Korábban már írtam, kolléganőm milyen dolgokat vizualizált, s ez kit eredményezett neki. Azt is említettem, hogy számomra nehéz igazán szívmelengető képsort kitalálnom - így gyakorlatilag nehéz bármire is fölépítenem a "bevonzó" vizualizációt. Persze akadnak olyan mentális akadályok is, mint az az ellentmondás, hogy mondjunk le, engedjük el dolgokat, de azért ezzel párhuzamosan pozitív érzésekkel kombinált fantáziálgatásokkal hívjuk is be az életünkbe ugyanezeket a dolgokat. Vasárnap zugolvasó L. közölte, hogy talán le kellene mondanom a párkapcsolatról, mert Gy. is így tett, és utána hogy bepasizott (Gy. azóta kétgyermekes anyukává egyedfejlődte magát). Felhívtam a figyelmét arra a nem elhanyagolandó tényre, hogy Gy. alapvetően nem egy kitartó típus, ezért nem is esett nehezére lemondani a párkeresés gyötrelmeiről, én azonban az utolsó leheletemig ki szoktam tartani (és: bárcsak a takarításban lennék annyira kitartó, mint bármi másban!).
Szóval, ha eltekintek a fentebb vázolt mentális zavart okozó ellentmondásról, akkor is nehezen tudok egy olyan képsort kreálni, ami számomra hitelesnek és ezért hatékonynak lenne tekinthető.
Ma azonban ez is sikerült - némileg az L-lel eltöltött kártyavetős délutánnak köszönhetően.
Amíg az arcmaszk száradt a fejemen, igyekeztem ismét pihenőhelyemre lemenni - de most sem ott kötöttem ki, hanem egy hegyvidéki fennsíkon, ami tele volt hanga-szerű növényekkel, és enyhén fújdogált a szél is. Leültem egy kőre pihenni, és észrevettem, hogy szokatlan, középkori ruha van rajtam. A pihenőhelyen előfordul, hogy valami alkalmi ruhában látom magam, de ez a középkori lepel! Tisztára, mintha a 12-13. századból szalajtottak volna: még a hajamat is eltakarta egy pántos fátyolkendő! A kezemben pedig egy nyakláncon függő díszes kereszt volt. Nem igazán értettem, miért. Aztán megjelent Férjuram, fölém tornyosult, kezében a megfeszített íjjal, amit a torkomnak szegezett (!!!!). Sőt: !!!! Elmosolyodott, leengedte az íjat és valami olyasmit mondott, hogy megtalált. Aztán próbáltam elismételni a jelenetet (hátha nem jelenik meg), de a következő annyira jól sikerült, hogy ijedtemben fölugrottam, és a keresztet is elejtettem. Ezt később Férjuram fölvette és a kezembe adta. Ezen fölbuzdulva próbáltam mindenféle olyan jelenetet végigvenni, ami meghitt légkört teremt, de aztán a templomi esküvő (szintén középkori környezetben), valamint az, amint Férjuram, a király megkoronáz engem, nos, ezek megint csak nem az egómból pattantak elő, hanem spontán jöttek.
Nem is tudom. Talán célravezetőbb lenne, ha elvárások nélkül mennék le pihengetni, aztán történik, aminek történnie kell - valahogy azt szeretném elérni, hogy Ő is érezze (ha van telepátia), hogy átengedem a terepet neki. Én pedig csak várok. Vagy eljön, vagy nem. Vagy lesz nála íj, vagy sem...

Hmmm...
VálaszTörlés