. Ezt Hősnőnk kénytelen-kelletlen, de elismerte magában. Az igazi párjában a szellemi társat is keresi, az önfeledt beszélgetéseket - GA-val nem értik meg egymást szavak nélkül, viszont meghallgatják egymást, és ez is valami.
A büfésoron ültek le. A férfi fájlalta derekát (talán megfázította), éhes volt picit, és nagyon melege volt. Fűszeres csirkét vettek, s közben mindenféle lényegtelen dologról csacsogtak. Hogy mit tettek hétvégén, és mit nem, GA-nak mit kellene tennie derekával, és mit nem, ki melyik részét kéri a csirkének, valamint GA nem szégyellt egy meglehetősen vulgáris megjegyzést is belefűzni mondandójába, mikor a lány valamit kérdezni akart - bizonyos méretekről. Hősnőnk nem hagyta magát zavarba hozni, és felvette a kesztyűt. A plázából kifelé már jócskán belemerültek a pajzán élcelődésbe, érdeklődésbe.
A lány megkönnyebbült, mikor a hegyre felértek, mert az esti panoráma, a lemenő nap elvágta GA sikamlósságát. Néha csak ültek egymás mellett hallgatagon, vagy más, szellemibb, lelkibb témákról beszélgettek. Ki mit szeretett a másikban, GA fotóstehetsége, családja, a feleségével való megismerkedése is szóba került. Hősnőnk meghatódott, amikor GA elmondta, hogy az asszony mellett az volt a legnagyobb érv, hogy sokkal egyértelműbben, őszintébben kifejezett, megélt érzelmeket tapasztalt vele, mint addig a többi nővel. Úgy érezte, GA igazat mond, és ezek mellett a többi tény eltörpül, nem számít, és amúgy sem az ő házassága, nem az ő meccse.
GA sokat mosolygott, a lány pedig szerette volna megfejteni - nem a mosolyt magát, hanem azt, mitől érzi olyan ismerősnek, mintha már több élete ismerné. Elnézte ezt a pompás nagyvadat: Skorpió, Oroszlán ascendenssel...Tömör, reneszánszos izomzat, hosszúra növesztett szőke sörény, egy copfban megzabolázva, gondosan nyírt szakáll-bajusz, és azok a hideg szürke szemek, amik olyan szépen lágyulnak el, ha elmosolyodik...Nézte, s nem értette - meg is jegyezte neki: még mindig nem tudja eldönteni, a férfi vajon tényleg olyan szép-e, vagy sem. Arca vagy gyönyörűnek tűnik, vagy hihetetlenül groteszknek. Titokban mindig jól érezte magát e szép ember mellett, mert ez a szépség már csak esztétikailag érintette meg, és valahol hálás volt a feleségnek, hogy nem neki kell a nehéz élethelyzeteket megélnie vele.
Elnézte, és hirtelen meg tudta fogalmazni: GA pontosan olyan, mint egy 16. századi angol, vagy skót nemes, aki most lépett ki Shakespeare egyik drámájából. Furcsa volt ez az érzés, hiszen először kötötte GA-t össze a távoli múlttal.
Ahogy a táj egyre jobban elcsendesült, úgy lettek ők is egyre meghittebbek, úgy osztottak meg egyre komolyabb gondolatokat egymással. GA ismét előhozakodott azzal, a lány mekkora hatással van rá, most is, ebben a percben (valóban, a mosolyában mindig mintha lenne valami félsz, és remény is).
És Hősnő úgy érezte, nincsen vesztenivalója, és elmondta, mennyire meglepte önmagát is az előző találkozásuk - a csók, az érintés milyen indulatokat váltott ki belőle. És azt is, hogy mennyi mindenen elgondolkodott ennek hatására magával kapcsolatban, a múltjáról, a felelősségről...És azt is, hogy ezért hálás GA-nak.
Amíg a kocsi felé mentek, a férfi keze belecsúszott Hősnőébe: olyan volt, mint régen: nagy, puha, meleg, óvó...A kocsinál átölelte, és megcsókolta. Aztán csókolta és ölelte a kocsiban, majd később a lány lakásán is, a kanapén. Csókolta és ölelte, ruhában, és ruha nélkül. És megadta mindazt a gyöngédséget és figyelmet, amit a "nőies" körülmények lehetővé tettek.
Úgy tűnt, mindketten elégedettek, noha zavarban is vannak. Feltették azokat a buta kérdéseket, amiket kezdő szeretők egymásnak feltehetnek azzal kapcsolatban, vajon mennyire találja a másik megfelelőnek őt...
Amikor végül a karjaiban tartotta, Hősnő végtelenül finomnak, nőnek érezte magát. Annak ellenére, hogy kénytelen volt megállapítani: az előző alkalommal érzett szikra és bizsergés már nem volt ott, nem érezte azt az elementáris késztetést - helyette valami irtózat-féleség bújt meg tudata rejtekében. Mert mit is tett ő, és hogy is tette? No és kivel...
Kicsit örült, hogy nyer két hetet, mert GA nyaralni megy, és csak utána, talán utána kerül sor arra...
A férfi búcsúzóul átölelte (sokadszor), és megjegyezte, hogy azt érzi Hősnőn, hogy még mindig bizonytalan magában, de ezen változtatni fognak. Majd azt is közölte, mit fog vele legközelebb tenni...
---------------------------------------------------
GA az árnyékom. Szembesít a bennem élő, leláncolt teremtménnyel. Vele talán van esélyem megélni azt a nőt, akit eddigi életem során nem tudtam. Megszeretni, elfogadni ezt a láncos, agresszív-félénk teremtményt. Még az ellenérzéseim mellett is meg fogom tenni, annál is inkább, mert...
...ma furcsa érzések, képek kavarogtak bennem. Felvillantak. Láttam egy leláncolt macskafélét (rendszertanilag behatárolhatatlant), amint elüvölti magát, kusza versfoszlányok törtek elő, hogy utána költeménnyé soha ne váljanak, és láttam, igen, igen, sokszor láttam a Firenzei Kalmárt: amint este, gyertyafény mellett egy ládikában a pénzét számolja - oly egyedül volt, mindent egyedül ért el! És megjelent a Firenzei mellett jóbarátja, a sármos nemesifjú (GA). A vállára tette kezét, néztek egymásra bajtársiasan, gyengéden, hófehér keményített ingben, brokátmellényben. Nem tudtam meg, ki volt GA; mint ahogy azt sem, vajon férfi-bajtársként inkarnálódott akkor, vagy inkább egyike volt a Firenzei szeretőinek (netán férfiszerető volt?). Nem számít.
Ezek a képek önkéntelenül, teljesen spontán módon, mondhatni kiszámíthatatlanul törnek rám. Nem én irányítom őket, mint ahogy az utóbbi időben szinte semmit sem irányítok az életemben. Csak megélem.

Ezt jó volt olvasni. Tetszik, ahogy írsz. Szinte átéltem, mint egy regényt. Most már értelek...
VálaszTörlés