2010. április 7., szerda

a Firenzei Kalmár megjelenik

Megérkeztem a nagy vidéki kiküldetésből. Összességében jobban sikeredett, mint reméltem. Féltem, hogy az én kétségbeejtő érzéseim, helyzetem lesz terítéken, de nem, "szerencsére" akadnak egyéb dolgok is, amik a családomat lekötik. Meghúzódtam, amennyire tudtam, a srácokkal foglalkoztam - bár ez most inkább a kissebbiket jelentette, mivel a nagyobb tanult, vagy hadakozott a nővéremmel tanulás címszó alatt. Okos a gyerek, csak szööööörnyen lusta! A kicsinek olvastam, játszottam vele (magam is meglepődtem, mennyi ideig és milyen jól!)...

Ami nagyon furcsán érintett, az az egyedüllét hiánya. Az utolsó napon egy viszonylag rövid időre (egy-két órára) kettesben maradtunk édesanyámmal, és csak bámultam kifelé a teraszra, meg a kertre...Akkor tudatosult bennem, hogy mennyire igénylem, hogy egyedül lehessek. Mások mindig is csodáltak azért, milyen jól elfoglalom magam egyedül, nincs az a folytonos sajtkukac-kényszerem, hogy társaságban legyek, és van egy csomó dolog, ami érdekel, leköt...Csakhogy én mindig ráfogtam ezt arra, hogy az élet szorított rá, hogy önmagamban is jól érezzem magam. Most szinte fellélegeztem, hogy egy kicsit egyedül maradhatok a gondolataimmal. Néztem ki a verandaajtón, ki a naplementébe, a növények közé; láttam az aurájukat is talán, és megnyugodtam. Nem voltam boldog, csak tudomásul vettem, mennyi mindenki lakozik bennem. Az egyik ilyen valaki függetlenségre tör. A másik szeret néha visszavonulni, és a saját babérjain ücsörögni...

...és akkor megint megláttam a Firenzei Kalmáromat. Rezignált elégedettséggel köszöntöttem: régen nem láttuk egymást, jobban mondva régen nem jelent meg nekem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Firenzei Kalmár a többi Á-któl, meg B-ktől eltérően nem kifejezetten behatárolhatóan valós személy. Vagyis másnak nemigen valós, rajtam kívül. Így aztán kiírhatom a  nevét rendesen. Azt, hogy firenzei illetőségű, én jöttem rá. Évekkel ezelőtt részt vettem egy olasz körúton, és noha nagy tisztelője vagyok a középkori Itáliának, egyedül Firenzében fogott el egy olyan érzés, hogy "itt otthon vagyok". Akkor nem értettem ezt a furcsa kötődést, mígnem pár évvel később, amikor J-vel már minden halódóban volt, az egyik tarot-kártya vetést kis meditációval kötöttem össze, és megjelent a Kalmár. Az, hogy valamit látok akár meditálás, akár reiki közben (bár talán az álmokra vagyok a legfogékonyabb), elég ritka, ezért jelentőségteljes esemény. A képregényszerű képekből pedig összesen kétszer sikerült "történetet" összeraknom. Szóval, megjelent ez a vonzó fiú - egyik kedvenc színészem külsejét vette kölcsön; gondolom, ez jelzésértékű, hogy ilyen helyes volt ő, és apránként összeállt egy történet. Tudtam, hogy amennyiben egy archetípus-szerűségről van szó, akkor valamit rólam akar üzenni. De a  történet elég koherens lett, és kezdtem úgy gondolni, hogy ezek emlékek egy korábbi életből, amik valamire figyelmeztetni akarnak. A Firenzei Kalmár egy meglehetősen okos, jóképű, gazdag fiatalember volt, akibe egy leányzó menthetetlenül beleszeretett. Bár a lány is szép és tehetős volt, valami miatt az az érzésem lett, hogy a kalmár mégis kényszerként élte meg a házasságukat. Mire megszerethette volna a nőt, aki sokat szenvedett miatta lelkileg, a nő meghalt. Így kalmárunk egyedül nevelgette fel fiukat, és soha nem nősült újra - helyette mindig tartott egy ajándékokkal elhalmozott szeretőt. Tudom, ez így sztorinak nem valami eredeti, de ezt sikerült összerakni a képekből-érzésekből...És végül az is beugrott, hogy én nem a nő, hanem a Kalmár voltam.
Akkor úgy értelmeztem, hogy azért akkor bukkant föl, mert talán J. volt a nő, vagy az egyik szerető...és fel akarta hívni a figyelmemet még valamire, de sajnos nem sikerült neki...Elég hosszú ideig jelent meg nekem, aztán ez abbamaradt...vagy másfél évre(?).
És most újra eljött. Nézett, és láttam a lányt is, de inkább boldognak - és a szívem sajdult belé - nem azért, mert ők boldogok voltak, hanem azért, mert éreztem az időt; hogy miért nem AKKOR voltam okos és tudtam azokat a dolgokat, amiket most...hogy elvesztettem Őt, és nem hozhatom vissza, nem kárpótolhatom...Sírni lett volna kedvem.

Milyen furcsa! Nem B. miatt szoktam legtöbbször sírni mostanában, hanem mindenért, ami valaha voltam, és amit már nem hozhatok vissza. Azokért a pillanatokért, amik mind ajándékok voltak a kedveseimtől - akár három éve, akár 500 éve szerettük egymást...

Megjelent, és rögtön leszögezte, hogy nem ő a hunyó. Ugyanis éppen azon gondolkodtam, hogy jó volna nem elnyomni, hanem tudatosítani magamban azt a szerepszemélyiségemet, aki ádázul védelmezi a függetlenségemet. Szóval Kalmár leszögezte, hogy nem őt keresem. De akkor miért jelent meg?!

Őszintén szólva, azért lelkiekben is hozott sok újdonságot ez a pár nap, amiknek konkrét foganatja lett: elmélyedtem tesómék feng shui-könyveiben, és elhatároztam, hogy rendbeszedem ilyen szempontból a lakásomat. Tulajdonképpen csak azt érzékelem hónapok óta, hogy erőtlen vagyok, a lakás meg szétfolyik, rendetlenség van, és valahogy az energia sem a régi...Talán a feng shui-ra volt szükségem ahhoz (bár B. mindig viccesen nyilatkozott róla, de ő egy forrófejű racionalista, és ez fogja a vesztét okozni!), hogy megkapjam a végső lökést: muszáj rendet tennem az otthonomban, mert ez a záloga annak, hogy az életemben is rendet tarthassak! És ez vonatkozik a testi erőnlétemre is - a nővérem finoman fogalmazott, mikor közölte, hogy vagy most kezdek el magammal komolyabban foglalkozni, vagy egy-két éven belül elfolyok, és gyógyszereket szedhetek vérnyomásra, stb...Mivel az utóbbi időben én magam is sokkal szétfolyósabbnak látom magamat (gondolom, ez a lelkiekre is igaz), ma bőszen nekiálltam tornaórát keresni, és edzettem is: újra ráültem a szobabringámra, utána pedig elővettem az egyik gerinctornás dvd-met...Ezen kívül péntekre hívtam egy lakatost, hogy állítsa be végre a bejárati ajtómat. És elkezdtem a szelektálást...Olyan jó lenne újra 38-as nadrágot hordani, nem 40-est! Pedig elvileg csak pár centi választ el tőle...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése