Miért olyan nehéz elfogadni azt, ami van? Vagyis azokat a dolgokat, amiken semmilyen saját erőfeszítéssel nem változtathatunk, amit kb. a Sors határoz meg? Nem kábé. Teljesen olyan dolgok, amikre nem lehet hatásunk. Még a legfifikásabb lelki-szellemi fejlődéssel sem...Az én életem ilyen. Ennyi év próbálkozás, fejlődés, oda-vissza fejlődés és nyitottság mellett be kellett látnom (mert majd' kiszúrja a szememet), hogy bizony a párkapcsolathoz nem ez kell. Mármint nem érdemek, nem fejlődés, nem a múlt lezárása, a fájdalmak elengedése, satöbbi-satöbbi. Ehhez az kell, hogy a Sors hozza (opcionálisan behelyettesíthető szavak: Jóisten, szerencse, a szomszédasszony). A fent felsorolt elemek csak a megtartásához, az életképességéhez kellenek. A megjelenés ettől totál független.
Én például azt érzékelem már jó ideje, mintha elzárnák szándékosan előlem a lehetőségeket. Ezt neveztem korábban "letiltásnak", bár a kifejezés nem túl szerencsés, mert büntetés-szaga van - de a Sorsot abszolút hidegen hagyja az ilyesmi. Most pl. egy remek ismerkedési lehetőségről csúsztam le: egyik kolléganőm hívta fel rá a figyelmet, és engem ráadásul a "körítés-program" sokkal jobban vonzott - de limitált a létszám, és úgy tűnik, nem fértem bele a keretbe. Miközben azért volt egy olyan érzésem, hogy hiába érdekelnek a programok, a másik "úgysem" lesz ott - hiányzik valami. Két hete K. barátnőm tartott cs.állítást; csak, hogy gyakoroljon. Szerintem zseniálisan jó volt, igazi tehetség. De a saját történetemben pontosan láthattam, hol van még dolgom - bár azért a felállítottak alapján igen biztató a helyzet, jó úton haladok, és az eddigi erőfeszítéseimnek szó szerint látható jele van a rendszeremben.
Mindemellett arról panaszkodtam K-nak, hogy engem ebből az egész helyzetből egyedül a bizonytalanság zavar: ti. a remény ott van minden mögött, és a várakozás benne van minden egyes lépésemben. Ez pedig kétségtelenül irgalmatlan mennyiségű energiát emésztett fel az utóbbi években. Azt saccolom, hogy egy közepes méretű katedrálist fel tudtam volna húzni azzal az energiával, amit a Férjuram "bevonzására" fordítottam nyíltan, vagy félig nyíltan. És ide most beszúrok egy stílusos hihihi-t...:-(( Vagy inkább :-))???
És energia meg erőfeszítés alatt nem csak azt értem, hogy sokat tettem a testemért-lelkemért, hanem azt is, hogy ezalatt az idő alatt az energiáim nagy része arra ment el, hogy a felszínen maradjak, és ott kapálózzak: Ki, ha én nem? Én nem sírtam tehetetlenül tele a párnámat esténként, mert én "jól el tudom tölteni az időt"; és "én pozitívan gondolkodom, nehogy valami negatívat vonzzak be"; továbbá "egy szomorkodó, magatehetetlen nő nem vonzó látvány"...Ja! és "addig is, amíg megérkezik, én ezt-meg-ezt is megteszem érte/értem" (Kiért is?!)
Pedig arra vágyom a szívem mélyén, hogy valaki, de leginkább a Jóisten nyilatkozzon arról, szán-e nekem valakit, vagy sem. Azzal a lehetőséggel ugyanis egyetlen rózsaszín Titok-könyv sem hajlandó foglalkozni, hogy mi van akkor, ha valaki végül mégis egyedül marad, mégsem nyeri meg a lottó ötöst, nem kapja meg álmai munkáját, és netalántán csúnya betegségben sorvadozik további 30 évig...Pedig ez vastagon benne van a pakliban. Az ilyen jellegű könyvek csak azt akarják elfogadtatni az emberekkel, hogy ha hisznek a gondviselésben, akkor elnyerik a jutalmukat. Oké, nem olvastam Titok-könyvet - de a gondviselésben vetett hit nem azt jelenti, hogy mindent megkaphatok, amit kérek, hanem azt, hogy elfogadom azt, amit hoz a Sors, és nem többet. Elfogadom, hogy a vágyaim és a valóság lehet két különböző dolog. És ebben az érzésben is tudok valami jót kezdeni az életemmel.
Én jelenleg ott tartok, hogy próbálkozom az alázattal (nagyon hasznos adottság, de azért még pörölök Vele!); és megpróbálom elfogadni a Sorsomat olyannak, amilyen. Ez viszont iszonyú nehéz.
A felszínen való evickélés nem elfogadás. Még csak nem is igazi pozitív gondolkodás. K. azt javasolta, hogy mi lenne, ha egy belső utazásban megpróbálnék szembenézni a legrémisztőbbel, amivel naponta oldalról sunnyogva harcolok: a magánnyal. És mi lenne, ha úgy rendesen beleereszteném magam az önsajnálatba és a fájdalomba...hátha van valami mögötte. Merthogy én nem engedem meg magamnak a fájdalmat és a kétségbeesést - és így nem lehet térden csúszni sem, ezt lássuk be! Persze ilyenkor eszembe jutnak a szomszéd néni-féle mondások, hogy "de már eleget sajnáltad magad!" (He? Mihez képest? És ugyan ki tudná nálam jobban eldönteni, mire van éppen szükségem?).
K. most nagyon lelkes, mert csináltam neki egy ilyen belső utazást (korábban M-mel segítettünk így egymáson). Nos, az út frenetikus volt, K. szerint nagyszerűen megoldottam minden közben fölmerülő akadályt - de én akkor értettem meg, hogy kicsit lehetnék még alázatosabb, és azt hiszem, a közeljövőben nem nagyon fogok ilyet vállalni, mert nagyon nagy felelősség. Mivel nem az én utazásom volt, elégedjen meg mindenki azzal, hogy a többszöri inkarnálódás volt a legszolidabb élménye K-nak - a spirituális valóság és dualitás olyan komplexitása nyilvánult meg, amihez én még baba vagyok - vagy legalábbis ahhoz baba, hogy más utazásában segítsek...De K. el fog engem kísérni az én utazásomban. És én maximálisan megbízom benne.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése