Szombaton volt a nagy premier: M. átjött hozzám, és megcsináltuk az első belső utazásunkat. Neki a második volt, mivel már tett egy ún. "testi utazást", de most érzelmit csináltunk. A héten sikerült még egyszer elolvasnom a könyvet, és múlt héten a kurzuson ZG mesélte, hogy ő volt egy ilyen tanfolyamon is, nagyon jónak tartja, csak kvázi folyamatosan kellene gyakorolni.
Mi "magunktól" gyakoroltunk. Olvasva a könyvet, némi agykontrollos/lazítós háttérrel ki szerettük volna próbálni. Rám óriási hatással volt a könyv, ill. az, hogy elviekben van egy viszonylag egyszerű technika, amit követve a lelked/tested elvisz a ténylegesen megoldandó problémához - akármilyen régen is történt az. És tényleg megoldod. És tényleg magad mögött hagyod az adott traumát, a vele járó lelki-testi nyavalyákat. Szóval vétek lett volna kihagyni.
Azért nálam voltunk, mert M. a családjával él - egy igen élénk ikerpárral "súlyosbítva"-; így náluk valószínűleg kevésbé nyugisak lettek volna a körülmények. Erre ugyanis pár órát rá kell szánni - az meg nem elvárható, hogy addig az egész család kinn gubbasszon síri csendben.
Velem kezdtük, és izgultam. Mondjuk nem volt miért, mert a legkevesebb, ami történhet, hogy az ember mélyen átél pár érzelmet - de nekem vizsgadrukkom szokott lenni.
Beszélgettünk M-mel, és mondtam neki, hogy sokféle lelki trauma bukkant fel az utóbbi időben, de úgy érzem, hogy minden párkapcsolati, ill. nőiességgel, önérvényesítéssel kapcsolatos fóbiám az önelfogadás hiányára vezethető vissza, tehát ezzel szeretnék dolgozni.
A technika abban áll, hogy némi ráhangolódás, ellazulás után az ember megtekinti, hogy egy adott probléma mögött milyen érzés bújik meg, majd teljesen átadja magát eme érzésnek - és átesik abba az érzelembe, ami az első érzelem mögött húzódik meg. A teljes átélés-sorozattal végül elérkezik egy üresség-érzetbe, majd ha azon sikerül átjutnia, akkor a tökéletes boldogságba/békébe, a felső(?) tudatához. A Mindenséghez. Ahogy tetszik. Az út során az utazónak mindig meg kell határoznia, mit érez, hol érzi, és azt is, ha felbukkan bármilyen emléke. Később, amikor a boldogság-nyugalom állapotából elkezdik felhozni az illetőt, ez a nyugodtság fog beszélni, fogja megtisztítatni az összes szintet. Ahol emlékkép bukkan föl, ott pedig egy tábortűz mellett az utazónak lehetősége van régebbi, jelenlegi énjeinek, és az ügy résztvevőinek részvételével a konfliktus átbeszélésére, feloldására. Mivel az utazást nem a tudatos én kontrollálja, hanem egy sokkal teljesebb állapot, így a hatása is sokkal mélyebb lesz. A folyamatot végül leellenőrzik (időbeli kivetítéssel - ti. mit érzel egy nap/egy hét/egy hó stb. múlva).
Nos, izgultam, illetve valamiféle stresszt éreztem. Miután ellazultam, amint meghallottam azt a szót, hogy "önelfogadás", újra elkezdtem stresszelni. M. nagyon jól vezetgetett egyik szintről a másikra, de valami abszolút furcsa dolog történt. Van annyi pszichológiai ismeretem, hogy tudom, miféle alapérzelmek variálódhatnak az emberben. Azt is elfogadom, hogy régi sérüléseknél ezek hagymahéjszerűen egymást fedik el. De az én érzeteim csak részlegesen voltak "alapérzelmek". Pl. legnagyobb meglepetésemre nem éreztem haragot. Semmilyet. Félelmet, stresszt, megfeszülést éreztem - és rögtön az elején keservesen zokogtam (ám nem tudtam, miért); de olyan szintjeim is voltak, mint "nem tudom azt tenni, amit akarok", zsibbadás, fulladás, szívtájéki szúrás. A fájdalom pedig a medence-alhas tájékról a mélyebb szinteknél egyértelműen a combjaimba húzódott át.
Végül, amikor eljött a fekete üresség, először inkább bizonytalan sodródásként éltem át, aztán minden lehiggadt, és csak azt éreztem, hogy "végre békén hagynak", érzelemmentes vagyok és lebegek egy nagy feketés-szürkés közegben. Semmi fény, semmi eufórikus happiness...aztán közöltem, hogy ez az "anyaméh". Néha egy asszony körvonalait láttam, mintha ő beszélt volna. De annyira nyugodt volt, mintha semmit sem érzett volna.
Amikor felfelé hozott M., az egyes szinteknél sem olyan üzenetek jutottak az eszembe, amiket a racionális elme talált volna ki, inkább nyugtató jellegű dolgok, mint "kiemellek, megölellek, soha nem kell félned".
Aztán a tábortűzhöz odahívtam édesanyámat - ti. az egyik viszonylag felső szintnél beugrott egyetlen kép: amint babaként a karjában tart. Érdekes élmény volt "odaültetni" egy pár hónapos csecsemőt, hogy mondja el, mi fáj neki...Először fel is "háborodtam" magamban: hogy képzelik ezt, egy ekkora gyerek nem tud beszélni (jaj, mi lesz, ha semmit nem tudok mondani!); és a megnyilvánulásom is egy kisgyerek szintjén maradt - kb. annyit tudtam közölni, hogy miért nem fogad el, hiszen én csak egy kisbaba vagyok...Viszont miután mindenki elmondta a magáét, és sor került a kérdésre, hogy meg tudok-e bocsátani - nos, akkor ugyanazzal a nyugodtsággal, ami végig velem maradt, csak annyit éreztem, hogy "miről is beszélünk? miért kellene haragudnom?". Valahogyan irreálisnak tűnt, hogy bármiért is haragudhatnék...
Később megbeszéltük M-mel az élményeinket (neki is nagyon érdekesen alakult a délután; abszolút nem az az élmény ugrott be és nem az a személy, akire számított! De neki legalább fény-élménye volt).
Szerintem én nem a mindenséghez jutottam el, hanem ténylegesen egy inverz szülést éltem át - a saját születésemet. Ahogy végignéztem az egyes szinteket, sorrendileg minden stimmelt. Az első szinteknél "sírtam fel" - ami hát, ugye a szülés végterméke, és a végén (elején) voltam az anyaméhben. Egyedül a zsibbadást, fulladást nem tudtam hová tenni, és a combfájdalmat (a fájdalmat elég sokáig éreztem még, sőt, ma is van egy kis izomlázam). Aztán utánaolvastam a farfekvéses szüléseknek, és mindent megértettem. A farfekvésnél állítólag a köldökzsinór részlegesen leszorulhat, így a babánál oxigénhiányos állapot állhat be. Gondolom, a felsőtesthez préselődő lábacskák sem lehetnek túl kellemes élmények a piciknek.
Persze logikus, hogy a születésig mentem vissza, csak én sem ezt vártam. Azt sejtettem, hogy az anyámmal kapcsolatos lesz az élmény (a kádbeli kaland után nem nagy kunszt!), de én olyasmit vártam, mint egy óvodáskori emlék, amiben egy gyerek jobban meg tud kapaszkodni.
Aztán az is lehet, hogy azért kellett újra átélnem a születésemet, mert valójában tényleg onnantól datálható a probléma - az, hogy anyám fiúnak várt, és még meg is szenvedtettem, csak hab a tortán.
De megszületni akkor is fáj. Most már tudom. Furcsamód mégis örülök, mert átérzem, hogy enyém az életem; én küzdöttem meg érte. Végső soron a születésem volt életem első sikersztorija. :-))

Hú, ez igazán megindító... Nagyon szorítok Neked!!!
VálaszTörlés