2013. szeptember 6., péntek

már csak 3 nap

Már csak 3 nap, és utazom - életem legnagyobb kihívása - kalandja, ha úgy veszem. Én inkább próbatételnek élem meg - valamit ezzel a Jóisten nagyon meg akar nekem tanítani - talán azt, hogy képes vagyok bármire. Valahogy az a fajta függetlenség, önállóság, amit itthon élek meg, mintha nem lenne elegendő. Persze ne feledjük, hogy ezzel a lélekturkálással alaposan felbolygattam mindent a mélyben. Ez a nagy bizonytalanság-érzet emiatt lehet. Meg persze még soha nem volt semmi hasonlóban részem. Három embert leszámítva senki nem érti, miért pánikolok az út miatt - részben nem én választottam, az ölembe pottyant a lehetőség - de ha nemet mondok, akkor elküldenek mást, aki még nem tett le annyit az asztalra, mint én. És én úgy éreztem, hogy megérdemlem ezt, meg tudtam, hogy senki mást, csak engem küldhetnek. Na ja, megint intuitíve ugrottam bele valamibe, anélkül, hogy a részletekkel különösebben tisztába kerültem volna - amúgy erre nem is volt lehetőség, kb. fél óra alatt kellett döntenem.
De ilyen lehetőség tényleg egyszer akad az ember lányának életében. Vadidegen közeg, vadidegen emberek, senki sem tud magyarul - tanulás, kihívás...Három hét.
Másfél hónapja pánikolok és stresszelek, hol jobban, hol kevésbé - az utóbbi 2-3 hétben egyre erősebben, pl. ma sem tudtam rendesen aludni. Az elintéznivalók nőnek - az információim pl. az elektromos becsekkolásról meglehetősen ellentmondóak, de K. barátnőm férje sokat segített. Amerikai haverom nem annyit, de ő annyira rutinosan repked a kontinensek között és annyira nagyvilági technokrata életet él, hogy számára felfoghatatlanok az én értetlenkedéseim.
Persze sejtem, hogy nem csak a materiális tudásomat fogja ez az út bővíteni, hanem emberileg-lelkileg is sokat fogok kapni, tapasztalni, elsősorban önmagammal kapcsolatban. Például alig várom, hogy már 2-3 napja ott legyek, mert addigra talán elmúlnak ezek a borzalmas testi tünetek. A nem-alvás csak egy, de ha nem terelem el durván másra a gondolataimat, azonnal a zsigeri bizsergető félelmet érzem. Egyszerűen el nem tudom képzelni, hogyan lehet egy ilyen érzéssel együttélni. Rövidebb szakaszokban már éltem meg hasonlót - pl. amikor J-vel nagyon megromlott a kapcsolatunk, és lógott a levegőben a ki-nem-mondott szakítás.  De ez most folyamatos. Ilyen lehet, vagy ennél rosszabb, ha valaki gyógyíthatatlan beteg, vagy egy szerette haldoklik...Iszonyatos!!!
Komolyan mondom: ha ezzel az úttal csak annyit tanulnék meg, hogy az ismeretlen helyzetekben, amik ekkora bizonytalanságba taszítanak, ne reagáljak ezzel a fajta pánikkal, már az szupernyerő lenne. 

Kicsit olyan, mintha az élettől félnék. Az önálló élettől, pedig önálló életet élek. Ez jó lesz, hogy rájöjjek: mindenre képes vagyok más emberektől nem függve. Talán ezt kell megtapasztalnom azért, hogy később le tudjak mondani a függetlenségemről.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése