2010. július 3., szombat

lustaságom története

Nem, nem mentegetőzni akarok. Csak tényként állapítom meg, hogy hét közben, így nyáron, amikor nem edzek, akkor társasági kötelezettségeimet teljesítem. Noha az asztrológiaórák szünetelnek, Távoli Barátomék ilyenkor látogatnak haza az óceán túlfeléről, és ilyenkor olyan igények merülnek fel, hogy hetente akár többször is találkozzunk. Mivel Távoli (vagy inkább távolba szakadt) Barátom erre a hétre facér maradt -a neje a családdal elutazott egyéb rokonlátogatásokra, ő pedig itthon maradt az utaztathatatlan gyerekpótlék-ebekkel- magányából folyamatosan agitált, hogy menjek falusi kastélynéző-kutyasétáltatásra. Egyszer kimentem hozzájuk (pontosabban bejött értem kocsival), és alaposan kisétáltuk-beszélgettük-főztük magunkat. Szerette volna, ha még egyszer kimegyek - gondolom, az aznapra beszervezett itthonmaradt barátok visszamondták-; de hát ami nem megy, az nem megy...Egyévnyi távolléteket nem lehet nyaranta pótolni...és én még a ráérősebb ismerősei közül vagyok...
No, nem is ez a lényeg, hanem az a csodálatos élmény, ami visszaröpített a boldog filosz-létbe - ha csak pár percre is! A., ezért most nagyon fogsz irigyelni; de muszáj leírnom!!! A Távolbaszakadték egyik felmenője mániákus könyvgyűjtő volt, így a családi könyvtár egzotikus, már-már ódon hangulatú a sok régiségnek köszönhetően. Most alkalmam nyílt kézbe venni egyik-másik egzotikusabb darabot...Hát, igen, meg is beszéltük, micsoda hátrány, hogy a fiatal bölcsészek csak szöveggyűjteményekben, elemzett forrásanyagokkal találkoznak - nehéz ugyanis belehelyezkedni a régiek helyzetébe. Nehéz fölmérni, miről is volt szó. Mármint átérezni, mit jelentett a könyvnyomtatás, mit jelentett könyveket birtokolni...olvasni...írástudónak lenni...
Nem tudom, mivé lehettem volna, ha egyetemista koromban a kezembe vehettem volna egy-egy ilyen csodát!
Furcsa érzés: múzeumokban számtalanszor láttam már ennyire régi bőröket, régi nyomtatványokat...de az más. Nincsen szaguk (elzárják őket hermetikusan); nem tapinthatod meg; nem keresgélheted a  nyomda vízjelét, nem bogarászhatod a felismerhetetlen, egyedi betűtípusokat. Olyan volt, mintha valami szentséget osztottak volna ki: Elsőnek egy 1553-as Galenus összest kaparintottam meg - alaposan beleszagoltam, majd akkurátusan megnézegettem. Hiába: latin tudásom meglehetősen hiányos! :-)) A megdöbbentő az volt benne, hogy tudtam: valaha ezért a zsebkönyv méretű kötetért súlyos összegeket fizettek, hiszen minden valamirevaló egyetemen ebből - is- tanultak az orvostanhallgatók. Kezembe fogtam, és elképzeltem, hány diák kezében fordulhatott meg - köpönyegben rótták a poros utat Bologna, vagy Párizs felé, latinul társalogtak, olcsó gyertyát égettek rossz szagú fogadók padlásszobájában, és ha szerencséjük volt, akkor nem szedtek össze szifiliszt az örömlányoktól...Persze hasonló gazdái lehettek az 1580 körüli Aesopus mese-gyűjteménynek - ez egy kétnyelvű kiadvány volt: a görög mellett latinul is olvasható - bizonyára a "bunkók" részére, akik még ógörögül sem tudtak :-))
A magyar kötetek valamivel későbbiek voltak, és leginkább a 17. századi, többkötetes ájtatos iratokon viccelődtünk - mivel ezekre vármegyénként kb. két kompetens személy jó, ha akadt...Viszont külön érdekes volt nézni a "helyesírást". Azoknak, akik nem nagyon tanultak a magyar helyesírás fejlődéséről, csak annyit írnék, hogy mivel a helyesírás gyakorlatilag nem létezett, minden egyes nyomdász kialakította a maga karakterrendszerét. Erre azért volt szükség, mert a latin ábécé nem fedte le  a magyar hangzórendszert, a mellékjelek pedig nem voltak egységesek - a tájszólásban való rögzítésről ne is beszéljünk. (Ezzel természetesen csak igen-igen felületesen utaltam a problémára!!!) Gyakorlatilag alkalmam nyílt betekinteni többféle helyesírásba is - és teljesen korrekt dolgokat tanultunk ezzel kapcsolatban :-)) Megjegyzem: valamit azért tudtak a korabeli nyomdászok, mert Távolbaszakadt a kezembe adott egy 1639-es Verbőczy Hármaskönyvet (akkor még nem így írták ezt a nevet sem, természetesen!), és elég bonyolult dizájnja, tördelése volt.

Azt hiszem, ezt sosem felejtem el. Elgondolkodtam, mi is egy könyv életének értelme. Tényleg addig él, amíg kézbe veszik, használják. Hozzánő a tulajdonosához. De hány könyv tud összenőni veled, szimbiózisban élni veled? Amíg csak 4-5 könyved volt, egy ócska ládában, addig ezt a kapcsolatot könnyebben érzékelhetted. Amíg vállakozó kedvű vándordiák voltál. Addig csak a kék égbolt volt fölötted, és tágas volt a tér...

1 megjegyzés:

  1. Ó! Nem irigységet érzek, hanem örömöt, hogy átélhetted! Ahogy olvastam a soraidat, olyannyira "vizualizálódott" a dolog, hogy láttam a könyvtárat és a könyveket, tapintottam a bőrkötést, beszippantottam a lapok illatát... Csodás élmény lehetett!

    VálaszTörlés