Az ihlet furcsa szerzet: nem akkor lep meg és nem úgy, ahogyan reméled. Engem legtöbbször vers-, és regénytöredékek formájában. A vers az valami szárnyaló és kötetlen; senkit nem zavar, ha csak repdes. De a regény - annak el kell jutnia valahonnan valahová. Ha csak töredékét látod, olyan, mintha egy könnycseppnyi tükörszilánkban nézegetnéd önmagadat.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
Hősnő már szinte beletörődött, hogy J. soha nem fogja meg a kezét. Amikor ezt egyszer szóvá tette, J. közölte, hogy egy erdei kirándulás nem a legalkalmasabb ilyen fokú intimitások gyakorlására. J. különösen szerette a négynapos felfedezőutakat. Csodás helyekre vitte el Hősnőnket a környező országokban, együtt túrázták végig az erdőket és a várkastélyokat. De egy csúcs megmászása valóban nem ideális a kézenfogós andalgásra, pedig anno...
Hősnőnk nem akart saját, zaklatott gondolataira figyelni. Csak a tájra, a szép, cseh tájra. A cseheknek megvan az a szerencsés örökségük, hogy kis országukat telepettyezik a remek kastélyok. A határ közelében bóklásztak: a ...-i kastélyt tekintették meg, meg az azt körülvevő hatalmas birtokot. Csodás őszi napsütésben fürdött a táj: a lány szinte érezte, mint simogatja a napfény a fűszálakat, a bokrokat, fákat. J. most sem fogta meg a kezét, de talán ez nem is kellett. Hősnőnk gondolatai elkalandoztak: egy regényre gondolt, ami kettejükről szólna, meg az őket körülvevő kísérőkről, akik ugyanúgy egymáshoz rugdosnák őket a történet végére, mint abban a jópofa vígjátékban. No igen, nem koppinthatná le a filmet, de valahogy nem is tervezte, mert eleve fejenkét 2-2 kísérőt látott a szereplők mellett, akik a hátsó ülésen kucorognak és beszólogatnak egymásnak, míg a Főszereplők (J. és hősnőnk - most kisbetűsen) az első sorban nézelődnek, vagy vitatkoznak, vagy zenét hallgatnak. Abban is biztos volt, hogy az ő egyik kísérője egy belevaló görög istennő arany hajszalagokkal, redőzött törtfehér ruhában és csípős humorral, míg J-é egy öltönyös, könyvelő külsejű fickó. Ez a két alak már önmagában is jól jellemezte a pár összeférhetetlenségét: J. módszeresen nyesegette a lány szárnyait - de soha nem sikerült megzaboláznia.
Egy patakon lépdeltek át éppen, és az azt szegélyező, hanyagul odavetett bokrokban gyönyörködtek. Szóba kerültek a különféle kerttípusok - mármint a francia- és az angolkert. Hősnőnk megjegyezte, hogy számára az angolkertek tetszenek jobban. A francia típusú olyan művinek hat a szigorú geometrikus formatervezésével. J. kifejtette, hogy az angolkertek korántsem nélkülözik a tervezést - mindennek pontosan megszabott helye van, csak éppen arra külön figyelni kell, hogy az összhatás a természetesség mintaképe legyen.
Hősnőnk elgondolkodott: az Angolkert valójában kiváló regénycím lenne. Egyre jobban tetszett neki az ötlet, hogy regényt írjon kettejükről.
------------------------------------------------------------------------------------
Hát ezért - mert az én lelkem az az angolkert. Kívülről talán hóbortos, időnként át-átköltöző bokrokkal, rakoncátlanul nyargaló patakkal. De vannak benne fák is, árnyékuk alatt meg lehet pihenni. És elhihetitek, hogy valaki megtervezte; hogy minden madár egy nagyszerű terv szerint csicsereg benne.

Ez nagyon tetszett!!! Írd meg!
VálaszTörlés