2010. június 27., vasárnap

sült alma

Mint egy szép, téli estén: felavatom a régi almasütőmet, amit még az albérletbe vettem. Azóta nem próbáltam ki. Most belevágtam egy adag almát, aláöntöttem egy kis vizet, citromot, no meg vermutot, alá egy romantikus mécses...állítólag az alkohol jót tesz neki, pikánsabb lesz. Legfeljebb nem sikerül. A héten már tönkretettem egy lábast - igaz, szerencsére az olcsóbbik fajtából, amit maximum tésztafőzésre használtam, de nagyon sajnáltam. Úgy történt, hogy a gyümölcsnapomon tekertem 95 percet a bringán, és szörnyen megkívántam a sósat. Gondoltam, pattogtatok egy kis kukoricát. Mikróm nincsen (nem mutatna jól a nappali-konyhában), így beszereztem a hagyományosan pattogtathatót. Hát...szépen odaégett. De annyira, hogy...3 napi áztatás sem segített neki. Az almasütés szerencsére hosszabb és lassúbb, talán még az én reakcióidőm is jó lesz rá. (De, itt is meg lehetne jegyezni az isteni gondviselést: minek akartam kukoricát enni a gyümölcsnapomon?!)
A hétvégét a szüleimnél töltöttem. Rájöttem, hogy utoljára kb. februárban jártam náluk - de  azóta folyamatosan tesóméknál találkozunk. Ma eljöttek az unokabátyámék ebédre. A szüleim a keresztszüleik, és ha lazán, de tartják a  kapcsolatot. (A családom java többszáz kilométerekre lakik tőlünk, sőt most már mi is a szüleimtől, így mindig is a "távoli rokon" szerepében tetszeleghettünk. Sajnos ez a kapcsolat intenzitásának kárára van. Vagy nem sajnos? :-))
Unokabátyámék is a szaporodás rögös útjára léptek, októberben "bővülnek" három főre, így volt miről beszélgetni. Így én maradok az egyetlen szingli-gyermektelen az első unokatestvéri körben...Ők azon kivételek közé tartoznak, akikről nem sikerül semmit sem "lehántanom"; teljesen konszolidáltak, szemlátomást harmóniában élnek. Ez jót tett a lelkivilágomnak. Ha valaki az előző bejegyzéseimen felhorkant, azzal szeretném tudatni, hogy a bejegyzés ellenére - vagy emellett- rokonaim teljesen normális, átlagos emberek, szeretem őket. Csak annyi történt, hogy már nem úgy tekintek rájuk, ahogy eddig. Ettől nem fogom őket kevésbé szeretni, ahogy a barátaimról is csak ugyanezt tudnám ismételgetni.
Ma megnéztem J. egy képét, és szabályos lelkifurdancsom lett, amiért halogatom a második randevú leírását...néha egészen furcsa gondolataim lesznek - nosztalgia-féleség.  Fölösleges zsírégetés, tudom, soha többet nem látjuk egymást...és butaság, mert nem volt jó. Csak annyira konszolidáltaknak tűnhettünk volna a külvilág számára! :-)))
Én már nem valamilyennek tűnni szeretnék, hanem valamilyennek lenni szeretnék.

1 megjegyzés: