Csak a hőség, az állandó. A hangulatom hullámzik. Ezért sem írogattam. Pénteken B. elkapott az udvaron, hogy akkor megyek-e délután az étterembe. Hm. Mondtam neki, hogy nem. Ő meg sajnálkozott. Persze most is hárít, mint mindig - hogy annyi teendője volt, és K-t kérte meg, hogy szervezze meg helyette(???) az összejövetelt, ti. szóljon az embereknek. Nem tudom: csak álltam a hőségben, bután, nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy én nem megyek, mert...És máskor hívjon személyesen, és amúgy is, soha nem csörget meg, mindig én keresem. És megkaptam az újabb sajnálkozást, hogy mennyire kedvel engem, milyen jó velem beszélgetni, mert én annyira különleges személyiség vagyok.
Hirtelen helyére került minden. Mi nem vagyunk barátnők. Már nem. Az, aki kedvel velem beszélgetni, mert annyira különleges vagyok, az nem barátság.
És tovább faggatott, és akkor már a könyvet is megemlítettem, de elbőgtem magam és elrohantam; otthagyva egy füstölgő nőt, aki utána a haragját A-n, a "könyvpostáson" vezette le. A. később erről nem volt hajlandó beszélni.
Én meg beültem az irodámba, és bámultam magam elé. Magamra zártam az ajtót. Senkit nem akartam látni.
Később, hétvégén tettem helyére a dolgokat. És most már hálás vagyok B-nek, aki annyi szörnyűséget - főképp őszinteséget- volt kénytelen tőlem elviselni az évek folyamán.
A helyrerakást megkönnyítő "üzenet" egy könyvből jött. Milyen furcsa! Bementem megvenni egy könyvet a gyógyításról, és helyette megvettem egy amerikai látó könyvét a karmáról, mert úgy éreztem, ez kell nekem. A könyv sok helyen nagyon didaktikus (az amerikaiak képtelenek elszakadni a szájbarágós stílustól), de úgy 250 oldal után utolért a nekem szánt 2-3 mondat.
Sikerült átéreznem, hogy B. is azért került az életembe, mert még az elmúló barátságokat sem vagyok képes normálisan feldolgozni. Márpedig az élet addig dörgöli az orrunk alá a tanulnivalókat, amíg a lecke tart, amíg nem teljesítünk.
Életemben eddig három olyan barátnőt veszítettem el, aki igazán számított: az elsőt nagyjából 10 évesen, a következőt egyetem alatt, és most B-t. Persze ők csak nekem számítottak - ha létezik olyan fogalom, hogy viszonzatlan barátság, vagy részlegesen egyoldalú barátság, akkor ezek azok voltak.
Az első lányról már írtam - ő az, akit megtaláltam a közösségi oldalon, és az érdeklődési körei nagyban lefedik az enyémeket - csak éppen 10 éves korunk óta nem találkoztunk. Az ő élete akár az enyém is lehetne.
A második lányt a gimis koleszban ismertem meg, évfolyamtársam volt, egy rövid ideig még egyetem alatt is albéreltünk együtt más barátnőkkel, pl. zugolvasó L-lel. Egyetemen is egy szakra jártunk, ő mégis teljesen levált rólunk. Én irtózatos nehezen tudtam őt elengedni. Hiába tudtam, hogy pár évente lecseréli a komplett baráti körét, és valójában nem sok közös volt bennünk (azt hiszem, így utána gondolva...). Aztán ő kezdett el nekem karácsonyi lapokat írogatni, férjes asszonyként, a gyerekei mellől. Csak éppen a címét felejtette el közölni. Egyszer megszereztem a telefonszámát, beszélgettünk, de sajnos már nem tudtam meglátogatni, mert a következő alkalommal, mikor hívtam, nem vette föl, nem is hívott vissza.
A harmadik B., akinek olaszos temperamentuma nagyon sok embernek vonzó. De ő az az ember, aki élvezi, ha körülrajongják, viszont -A. szavaival élve- nagyon felületes. Remekül el lehet vele beszélgetni órákig anélkül, hogy bármilyen témának a mélyére ásnánk. Csak a felszínt karcolgatjuk.
Tudom, hogy gyorsabbnak kellett volna lennem, hamarabb kapcsolnom...Nem is tudom. Talán erre is rá kellene meditálnom; hogy mi a barátságokkal a feladatom, mit kellene máshogyan tennem. Elegendő mozgásteret hagyok-e a barátaimnak. Elég rugalmasan viszonyulok-e a baráti kapcsolatok dinamikájához.
És aztán vannak a nagy visszatérők: zugolvasó L. és vidéki A. Mindketten eltűntek egy időre (évekre!), és aztán képesek voltak tartósan visszatérni az életembe. Nem beszélek velük naponta, de vannak emberek az életemben, akikkel nem kell naponta beszélgetnem, hogy fontosak maradjanak. Megjegyzem: szerintem ezek az emberek (és szerencsére vannak páran!) felveszik a ritmusomat, és fejlődnek. Nem számít, hogy kapcsolatban élnek, vagy egyedül, de nem lustultak el lelkileg. Kicsit fellengzősen hangzik, hogy ők veszik fel az én ritmusomat :-)) de az a helyzet, hogy pont ma mondta egy kolléganőm, hogy csodálja azt a kitartást és tudatosságot, amivel magamon dolgozom - szerinte nagyon nehéz velem tartani a ritmust...:-))

Így van, a Te ritmusodat!
VálaszTörlésÉn végtelenül hálás voltam, amikor a válásommal együtt visszafogadtál - annyi év után!
És az, hogy ritkán látjuk egymást, sajnos az én anyagi körülményeim függvénye (pedagógusfizetésből lakáshitel és gyereknevelés egyedül)... :/
Én is megéltem ilyeneket (lásd pl. Irént, Ildit), én is kapaszkodtam / ragaszkodtam még egy darabig, aztán elengedtem őket!
Szerintem van viszonzatlan / egyoldalú barátság / szerelem (soroljam???:-) . és az elengedés mindkét esetben nehéz és fájdalmas, de nem lehetetlen!!! Puszi "vidékről": A. :)